Szolnok Megyei Néplap, 1958. február (9. évfolyam, 27-50. szám)

1958-02-09 / 34. szám

MÁMOROS ENEK

Nem akartam én csillagot lehozni,

vagy hold lenni az égalj peremén, s nem vágytam soha durván elorozni, mit megtermett a nedvdús televény, nem vágytam én a bömagú kalászt sem a mélytitkú szótlan álmodást.

Nem akartam én strófát szőni mázról mint a többi ki előttem dalolt, szivárványszínű bimbófakadásról s a tegnapról, mely nyögve haldokolt lábam előtt, mint leomlott orom s belőle sarjadt jelenem, korom, 1%

Csecsemő volt, hogy megfogta kezem

s mondta: múltamnak meg kell halnia de érintése ma is végtelen erőtkölcsönző hitharmónia, mert sejtek érzést milliót, csodást •“ őt leéli dalolnom, őt és semmi tn-ást.

Az anyák tudják — fáj a születés vajúdó kínja velőkig hatol, de mézzé válik jaj és szenvedés, mikor szülöttük jár, lcacag, dalol, s örömre pesve lesik a csodát, hogy lesz a gyermek ember, óriás.

fcscrgBraagooQCoceooBOCooosciooooooooo&qBCflflceeopocooocflcoceoooocacocoo^^

Válasz-féle egy kedves kisleánynak S

?WHHMWWWWlPPflgPtKKHy?0rvvV^X^n0000^*^QQftQQPOOOQO0O0O0000CXX3O00000O0000000O0OOOO0CX^O00WOU<<

Így nézlek én is élő szerkezet mit ezrek lelke s tettereje &ül, eszme, emberek, kohók, tengelyek melyben az erő összetestesül, s hallom susogni holnapok neszét, jövőnk mágikus kozmosz-énekét,

NAGY ISTVÁN

HÄÜÄS ütLÄQ

IRTA: GYOMAI GYÖRGY

KÉTARASZOS hő borítja a hatóit. A szövetkezet tanyái, istállói összegű bbasz- kodva hallgatnak a deres világban. A kazlak fehér sipkákat húztak a fülükre. A dűlő melletti akácok dermedt újakkal mutogatnak a magasságok felé.

Fél nyolc felé járhat az idő. A végtelen fehérségben sehol nem mozog senki. Csak a szövetkezet elnöke áll két emberrel a lóistálló előtt. Valamit magyaráz nekik. Az elnök is, az emberek is kurta bekecsben, nagy csizmában, nagy sipkában álldogálnak az ajtó előtt,

A határ legszélén, a legutolsó tanyánál most valami fekete pont mozdul. Balog Jóska, az egyik tehenet, fia vállra szíj azott táskával indul az iskolába. Az égész gyerek egy ruhacsomó. Rajta is nagykabát, nagy csizma, bá- ránybőreipka van, mint a nagyokon. Alig tud a sok ruhától mozogni a fehérségben. Pedig az iskola messze van. Lehet ide még vagy másfél kilométernyire. Addig pedig bajos eljutni az ilyen hétéves kMegémynefc

AMIKOR A GYEREK a

másik tanya irányába ér a dűlőn, megáll. Integetni kezd az egyik karjával. Az integetésre nagy kendős lány és egy gyerek rohan ki a tanyából. Szaladnak a hóban nagy- kiabálva. Amikor odaérnek a cimborájukhoz, magyarázni kezdenek. S most már hármasban lépkednek a táskákkal a kövesút irányába,

A következő tanyánál újabb mutogatás, hadonászás kezdődik. Onnan is kiszalad egy iskolás. Csatlakozik a többiekhez. Aztán minden tanyánál újabb csatlakozások történnek. Ügy, hogy mire az istálló irányába érnek, akkorra már vagy tízen lépkednek libasorban a ropogós hóban. Elő! meg Balog Jóska O tapossa az utat a többieknek. Mert errefelé se kocsi- nyom, se állatnyom nincs. Találomra Találomra megy a gyerek a dűlő hosszában, ö bíztatja a kicsiket is, hogy ne szipogjanak, nincs hideg, nincs is olyan messze az iskola. Mindjárt odaérnek, csak siessenek,

Amikor az elnök a sárgára

meszelt istálló elől meglátja a kis karavánt, mond valamit az embereknek. Aztán fél karját a magasba lendíti. Nagyot kiált,

— Héj, gyerekek!

