Szolnok Megyei Néplap, 1958. június (9. évfolyam, 129-153. szám)
1958-06-08 / 135. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1958. június 8. Az ellenforradalom után az országban elsők között állt talpra megyei irodalmunk. Megyénk íróinak többsége bű maradt a szocialista eszméhez és már a novemberi időkben bátran kiállt a párt, az emberiség boldogulásáért harcoló rendszer mellett, holott akkor és az azt követő hónapokban még figyelemreméltó ellenállással és intrikák özönével kellett megküzdenie. Úgy gondoljuk: a megyei Írók kiállták azoknak az időknek politikai tűzpróbáit. Ahogy azonban rendeződtek a viszonyok, úgy merészkedtek elő bomlasztó tervekkel azok, akik nem nézték jó szemmel megyénk irodalmának kibontakozását. Az egészségesen kialakuló' írói egység ellen — az ellenforradalom taktikájából jól ismert módszerrel — támadást indítottak. A torpedót kilőtték és a pusztulásra szánt egység romjain akartak megkapaszkodni és felszínen maradni. Tervük ide- ig-óráig sikerült, amíg a párt fel nem ismerte tevékenységüket. Ezután nyomban — egyéb vétsé- ségük miatt is — eltűntek ezek az emberek a vezetés színteréről. A merénylet azonban nem múlt el nyomtalanul. Az ezt követő mintegy féléves szakaszban a megye íróinak többsége nem nyújtotta azt a segítséget, melyet a párt és az irodalom megyei fejlődéséért érzett felelősség joggal elvárt volna tőlük. Sem az írások minősége, de még mennyisége sem felelt meg a várakozásoknak. Ennek elsődleges oka a bomlasztóktól származó és általuk mesterségesen szított nézeteltérések napirenden tartása volt. Ezek a nézeteltérések a legutóbbi írói értekezleten és az ezt követő tárgyalásokon tisztázódtak. Éppen ezért reméljük, fellendülhet újból megyénk íróinak alkotókedve és kialakulhat ismét a megye íróinak annyira szükséges egysége és ennek nyomában — kölcsönös elvtársi segítséggel — az írók fejlődése is előbbre léphet. A megye íróin most a sor. Munkára, alkotásra hívjuk fel megyénk íróit. Az Irodalmi oldal szerkesztőbizottsága ' ■ ■■ — Kemény Erzsébet jVfacskák Láng villan szemük ametiszt egén: van-e ily éhség a főid kerekén?... Kígyózó árny a hold hűs haván: lesre indul a macska-karaván. A ház sötét. A sápadt holdkaraj előtt megy el a sóvár macskaraj. Tiéd is ott van. — Ismered talán?. i j O az, kit dajkálsz szobád pam- lagán. Nappal mindig ott hever a restje.;; Megérinted .:. Puha fényes teste hozzád sítnu1 oly gyönyörbe esve, mint nyár hevén daléi az este. Mégis; mintha új gyönyört keresne .. i Azért, ha a rőttüzű csíkokon ujjad ujjongó vággyal átoson: ne feledd, hogy a tigrissel rokon' És félj! — Mert míg becézed álmodon s tekintete oly bágyadt, szelíd: beléd meríti fénylő körmeit. ~— Prisvin: Adám és Éva. (Európa). Kb. 432 oldal, kötve . Gereblyés László: JHi íul h at áit i q (Szépirodalmi) Az érzések őszintesége, a meggyőződés hitele jellemzi elsősorban Gereblyés László lirá- ját. Olyan költő beszél ebben a kötetben, akinek egész életét a szocializmus eszméjének megvalósításáért folyó küzdelem hatja át. Verseinek újabb gyűjteménye két év termését foglalja össze. A gyermekkor emlékei, a béke szeretete hatja át a gyűjtemény első felét; más versek pedig egy romániai utazás emlékeit őrzik, felidézve a proletár nemzetköziség a népek közötti összefogás nagy eszméit. A kötet másik fele — az 1956 tavaszától napjainkig írt versek — egy szocialista költő hűségének és a jövőben való feltétlen hitének igaz tanuságtétele; ezek a versek tetőzik be méltóan a gyűjteményt. 23.