Szolnok Megyei Néplap, 1958. március (9. évfolyam, 51-76. szám)

1958-03-30 / 76. szám

A IÖVES SARKADY SÁNDOR: A pártütő szavak Végeztünk. — „Most is rabszolgád vagyok*: — Zengték a szók, a pártütő cselédek: És én lezártam ajkamat s a sértett Dacból vertem rá kanok lakatot; S oh, vannak még kitörni lendülök, M égőst romlók a zord börtörúcaput * Halálra zúzzák rajta önmaguk, Elpusztulnak, de sírig zendülők: Hideg ajkukon dk ék ülve reszket A pártütő, a lázadó „szeretlek’’, Ha most a fény szemedből rámragyog S szemem vak börtönablakán betéved, Ha közeledik szépütemű lépted, Fölsímak benn a kárhozott rabok; A felhúzás autó Kis Tóth Jóska kelletlenül baktat a kihalt utcán lefelé, s Fütyürészne, de nincs hozzá türelme, kavicsokat keresgél c a talpa alatt, hogy beléjük j, rugdosson, de a vaksi hold- e világnál nem sikerül egyet j sem felhajtani. Semmi, de semmi kedve nincs ezen az £ éjszakán hazamenni. r Markos Vendelek kiskapu- a jában ácsorgott idáig. Termé­szetesen a szöszke Erzsi tár- j. saságában. Borzasztó gyorsan teltek kettesben az órák. On­nan tudták ezt egész pontosan megállapítani, hogy Markos- né a szikár öregasszony, mint t a vekker, pontosan óránként riasztotta őket álmos, részé- '< lös hangjával: — Erzsike-e-e! Tizenegy 1 óra van kislányom! Nem vagy ^ még álmos? „Erzsike-e-e” meg se moc-i cant, mintha nem is hallotta 3 volna. Nem volt egy cseppet sem álmos, de ezt nem látta < célszerűnek bevallani. ' Jóskának se volt nagy mehetnékje. Hogy is lett vol­na! Sok mindent meg kellett még beszélni, mivel holnap délután szándékoztak örök hűséget esküdni egymásnak. Ez volt a mennyasszonyság- . vőlegénység utolsó napja, az utolsó beteljesülhetetlen éj­szaka, az utolsó este itt a kis­kapuban. Annyi csók volt, mit előlegben kellett még íz­lelni, annyi szép szó, ígérge­tés, mit az édesnek közvet­len közelről el kellett sut­togni még egyszer. Szívós szá­lak voltak ezek Jóska akara­tán, sehogysem akarták elen­gedni. — Erzsike-e-e! Ej, ej. hogy nem tudsz már bemászni ab­ból a nyavalyás kapuból! Mézzel van talán megkenve a fája, vagy mi a csuda? —■ hangzott az újabb s még re- szelősebb hívogatás éjfél fe­lé. ,— Megyek már Idesanyám, tnegyek már! Pedig csak mondta az ál­nok, mert akkor sem tudott volna elmenni, ha története­sen megvan hozzá az akarat. Jóska ugyanis olyan szoro­san és odaadóan szorította a kapufélfához, mintha ítélet­napig nem akarná elereszteni onnan. A legény már éppen ott tar­tott, hogy valami meggon­dolatlan tettre ragadtatja ma­gát, amikor felfedezte a jól­ismert anyai papucsok szapo­ra közeledését. Hamarjában odacuppintott egy csókot _az Erzsinek, ami a nagy sietség­ben az orra he'"'éré sikerült, és nem várta be a másnapi anyóst, elinalt a sötétben. Ta­lán épp jókor jött a hirtelen- búcsúvétel: a sors útjai ki- fürkészhetetlenek! Mi is megértjük, tapaszta­latlanabbak, ho«nr Jóskának nem volt valami nagy kedve hazamenni, s magányos med­ve módjára bebújni az ágy­ba . Zsebrevágta kezét s mint fentebb említettük fütvürész- ni próbált. Azonban túlságo­san felzaklatott volt a lelki- állapota ahhoz, hogy sikerült volna neki. Az enyhe május- véei éjszaka telítve volt a kertek virágainak szédítő il­latával, melyek nyugtalan­sággal töltik el az álmatlan