A libasor megáll. Balog Jóska fordul elsőnek a hang irányába. Figyeli, ki kiáltott rájuk. Mikor megismeri az elnököt, mond valamit a többieknek. Ékre azok is mind az istálló felé fordítják a fejüket, és aggodalmaskodva várják, hogy mi következik. Mit akar tőlük az elnök? — Üzenni akar valamit a tanítónak az iskolába, mint máskor? Vagy azt akarja megtudni, ki verte be tegnap hó- golyóval a magtár egyik ablakát?

— Gyertek ide mind! — hallatszik újra az elnök kiállása.

BAJ LESZ, baj lesz, gondolják a gyerekek és behúzott nyakkal, nagy szipogva t iindulnak az istálló felé. 1—

Magukban arra gondolnak, hogy a magtárablakot nem vállalják el, mert nem látta az üvegtörést senki.

Amikor odaérnek ax elnökhöz, nagyot köszönnék;

—< Jóreggeüti

— Jóreggeit —, néz iájuk komolyain az elnök éa figyeli a piros orrokat, a kékrecsí- pett arcokat. Aztán lassan azt kérdező; — Fáztok-e, gyerekek?

— Fázunk bizony, hideg van, — csiripelik egyszerre az iskolások megkönnyebbülve és arra gondolnak, hogy csak most az egyszer ne kérdezze tőlük az elnök azt az üvegtörést. Máskor jobban vigyáznak. Nem dobálnak hógolyót az épületek Délé.

— Hát bizony, hideg van.

Megfogta a kutya a telet, — csavargatja deres bajuszét az elnök és azt figyeli, hogy melyik gyerek kinek a fia, lánya? Amelyiket felismeri, arra mosolygósabbam néz. Végigcirógatja a pillantásé-J val, mint a saját édes gyer-j mekét. Pedig neki nincs családja. Gyerek nélkül éldegél; a feleségével,; !

AZ ELNÖK NEM SZOL többet semmit. Bemegy az: istállóba. Visszajön. Elmegy az istálló mögé. Aztán egyszerre csak szánkó kanyarodik az épület mögül a gyerekek mellé. A szánkó előtt két ló trüsßzög. A rúdnál pedig, ott elől, maga az elnök ül ostorral a kezében*

A szánkó olyan egyszerű, tanyai alkotmány. Akácfából faragta a talpát a szövetkezet bognárja. Az faragta bele a rudat is egy vékony fából.

A két felén kocsioldal támaszkodik. Közepén tele van frissem, húzott, zizegő szalmával*

— Üljetek M gyorsan, mert lefagy az orrotok, — nevet az elnök a kis seregre*

A gyerekeknek nem kell bíztatás. Egy szempillantás alatt fent vannak a derékban, a szalmán. A nagyok a szánkótalpakra állnak kétoldalt. Az oldalakba fogóz- kodnak*

— Mind fent vagytok? — néz hátra az elnök, hogy rendesem élhelyeztoedett-e mindenki S mikor látja, hogy nincs semmi hiba, megle- gyinti az ostorral a lovakat Azok felkapják a fejüket Nagy trüsszögve nyargalni kezdenek az iskola félé: Pat-í kóikról hórögek szállnak* hátra, a szánkóban ülőkre.* De azok ezt észre sem veszik. | Egyszerre beszélnek, nevet- j nek, magyaráznak mind. —J Alig férnék a bőrükben a* boldogságtól.

NÉHÁNY PERC MÜLVAJ a lovak már a kövesúton* vágtatnak. Ügy viszik aj könnyű szánkót, mint a pély-*

hét Aztán a Ms sereg egyszeresük odaér az iskolához. Ott az elnök megvárja, míg mindenki leszáll. Akkor any- nyit mond: ■

— Idehalilgassatofc, gyerekek. Délután idejön a szánkó értetek. Várjátok meg. Értitek?

— Értjük, — sivítják a kisgyerekek egyszerre.

— És holnaptól kezdve el is hoz mindig ide a szánkó benneteket, meg haza is visz.

— Jaj, de jó lesz! — kiabálják lelkendezve az iskolások és összevissza kiabálják: — Köszönjük, elnök élvtárs.