— Ft. A kötet 11 poétikus és érdekes elbeszélést és állattörténetet tartalmaz. Minden sorát áthatja a természet és az ember, a szülőföld, a hazai táj és a nép szerete- te. Mély ösztönösséggel mutat rá az ember és a természet elválaszthatatlan, varázsos kapcsolatára. Prisvin mestere az egyszerű, szép, szabatos stílusnak. Sikerül életre keltenie a gazdag természet kis és nagy vadjainak életét. Oláh Sándor: Csillagok csókja bontja az ágat... Hallod, a földnek ős-szíve dobban? Dobban a földben, dobban a lombban. Hallod a cinkét? Füttyszava ének; Félre a gonddal, éljen az élet. Éljen a füttyszó, éljen a mámor; Tarka ruhában megnyüaz Ámor. Lüktet a szíved, tárd ki a Napnak, A napsugarak ma úgy simogatnak. Bíbor az alkony, nézzed a fákat! Csillagok csókja bontja az ágat. Este szemedre nem jön az álom, Pedig az este illata; mákony. Mért ez a bánat, nézd a világot! Vesd le a gondot, e télikabátot. Én is e verssel újulok, élek. Mondd Te is, Édes, éljen az élet! ............................................................................................._nr_-Lru_! A hűség kedvéért ... A Néplap június 4.-i száma méltatja a zeneiskola legutóbbi növendékhangversenyét. Ez a méltatás rám nézve igen kedvező s ennek természetesen nagyon örülök. (Ki ne örülne?) De mégsem teljes ez az öröm. Vajon mit szól a cikk olvasásakor Balczó Lajos, Balázs István, Decsi Margit, Hegedűs Zoltán, Horváth Judit (zongoristák), — Sándor Sándor, Szpiró Stefán (hegedűsok) vagy Evtaich Mária énekes)? Érzésem és tanáraim véleménye szerint ők mindannyian a növendékek élgárdáiéba tartoznak s a hangversenyen is kiválóan szerepeltek. Szerintem ők ugyanúgy megérdemlik, hogy méltassák művészetüket. Munkácsi Mária zeneiskolai növendék SZERKESZTŐI ÜZENETEK P. L. Szolnok, Levelét megkaptuk. Az abban közölteket megértettük, de versét sajnos ennek ellenére sem tudjuk közölni. H. A. Tiszasüly. Verseinek alap- gondolata jónak mondható. Szándékai is dicséretesek. De sajnos verseiből éppen az hiányzik, ami egy verset verssé tesz; költői kép és ritmus, rím és hasonló verselési elemek. Verseivel a Jövében is szívesen foglalkozunk, helyt adunk közölhető verseinek. A most beküldőnek azonban nem ütik meg a közölhetőség mértékét. B. 3. Kisújszállás. Amit „Figyelem“ c. versében elmond, mini igaz. Azonban e szép téma más fel- dolgozási formát kíván, mert íg> inkább hirdetéshez hasonlít. Egyetlen verséből általános vélemény' mondani nem hidunk. — Küldj ör máskor is szorgalmasan, mert versében figyelemre méltó rím-megoldások találhatók. Serfözö Simon, Zaeyvarékas Elbeszélése kis átdolgozással a közeljövőben közlésre kerül a „Bontakozó szárnyak“« rovatban. Többeknek: Kéziratot megőrizni és visszaküldeni nem áll módunkban. /t vonat lassan mászott a síneken, mint egy " óriási, beteg hernyó. A kis mozdony nyögve, fulladozva köhögött. Néha nagyokat fújt. És a kis megállóknál sokáig pihent, hogy behúzhassa a városba azt a harminc teherkocsit, amit az egyik távoli állomáson a végére akasztottak. Személykocsi mindössze három volt a hosszú sorban. Kopottak, rozogák, piszkosak voltak mind. Egyik jobban nylkorgott, csikorgött, mint a másik. Az ablakok felében testetlen deszka volt üveg helyett. S a padló zsíros papírdarabokkal, lerágott kukoricacsutkákkal volt tele. ősz felé járt az idő. A földeken mindenfelé szekerek mozogtak. Elkövetkezett a kukoricatörés ideje. Az ökrök rakott szekerekkel cammogtak * a dűlőkön. A sárguló kukoricaerdőkben porosarcú emberek, kócos asszonyok mozogtak. S a hernyó- vonat erőtlenül cammogott a vörösrozsdás síneken a távoli város felé. Szombat este volt. Az egész vonaton alig lehetett találni húsz utast. Azok is mind piszkosruhájű, fáradt, szőrös emberek voltak, akik egész héten távol