embert. A hold felért már az éjszaka boltozatának tetejére, és csintalanságokat sejtető árnyak keletkeztek a házak szögletein, a hársfák lomb­jai alatt. Jóska érezte, hogy valamit tennie kell. futni egy óriásit, szétszedni valamelyik udvar­ban egy szekeret s felhordani a háztetőre, vagy éppen fára mászni, mindegy, csak kitom­bolhassa, ezt a bolondos fér­fi-erőt. Ekkor toppant eléje a templom mögül a nyurga Holdvilág Ferkó. Becsületes apját ugyan Korcos Balázs­nak hívták, de fiában igen el­fajzott a családi keménység. A legény ugyanis éj. mint éj ott esengett egy kevéske sze­relemért a Bíróék Boriskójá- nak bezárt ablaka alatt de az az ablak még soha nem nyilt meg, mondván: „Csak gyere Ferkó lelkem, lépiél be raj­tam!” Ferkó meg napról-nap­ra fakóbb lett a hasztalan epe­kedéstől, a közvélemény ezért nevezte el Holdvilág Ferkónak. • ■ • - ------- •• Jó ska módfelett megörült a késő éjszakai társnak. pi Szervusz Pajtás! Hol a a! csudában csatangolsz ilyen SJ késő éjjel, mikor más rendes 1* ember már lassan felkelni sí készül? ® — Hagyd el komám, hogy az a mennydörgös ...! — és mondta szép folyékonyan, amint az ilyenkor illik. Jóska értette barátja felhá-* borodását. ^ — És most hazafelé po- s. roszkálni cimbora? •— Ugyan miért? Nem tu- v dók én aludni barátom, csak n fogyok a keserűségtől, mint s; a kehes macska. v ■— Mégis, mivel ütöd el aa Időt hajnalig? — Ördög se tudja, hoi es- sei, hol azzal. >— Hát akkor mondok egy ~ jót. Csináljunk kalandot ma­gunknak. Megfosztogatjuk j a egy kicsit az „após-jelöltöd” r cseresznyefáját, a kertje végi- n ben. |f — Kiét? Te? |r x- A Bíró Lázárét. §r of — Hogy az a mennydör­gős.,. |*j — Hagyd el cimbora, ettől : j nem lakunk jól, gyerünk! s Végigkopogtak a keskeny j terméskő járdán, majd befor- ; dúltak a legszélső háznál, s, eltűntek mögötte a sűrű ár- , nyékban. j Nem sokkal ezután két óva- \ tosan mozgó feketeség lopa- kodott a kerítés felé és nesz- §1 telenül bemászott a kertbe. A 51 többit már a cseresznyefa tud- íj ná pontosan elmesélni. 11 Meg még valaki. Mert a mi legényeinkétől annyira lefoglalta az élvezetes tevékenykedés, hogy észre sem vették, mikor egy har- ? i madik árnyék is odalopod-:|i zott a fa alá. — Jó munkát az araknak! |* Megtudhatnám, kikhez van I szerencsém? — szólt fel egy 1 udvarias, de legalább annyi- ||i ; ra kárörvendő hang. Majd í , utána ez: — No, egy-kettő, le- §: mászni! a; Az első rémület után ka-1 l cagni kezdett a két cimbora. Hisz ez az öreg Fonnyadt i Gyula, a csősz. No. ez ugyan nem sokat árthat! Itt követ- , kezett azonban valami, ami- . re egyikük sem számított. | I •— Ha nem jönnek le azon- g . nal, lőni fogok! — kiáltott > . fel a csősz s a nagyobb hatás ; i kedvéért fel is csattantotta a \ 5 sokat szolgált mordály kaka- f . sát. ? A két kalandvadász nem ; i sokat gondolkodhatott, hanem- lesz. ami lesz. elengedték az \ • ágát és lehuppantak az öreg >- csősz mellé, aki egészen meg- § lepődött a nagy gyorsaságtól. ?- Futásnak eredtek s becsületes : i hamarsággal a kerítéshez ér- ; » teli. A puskás embernek ép- S- pen csak annyi ideie maradt.'- hogy utánuk küldjön még £ egy bőségesre mért töltetet, jj t A csöndes éjszakában ak- f- korát szólt a vén fegyver, l- mint valami légvédelmi ágyú. 5 . Nem csoda, ha percek alatt ; t kiugrott a házból Bíró Lá- s . zár. a — Mi az! Ki lövöldözik itt;- éjnek idején? (Mintha bizony !