AZ ELNÖK LASSAN megfordul a szánkóval- Lépésben elindul visszafelé. Hátranéz a gyerekekre. Bemen- tek-e már az iskolába? S arra gondol, hogy de meg kell szenvedni a tanyai ki- csínyeknek a tudományért az ilyen csikorgó időkben.

Nagy Lajos

Naqy Lajos

„Válhatott karcolatok” cím# kötet« most Jelent meq.

Háromnegyed évszázada született. Több mint félezer novellát, több regényt és a®

egész felszabadulás előtti társadalom keresztmetszetét tük-> röző öné.Iet írást is. Elsősorban a városi szegényeket ábrázolta. — A novellákban a szimbólumok formanyelvén, de emésztő és lángoló dühvei és gyűlölettel ír az urakról a fasizmus farkasairól és agyonkínzott áldozataikról. Sok kiváló típust teremtett meg. Szinte minden életjelenségünkről írt, nagy for-» mai és tartalmi igényességgel bírálva meg nemcsak korát, de önmagát is.

A humanista igazság nagy harcosa, a világot és ezentúl sajátmagát is állandóan javítani akaró igaz ember áll előttünk írók és olvasók példaképéül.

Emlékének áldozunk, amikor az évforduló alkalmával egyik drámai erejű, tömör kompoziciójú, a kapitalista élet ellen bátran lázadó írását közreadjuk.

ht —

RAZZIA i

oooaofWBooooooooopooooooóoe

I

J&azzia lesz! «— mondta a barátom.

Én még sohasem láttam razziát. Csak az újságokban olvastam róla. Homályos képek úsztak az emlékezetem mélyén. „Százhúsz detektivböl álló kordon fogta körül a városligetet, s a rendőrség emberei pontban éjfélkor megindultak minden irányban a liget belseje felé. A kör egyre szűkült. A detektívek minden gyanús alakot igazoltattak. összeterelték a csavargókat, rongyos embereket, padonalvókat, s a bokrok sűrűjéből felvert hajléktalanokat... A razzia igen szép eredménnyel végződött, öt zsebtolvaj, három betörő, huszonhét notórius munkakerülő s tizenegy züllött életet élő nő került a rendőrség kezére.”

— Nem akarsz résztvenni a razzián?

Nem is feleltem a kérdésre. Én statisztáljak az effélékhez?

„A detektívek elálltak a Hét liter nevű hírhedt kocsma ajtaját és hátsó kijáróját. Erre a tanyára a külváros söpredéke jár: rongyos munkakerülők, mindenféle bűnözők és titkos prostituáltak. Tízen a detektívek közül egy felügyelő vezetésével, revolvereiket kezükben tartva, berontottak a füstös terembe. Senki ne mozduljon, föl a kezekkel! — kiáltotta harsány hangon a felügyelő. A lebújban tartózkodó népség között leírhatatlan pánik tört =

Razzia! Vadászat! Farkas a kutyára, kutya a farkasra. Mintha magam előtt láttam volna, ahogyan a megviselt arcú férfiak hirtelen felugrálnak, de a revolverek súlyos érvelésének hatása alatt azu*án mozdulatlanul állva maradnak. És közöttük meglapulnak néhányon az örök bosszúra hangolt nők. Csaknem az asztal alá húzódik Kültelki K„tó, zilált hajával, korommal stilizált szemöldökével, fehérpettyes, piros blúzban. — „Ez a lány a sírba visz engem” — nyöszörögheti ilyenkor egy vá- nyadt anya, valahol álmatlanul vergődve vackán. — „Egyszer úgyis belevágom a bicskát!” hördül fel mellette az apából az alkohol.

Mint hallucináció zendült sorra a fülembe:

„Igazolja magát?’

„Agyag Pál.”

„Iratokat! Gyorsabban, gyorsabban! Mióta nh.es muíJcában?”

„Egy esztendeje.*

„Lesz az kettő is. Miből él1"

„Hol ebből, hol abból, ami éppen akad.”

„No, álljon be a sorba.”

„De kérem, én nem csináltam semmit.”

Ekkor valaki közbe bődül:

„Ne pofázz, az anyád keserves..." és úgy vágja mellbe Agyag Pált, hogy az nekiesik a fainait,

„Mars a többi közé!” 'T?'