dolgoztak valahol az otthonuktól és élelemért, meg tiszta alsóruháért mentek haza vasárnapra, a családjukhoz. Az egyik üres fülke sarkában két meszeskalapú, malteros kabátú ember cigarettázott. Az egyik alacsony volt, sovány és fehér arcú. Sokat köhécselt. A másik magas, hórihorgas volt, irgalmatlan nagy ádámcsutkával és óriási bütykös tenyerekkel. Az alacsony ember eldobta a cigarettája végét. Utána köpött. Aztán a zsebéből zöld diót húzott ki egy fél marékkal. A nadrágzsebéből kétökölnyi új tégladarabot halászott ki. Az ülésen egyenkint leverte a zöld diókról a burkot. Feltörte a gyengesárga héjat. Lehámozta a magokat. Akkor levette & fejéről a zsíros, malteros kalapot. Behorpasztotta Gyomai György: a tetejét. S a horpadásba belerakta a megtisztított, fehér magokat. — Együnk — morogta a társának. A hórihorgas kedvetlenül nyúlt a kalap felé. Káromkodott. — Szakadjon le már az a rohadt ég az egész világra Egy hete dolgozunk az uradalomban. Benne vagyunk a búzában, tejben, vajban, disznóban. Még sem volt a szánkban egész héten át más, csak sült krumpli, meg sült kukorica. Azt is loptuk. — A zsebünkben m<^ visszük haza a heti keresetet, a hat pengőt. Mit csinál az asszony ennyi pénzzel? Még kenyeret sem tud adni a gyerekek szájába, ha ordítanak az éhségtől. — Az én feleségem azt mondta, hogy ha már uradalomban dolgozunk, szerezzek egy kis zsírt, szalonnát, tojást, vajat, osztán vigyem haza. De nem birok mást vinni neki, csak egy kis krumplit. — Én is azt raktam a zsákba, meg egy pár cső főznivaló kukoricát. Mást nem tudtam szerezni. — Az ilyen koszton pedig felfordul a család, meg felfordulunk mink is. — Az lenne már a legjobb. Ilyen nyomorúságban nem érdemes élni, nem érdemes egy percig sem dolgozni. A kis vonat nagy rángatózással, csikorgással megállt. A két kőműves felállt. Kilesett a nyitott ablakon. — Hol vagyunk? A szomszéd vágányra méltóságteljes lassúsággal, pöffeszkedő pöfögéssel, előkelő halksággal gyorsvonat gördült be. A hosszú, bársonyülésü, füg. gönyös kocsikban már égtek a villanykörték. A bársonyüléseken selyemruhás, fehérkezü asszonyok, szivarozó, kacagó emberek beszélgettek. Mint egy hercegi kastély szobái-, olyanok voltak az egymásután elhaladó termes kocsik. A két kőműves kitágult szemmel leste az előttük elgördülő, ragyogó kocsisort. S még jobban bámulta az ezer fényben úszó, csillogó étkezőkocsit, mely akkor gördült oda és pontosan velük átellen- ben állt meg. Az étkezőkocsi asztalai vakítófehér térítőkkel voltak letakarva. A térítőkön sziporkázó tányérok poharak kacagtak. A tányérok mellett aranygyűrűs emberek vörössárga húsokat ettek, sötétvörös borokat ittak és olyan kenyeret morzsolgattak zsíros- pároás ujjaik közt, unottan, jóllakottan, mint a kalács. Az egész étkezőkocsá ragyogott, fénylett. Ömlött belőle a jólét, a gondtalanság, a zsíros pecse nyék, drága italok illata. — Nézd, az anyjuk borzalmas szentségit! Nézd miket esznek, miket isznak — szaladt ki robbanásszerűen a kiáltás az alcsomyabb kőműves szájábó1. — A belük szakadjon ki! — szorult ökölbe keserűségtől a másik kőműves rettenetes ökle. A gyorsvonat elindult. Az étkezőkocsá, mint valami álombéli tündér- kastély lassan moz,gni kezdett a két ember előtt A fény elvakította a szemüket. A finom húsok szag; az orrukba vágott. A borok elképzelt zamata ki csordította a nyálat a malter porával telt szájuk ban. Aztán az alacsonyabbik kőműves keze hirtelen megmozdult. Felkapta az ülésről a nagy tégla- darabot. S nagy lendülettel, vad elszántsággal, gyilkoló keserűséggel belevágta az étkezőkocsi egyik ablakán, az egyik asztal közepébe, MEGYÉNK ÍRÓIHOZ