- nappal egész természetes le a- ; n ne a lövöldözés). z — Tolvajok jártak a kert- í -• jében, Bíró szomszéd, hét meg ; p kellett ugrasztanom őket! ! Jr j — Puskával?! Csak nem talált beléjük, szerencsétlen ember? í — Hogyhogy nem-e?! Je- ' " gyezze meg, hogy én még so- 'T sem tévesztettem el. hogyha i felemeltem a puskát. — De hiszen öt rossz lesz .. akkor magának Fonnyadt : szomszéd, úgy sejdítem. a — Ördögöt lesz! Legfel- ] ,a .iebb pontosan meg fogják I Ls érezni a legények az idővál- í tozást! 1- — Nem értem, higyje eL | g. Mi köze a maga rossz ouská- ! sj jának az időjáráshoz?-- — Csak annyi, hogy sóbul 1 *" vöt benne a sörét. í iZ • ^ A hűség kedvéért meg kell j • emlékeznünk a másnapi la- ; _ kodalomról Is. P­e- Szép számmal összegyűlt a ív násznép, sok volt a sült szár-1 íg nyas. jó volt a bor. Evett- \ ■ ívott a vendégsereg rogyásig. A kis Laci beteg volt. Torokgyík kí­nozta. Lihegve kapkodta a levegőt, arcát és testét kiverte a gyöngyöző veríték. Szemére ólomsúllyal nehezedett a fáradt­ság és a közelgő szörnyű halál. A doktor úr lemondóan nézett a reménykedő, mégis kétségbeesett szülőkre, akik az ágy végé­nél álltak, aztán nagyon halkan meg­szólalt: — Reménytelen. Néhány órája van csupán. — Két óra múlva ismét el­jövök. Táskájába csomagolta tűjét, fülhallga­tóját, majd csendesen eltávozott a borzal­masan néma szobából. Mintha a csend is megdöbbent volna. Az oxigén elfogyott a szobában. Csak a rémület kezdett a sze­mekből kiözönölni, s az élet, a drága élet lángja lobbant utolsókat a betegség ha­muja alatt. A kis Laci már a Halállal küzdött kétségbeesetten. Kint hajnalodott. Rózsa­szín színek folytak a sötétkékbe, s za- jongva megindult az élet. Teherautók, sze­kerek robogtak az ablak alatt. Hajnali emberek dobogtak sietősen és fázósan a vásártér felé. Vásárra készülődtek a kis faluban. Az emberek siettek, fecsegtek, erős pálinkát ittak, mit sejtették, hogy a csukott ablak mögött a kis Laci hal­doklik. Lázas melle úgy zihált már, mint a kovácsfújtató, csak nem olyan diadalitta­san, tűzszítóan. hanem éppen az utolsókat zihálva. Anyja odalépett hozzá, a parányi kezet összekulcsolta, s térdre roskadt a gőzölgő ágy mellett. Az apa csak állt, barázdált arcán két könnycsepp futott bele a bajszába, aztán szájába, hagyta, nem tö­rölte le. Marka a tehetetlenségében úgy szorította a barnára mázolt ágy végét, •mintha össze akarná roppantam. Aztán sapkáját fejébe vágta és elrohant. Lásson kopogtak a percek az órán, félóra telt el. Visszajött az ember. Kis csomagot szorongatott nagy markában. Leült Laci ágya szélére. Bontani kezdte a csomagot. A papír úgy harsogott a csendben, mint a rémület a szivekben. A parányi játékot a gyerek mellére helyezte. Laci nagyon lassan felemelte fáradt szemhéját, zava­ros szeme szinte pillanatok alatt kitisz­tult, cserepes szája halvány mosolyra hú­zódott, anyjára emelte tekintetéi, amely­ben megcsillant a leggyönyörűségesebb lelki fény, az öröm, a boldogság pislákoló, de az életet jelentő, csodálatos lángja. Sárga, ceruzavékony ujjaival a játék után nyűit, közelebb emelte szeméhez, aztán