M egsimogatom a homlokomat. A barátom unszolt.

— Na, menjünk el! Egyszer ezt is meg kell nézni. Egyedül megunnám.

»— Jól van, nem bánom!

■— Majd beszélek az egyik Jcapitánnyal. Bedllunk a detektívek közé, mintha hírlapírók lennénk.

<- Jó.

V Éjjel egykor indulnak a tizenharmadik kerületi központból, a Bilincs utcából. Mi találkozunk az Igazság út és a Rend utca sarkán, pont a bronzsárkány alatt. Tudom az irányt, arra visz el a csoport útja. Mi ott várunk és csatlakozunk hozzájuk. Tehát félegykori i— Rendben van, ott leszek!

Éjfél után, fél egykor már várt rám a barátom, az Igazság út és a Rend utca sarkán, az öreg bronzsárkány alatt.

Nyirkos, novemberi idő volt, a járda feketén fény- lett, az ég tompán szürke. Vártunk kettesben. Baljóslatú idő a társadalmi szertartáshoz, föl-alá topogtunk. Valaha a maják és inkák eleven embereket áldoztak évenként tízezrével. Élve boncólták az áldozatokat, s meleg, még dobogó szíveket emeltek ki a felnyitott mellüregekből... Komoran hallgattunk. Vártunk. Már egy óra elmúlt! Úgy látszik, késnek. Szavaink után ködlő pára szállt el a szánk felől. Kis pihés érintések hidege borzongatta a nyakunk.

— Talán nem is jönnek. Elmarad a razzia. Azt hallottam, hogy rejtelmes gyilkosság történt ma estefelé. Talán azért.

— Ott jönnek! — kiáltottam én, mert embercsapatot láttam feketélleni az Igazság úton.

D« meg is döbbentem. Különös. Már néhány perce abba az irányba bámultam és — puszta volt az út végesvégig, senkit és semmit nem láttam rajta járni. Most meg, íme, egy csapat jön, ötvenen is lehetnek,

KEDVES ILONA!

Lehet, hogy otthon csak lükének, vagy leukának becézik, nem tudom. De én mindenesetre jobban szeretem ezt a komoly, szép, dallamos nevet, különös, kosztolányis zenéjével. Noshát kedves kis Ilona, engedje meg, hogy a szokástól eltérően ne szerkesztői üzenetekben, ne hivatalosan rideg szerkesztőségi levélpapíron, hanem így válaszoljak nagyon kedves, nagyon kislányos levelére.

Higyje el, a magamfajta, kissé megkérgesedett lelkű újságírónak öröm üyen levelet kapnia. Elég sok postát kaptam már életemben. Ezekben a gyakran nehéz kezekkel irt levelekben igen sokszor rejtőzött két-három vers, amelyet írója reménykedve bocsátott szárnyra: Hátha nekem is sikerül. És ha nem is jók a versek, a gondolat, valami szépet, maradandót alkotni, mindig megható. Mégis, a megszokás lassan-lassan lekoptatja a meghatódottsá- got és az ember hajlandó a hidegszemü esztéta módján elbírálni a sok-sok - költs, ményt.

A Maga levelének olvasása

nem ezt a hatást váltotta ki belőlem, hanem egészen mást. Kisdiák lettem újra. A félénk zavaros kamasz, telve fájdalmas gondolatokkal a világ ól és önmagáról, félszeg szerelmes, az első diákszerelem csodálatos, rózsaszínű ködében. — Ezt a kort az első szerelem, az első versek csodálatos hangulatát idézte fel bennem. Igen, az első versekét. En is írtam a lapoknak izgatottan, reménykedve, úgy mint Maga, kis Ilona, csak én soha nem kaptam választ Engedje meg, hogy magam elé képzeljem, milyen lehet Maga, így a levele után. Kar- ; csú, komoly kislány, aki so- , kát olvas, ezt bizonyítja vá- ' lasztékos, sőt akadémikus stílusa. Szereti a szépet és na- gyon-nagyon vágyik azok közé a boldog halandók közé

akiknek írásai, versei a rotd- 1

dós gép dübörgésével széled- i nek szét a nagyvilágba. I

Ha nem haragszik meg, a i hibák elemzése helyett sze- 1 vetnék Magának néhány szót ’ írni a költészetről, magáról. ■ Verset imi nem könnyű. Na- 1 gyón sok érzés, élettapaszta- ‘ lat, új mondanivaló, széles- 1 körű műveltség, formaérzék, 1 könnyedség és a jó ég tadja ! még mi minden szükséges 1 ahhoz, hogy valaki igazán és ] igazi költő legyen. Átvirrasz- • tott éjszakák, papírkosárba • dobott, megkezdett kéziratok, ; félnapos fejfájás töprengések • egy hasonlat felett, így születik meg a vers. Még az égé- \ szén nagyok, Ady, Petőfi, 1 Arany is hihetetlen műgond- \ dal csiszolták kézirataikat és ' még a nyomdába is lementek ' megváltoztatni egy-egy szót, mert nem érezték elég kifeje- ■ zőnek hangulati értékét. Hát iffy valahogy születik a vers. ' A költő nemcsak tudomásul veszi is leírja a környező világot és jelenségeit, hanem át is szűii magán és a maga sajátos látásmódján keresztül vetíti ki vissza a világba.

Miről is irt Maga, kislány? Természetesen a tavaszról. Amely mindenütt túrul, csak a maga szívében nem, hiszen hiányzik belőle valaki. Azért természetesen, mert az ifjúi szív csak a tavaszban él, csak az aranyos májusi napsugár lobbant ja lángra, még a leg- zimankósabb februárban is. Es ehhez múlhatatlanul szükséges Valaki. És most engedje meg, hogy ismét az a kisdiák legyek, aki régen, húsz évvel ezelőtt voltam, tizenhatéves gimnazista kisdiák. Sétáltam Pesten, Zuglóban az Abonyi utca árnyas fái alatt és vártam a leánygimnáziumból kitóduló diáklánysereget. És akkor jött Ö. Tizenötéves volt, első gimnazis- ■ ta. Szemünk összevillant, de nem szólíthattam meg, hiszen a szigorú tanárnők az isten tudja, mit tettek volna ah- é,kor. így hát megindultam

iögötte egészen eg% Tdscuk- íszdáig, ahova mirdaketten etértünk. Két krénes mel- ?tí, üldögéltünk itedelme- en és én, nagy lélegzetet vé- e elővettem egy Ids papírt,

L papírlapon vers volt, Az én Iső versem, természetesen íozzá. A tavaszról és arról, ogy nekem nincs tavaszom-, iart ő kegyetlen. Szépen vé- ighallgatta, rnájd megszólalt, lem, nem azt mondta, amit áriam, t. i hogy nem lesz egyetlen —- hanem frissen zerzett önképzőkört művelt- égével kegyetlenül megbi- álta kis próbálkozásomat, llmondta, hogy a ritmus dobd, hogy keverem a hangsú- yos és időmértékes verselést, ■ogy a rímeim banálisak, és egy általában a vera egy ossz Petőfi utánérzés.

Sokáig hallgattam és na- yon szánalmasan nézhettem ri, mert Ilona — igen, Ilona - megsajnált, kedvesen a ka- omra helyezte könnyű kis ■ezét és megszólalt:

— Ne keseredjen el azért, "ibi, ha nincs is tehetsége a új ítészeihez, de szereti a szélet és népszerűsítheti is. —> űzzél táskájából előszedte r illant és Kosztolányit. El- ■ezdtünk felolvasni egymás - iák s hamarosan elmerülünk az igám költészet, az irök emberi szépség élveze- ében. Az én Tündér Ilonám mert így neveztem el), ki udja, hol jár azóta, de tani- ásait, leckéjét jól megjegyez, em. Nem írok verseket, de ninden eszközzel elősegítem, xogy minél többen megismerek az emberiség igazi nagy töltőit Petrarcától Éluard-ig lanus Pannoniustól Radnóti Miklósig.

Ne haragudjon, Ilona, hogy '.sak így közvetve adtam 'eleletet igazán szép és ked- ;es levelére. Kívánunk majának nagyon boldog éle- et, sikeres pályafutást és tok-sok ragyogó tavaszt a versben hiányolt Valakivel, lersze csak — érettségi irtán.

Igaz barátsággal köszönti: Hernádi Tibor