ajkának alig látszó mozdulásaival bele­súgta a csendbe: — Jdes.. t felhúzós autó. Az öröm, az élet hangjai voltak már ezek. Hogyne lett volna öröm, amikor ilyen felhúzós autót akkor még csak az úri gyerekek kaphattak. Egy óra múlva megérkezett az orvos. Boldog meglepetéssel kiáltott fel már az ajtóban: — A gyerek megmenekültI Az ember hitetlenkedő örömmel né­zett az orvos felcsillanó szemébe: — Mi gyógyította volna meg, dok­tor úr?! Az orvos a bordó játékra emelte sze­mét, amelynek kerekei lassan pörögni kezdtek, aztán, mint aki csak magának mondaná, csendesen megszólalt: — Az öröm. DONKÓ LÁSZLÓ Passuth László: Lagúnák A XV.—XVI. század fordu­lója már férfi-erényeket is kö­vetel a nőtől: azt, hogy ural­kodjék értelmével szenvedé­lyein, érzelmein és érzékein, hegy legyen benne valami „démoni tárgyilagosság” ön­magával és az udvarral szem­ben, azt, hogy a test és a lé­lek szépségei az értelem ural­ma alatt harmonizáljanak benne. Passuth László ilyen­féle nőről írta új regényét. Ceciliáról, a ciprusi király törvénytelen leányáról, aki Velencében a nagyvilági kur­tizán életét éli. Közben —, hol titkon, hol nyíltan — bo­nyolult diplomáciai feladato­kat old meg a velencei Signo- ria megbízásából. Egv darabig úgy látszik: — Cecilia értel­me szigorú kordában tartja testét, lelkét és érzel­meit, de amikor megismer­kedik Giorgonével, a század- forduló nagy festőjével, ed­digi magatartása egyszeriben értelmetlenné kezd válni szá­mára s megsejt egy uj asszo­ny! eszményt, amely felé vá­gyódással tekint. A regény rr(ás alakjai rávezetnek a mondanivaló lényegére: az az életforma, — a reneszánsz utolsó évszázadáé — melyből Cecilia kitörni készül, má: bomlóban van s föltartóz'-1 tatlanui halad a pusztulás lé. 'Az asztalfőn ült a bóídog pár, fehér fátylasan a meny­asszony, bokrétásan a vőle­gény. Kis Tóth Jóska. Szeme lázasan csillog, arcán sápadt­ság, mintha titkos bánat emésztené. Időnként óvato­san fészkel egy kicsit, mint­ha túlságosan forró lenne alatta a szék. Az örömapa, ld könnyes szeretettel nézi elröppenő fió- káit, nem tudja megállni, hogy oda ne hajoljon a szom­szédjához: — Jóvérű ember lesz a vöm, nászuram. Nézze csak. milyen nyugtalan a fiú! Lát­szik, hogy nagvon nehezen e; várja már az éjfelet f, Zalavari László ív 1 . a DCidtuiálii kink Ü Január 27-én Prágában ?! aláírták a megállapodást Cá­réi Capek „Harc a szál a- ® mandrákkal" című regénye a filmváltozatának közös ame- a rikai—csehszlovák forgatásé- f ra A színes és szélesvásznú g fEm forgatókönyvét két cseh s író, Elmar Klos és Jan Ka- s dar, valamint az amerikai „ ; Jack Balch készíti, a két fő- g ’szerepet a cseh Jan Verich és I Jana Brejchova játssza r * fc Két szovjet tudóst, Kol- j mogrovot, a moszkvai tudó- r mány egyetem doyenjét, to- ( vábbá Alekszandrovot, ugyan- j ezen egyetem professzorát, a j - § hivatalos lapban megjelent . í rendelet szerint kinevezték a j ■ \ párisi tudományegyetem társ- i I tanárává. | \ Első ízben fordul elő, hogy i t; külföldi tudósokat ilyen meg- t 3 * tiszteltetés ( i : Kolmogoro matematikus, 1- Alekszandrov pedig topolo- ' - gus. A két szovjet tudós az s idei egyetemi tanév végéig 1 t start előadásokat Parisban. * í 1 * ' f Arnold Zweig 70. születés- 1 - »napjára fejezte be „Megérett ! i 8 az idő” című új regényét, „A - § fehér emberek nagy háború- ' ja” című regényciklus új kö- ( - fitetét. Zweig ebben a könyvé- ( t. ;i ben az első világháború kitö- t i résének okait tárja fel. [ a: Arnold Zweig jelenleg a ; ■- ciklus befejező kötetén, „A i - |jég megindul” című regényén dolgozik.- * :t § Argentínában mikrobaráz- s : dós hanglemezekre vették fel ® í a fasiszták adtai agyonlőtt É Gasrcia Lorca neves spanyol n s költő verseit. A verseket Ra- n ffael Alberti költő szavalja. lZ Ugyancsak lemezre vették ^ i Garda Lorca néhány drámá- I ójának részleteit is. !S 3 ........... ..................................... It t járt a tavasz Egy hideg koradélutánon r elgondolkozva kevergettem a r feketémet az eszpresszóban s Majd óvatosan megemeltem z a poharat s az orrom megtelt 1 a párolgó kávé kellemes illa- 1 tavai. Közben, csak úgy a po- £ hár széle felett végigpásztá- - zott tekintetem a vendégeken, i Közömbös arcokon siklott vé- i gig a szemem, s már éppen a kávé zavartalan élvezetében i akartam elmerülni, amikor i a sarokasztainál ülő nő kissé < felemelte fejét és tekintetünk ( összekapcsolódott. Csak egy ] szemvilianásnyi volt az egész, i s mégis olyan furcsa borzon- < gató, de kellemes érzés szá- i guldott át rajtam. I — Honnan ismerem ezt a 1 nőt? — ötlött fel bennem a i kérdés. A hasonló gyors fele- : let azonban elmaradt. — Ahá, j megvan ,.., de mégsem az... ' Öli, én balga, hogy erre nem jöttem rá hamarabb... Nem.» | Ez sem az. A rejtély egyre mélyebb ; lett, a kíváncsiság egyre job­ban mardosott és hiába idéz­tem fel az évek távolába tű­nő arcokat, meg kellett állapí­tanom, hogy a jelenlévő is­meretlen egyikkel sem azo­nos. Mostmár jobban szem­ügyre vettem — természete­sen csak az illendőség hatá­rán belül — a titokzatos isme­rőst. Rövid frizurát viselt. Ha­ja szőke volt, de amint kissé megmozdította fejét, a meg­csillanó villanyfény elárulta, hogy őszül. Arcán még simult a bőr, csak a szemek mellett tolakodtak elő a szarkalá­bak ... Es a szemek... mi­csoda szürke szemek... Az ördög vinné el azt a rövid eszem, hogy nem tudom elő­kaparászni belőle: ki lehet ez a nő. Bosszúságom egyre fokozó­dott. Ha törik, ha szakad, meg kell tudnom ki ez a lány, vagy asszony. Ereztem, hogy valaha sokat, talán a legtöb­bet jelentett nekem. Az a kap­csolat, amely köztünk szövő­dött, több volt, mint futó is­meretség. Már ott tartottam, hogy felállók, asztalához lé­pek és megkérdezem ki 6 .. * amikor.,, mintha elsötétült volna körülöttem minden ... mintha valami moziba len­> nék, kezdett peregni a vász- s t non a film, amelynek nem íő- 1 i szereplője, csak egyszerű né- I í zője voltam. S mintha már I t láttam volna ezeket a képe- i- két, — csak akkor, valaho- í- gyan úgy belülről néztem őket 1- — a mese sem csalogatott az 1 I. ismeretlenség varázsával,- most mégis lekötött. i i lm, ez itt a Tiszapart. A kő- ] i korláthoz nyurga, kopaszra j r nyirt kamasz támaszkodik és ] é egykedvűen bámulja a csen- i It desen ballagó folyót. A túl- | y partról a Móricliget fái inte- i :, nek, s lágy susogásuk össze- ]- olvad a strandról átszálló vl- ] ,- dám kacagással. A híd felől i léptek koppannak. A kamasz ; a unott arccal fordul az új han- a gok felé. Egy lány jön vele szemben. Ruhája piros, fehér pettyekkel. Lábán a szandál * is piros, meg a strandtáska II is, amelyet hanyagul lóbál a ^ kezében. Fejét a gyenge szel­lőnek ’ fordítja, a viz felé, b arányló haja lengve úszik utána. A lány vidáman kacag s. és vele nevet a két fiatalem- i_ bér is, aki kiséri. Nadrágjuk [. porcellánfehér, fehér az ingük i- is, lábukon divatos fehérbeté- tes cipő. Lemennek a lépcsőn i- a viz partjára. Felbúg egy csónak motorja s máris a fo- i_ lyó közepén úsznak. A ka­i. masz meg, akit szíven ütött t„ a lány csengő hangja, kitágult ié szemekkel néz utánua, míg el r. nem tűnik a sok piros, meg a sok fehér, a strand kavargó !t forgatagában. Ö nem mehet tt utánuk. Pénze nincs. A nád­it- rágja feneke foltos, s a lábuj­j. ja meg ... kikandikál az el- Lz nyütt tornacipőből. id Másnap, ebéd után ismét 5- ott támasztja a kamasz a kor- íz látót. Arcán nyoma sincs az unalomnak, inkább szenvedő, S- s a szeme alatt meghúzódó ka- d, rikák elárulják, hogy az éjjel y, többet forgolódott, mint aludt, ty Tekintete mohón fúródik a tá- !)- volba, s amikor feltűnik a P- lány a hídnál, azonnal meg- ő- ismeri —, pedig most kék ru- s- hában van. Szeme csak egyet- n, len alakot Iát — bár most is é- hárman jönnek —, s azt öleli, .« fonja át két karjával — gon- U dolatban. Amint közeledik a .. lány, a kamasz egyre jobban n- remeg... ^ de csak belül. A szemét a vízre veti, hogy el­kerülje a lány tekintetét Mert azt nem bírná elviselni. Leborulna eléje, megcsókolná a lábát, vagy akár a lábanyo- mát is. És lop. Ellopja a lány hangját, a nevetését, pedig tudja: nem neki szól. Egy délután, amikor a lány és a fiúk már átértek a túlsó patra, a kamasz is megindul futva a hídon át. Ruháját, ci­pőjét a bokrok alá rejti és für­dőnadrágban belegázol a víz­be. Úszik le a folyón a strand­ra. Amikor kilép a partra, ép­pen olyan, mint a vele egy­korú fiúk. Szeme a lányt ku­tatja, s amikor felfedezi, le­fekszik a közelében a homok­ba. Szinte issza a lány hang­ját Nem érdekli mit mond, csak hallja a hangját ennek az ismeretlen lánynak, az is boldogítja. Azt sem kutatja, ki ez a lány. Hazafelé még messziről sem meri kisémi. Barátainak sem beszél szerel­méről, mert fél, hogy kineve­tik. Most boldog és szenved. És szenvedni jó. Bár örökké tartana. És gyűlöl. Napról- napra mindjobban gyűlöli a két fiút, akik kisérhetik, meg­foghatják a leány kezét, ki- mindhatják nevét: Baba. ö csak magában suttoghatja a homoknak vagy éjjel a párná­nak a kedves nevet. Az a gyűlölet, amely benne ég. az éhesek, a rongyosok gyűlöle­te. Azok gyújtották fel ben­ne, akik mindig jóllakottak és fehérek, mint ez a két fiú. Biztosan nem tudja még, de érzi, ez a távolság itt a ho­mokban is csak azért van kö­zöttük, mert az tt nadrágja foltos és maga is csak esrv szürke kis veréb. Lassan múlnak a napok, hosszabbodnak az éjszakák. A délutánok is hűvösebbek lesznek, s egy napon a lány eltűnik. Kilép a kamasz éle­téből. A filmnek vége. Felülit az ismeretlen nő. Lassú, nyújtózó mozdulattal megigazította nyakán a sá­lat, fizetett és alakját elnyel­te az ajtó. Eltűnt, mint akkor régen, amikor elvitte a perzselő nya­rat. De most adott is! Elhoz­ta ifjúságom... a tavaszt. Agár Péter

Next

/
Oldalképek
Tartalom