Tiszavidék, 1957. december (11. évfolyam, 283-306. szám)

1957-12-29 / 305. szám

$ÜSl DINCe.

Fenyőhöz hasonlít most <B (akác,

Nem zöld, de ága olyan

(zuzmarás,

Mintha azt sok parányi

(tűlevél

Borítani

Bár szép e kép, de boldogabb

(lennék.

Ha ezt a zord karácsonyi

(mentét,

A napsugárral társult lenge (szél

beborítaná

lortobégyi Lámlő:

KÉr TÉLI VERS

Havas táj Akácfa télen

Bár a pajkos parki hinta Alszik, mint a medve <—

Olyan minden bokor, mintha Mind-mind gyapot lenne.

A földhéjon gyapotfejnyl Hópelyhek pihennek.

—• Beh nagy öröm ura lenni A friss képzeletnek!

PÉLI ÁRPÁD:

Megérkezésemkor

\ Én már nem hallottam a gyári szirénát,

S nem láttam az éjből kibújt embereket >s4 Reggel volt, riadt fény, nyújtóztak a terek,

S előttem füstfujó kéményerdőség állt.

Megfeszült tüdővel dolgozott á város,

S éreztem: szívemen átfutott a meleg A borostásképű kocsis is rámnevet,

S tudtam, hogy minden, csakis engem vár most:,s

Hatalmas méretek büszke íve bűvölt,

Sustorgott a küzdés és zsibbadt az álom,

S felkapott a remény őszi napsugáron, s ?}

Színék kavarogtak: piros, lila, kék, zöld.

Mellettem megállt egy villamos visítva S vígan köszöntött a kalauznő sípja,

lHétvége

Hétvége mosolygott 8 íramlott elöna Reflektor-szemével a büszke vonat:; s Ablakra az este fekete teste hullt:

Bélpoklos, megfagyott, sötét testű »te,

S egy-egy csepp fény csillant néha valahonnan.

Kívül a körmével, tél vájta a holdat —•

Sütött az emberek melegsége belül,

Száraz ajkak szélén szombat este ringott,

S aszónyuk szemére gondoltak néhányan,

És szép volt örülnöm szívből, emberül.

Úgy elsuhant a hét smár vasárnap riadt,

Mint barázdák mélyén a megzavart vadnyüL

A vonat Iramlott; s a megindult beszéd

Áradt és összefolyt a kerékkattogással: Füstösen, porosam, csipkédén, hanyagul,

(Regényrészlet). {

Április elején, álig egy ‘ héttel azután, hogy megszűnt nálunk az urak vi- ‘ lága, üres kézzel járt haza a j péktől édesanyám. De nem- . csak 6, mások is, a proletárasszonyok túlnyomó többsége. • Eltűnt a városból még az a fekete, dohos-savanykás ke- ( nyer is, amit ml gyerekek j összegyúrt töreknek hívtunk, ( mert kikezdte ínyünket, mint a lóét a kérges árpatörek. , Küldöttség küldöttség után ' indult a városházára. Köve- 1 telték a kenyeret Szilágyi Bálinttól, az élelmezési biztostól. S°kan a gyerekeket is j magukkal vitték, az éhes, < tökmag színű gyerekeket, az i örökké tátongó kisfecske-szá- i jókat. Karhatalmat kért Szi- ] lágyi Bálint, s elrendelte az , állomás szigorú ellenőrzését. , A vörösörök tucatjával kísér- . ték be a feketézőket. A tő- i lük elkobzott élelmiszert szét- i osztotta Szilágyi a sokgyer- • mekes munkások között. De ezzel, csupán a feketézők me gr endszabály ozásával, nem sikerült a kenyérhiányt megszüntetni. Más, az eddiginél átfogóbb intézkedéseket követelt a súlyos helyzet. Olyanokat, amelyek tudtul adják mindazoknak, akiket Illet, hogy a munkáshatalom nem ismer tréfát az ellenséggel szemben.

Április harmadikán, azon a napon, amikor elküldött anyám Timárékhoz, hogy kérjek tőlük ebédre váló krumplit, megtörtént az annyira várt intézkedés. De én erről csak dél múltával értesültem.

— Eredj, kisfiam — adta ide anyám a kosarat — kérjél kölcsön egy főzet krumplit. Megadjuk a jövő héten.

Megadjuk a jövő héten, Ismételtem jó anyám szavait, és úgy éreztem, nincs ezekben a szavakban egy szikrányi félelem se a jövőtől. — Édesanyám őszintén hiszi, hogy nekünk is lesz krumplink a jövő héten.

Elindultam, kezemben a kiskosárralAz ősszel Tímár ék is vittek tőlünk kéthárom főzetet. Krumplit, lisztet, zsírozófélét. Akkor még nekünk is volt. Krumplink egy vékányi, barna lisztünk tetejes kosárral, avas-szalonnánk jó másfél tenyérnyi. Kaptuk Potrohos Danitól, akinél kukoricát törtünk majdnem egy hónapig. — Anyám ugyan haragudott egy kicsit miatta. Kevés, szűkmarkú napszám, alig futja 20 krajcárjával, mondogatta a gazdának. Potrohos nem alkudozott. Itt van, vigyétek, ha akarjátok. Többet én egy félgarassal sem adok A múlt héten megszólította anyámat Potrohos. Teréz, eljöhetnél hozzánk látogatóba. Adnék egy darab szalonnát. Vagy ha lisztre van szükséged, azt is kaphatsz pár öszszemarékkal. Nekünk is van hálistennek, nem szorulunk a máséra — mondta édesanyám. Nekünk pedig nem volt. A zacskók sarkát forgattuk ki egy rántásnyi lisztén. Akkor már a jércét is megfőztük, amit tojónak szánt édesanyám. Megettük a kukoricakását, amit én kaptam vízhordásért ökrös Pálné aszszonyondől, és a lekvárt is a kis vászonkőcsögből.

tytég sem fogadott el j'l anyám Potrohostól ajándékot. Nem fogadott el egy maréknyi lisztet sem, mert azt ő is tudta, — sokszor beszélt erről apám —, hogy a Potrohosok, az ingyenélők rejtették el a gabonát, ők csinálták az ínséget. Ok a munkáshat álom ellenséget Akik heremódon éltek eddig a proletár nyakán, s így akarnak ezután is élősködnt Hogy Potrohos miért akart nekünk adni mégis egy tevését? Apám erről is beszélt. Odadobnak pár morékkal egyiknek-másiknak, hogy a többi aztán burzsujbérencnek nevezze... Dacosan és bizakodva várta anyám azt a napot, amikor majd megszűnik a nyomorúság, s végképpen a maga ura lesz a proletár.

Az utcákon a megszokott látvány fogadott. Civilek, katonák, vörösőrök, csapatostói

rn htvnrtn.lÁ n.tc vrvnnm.(>r\^ft fii

•peretek, arcukon az éhség ikozta kínnak Több helyen zívbemarköló acsarkodóé. A ék előtt két apróság kaiaszkodott az anyja szoknyájába. Papát! Papát! Egy regasszony kődarabot emelt el a földről. Mérlegelte tenyerében kis ideig, aztán •dadobta nagy erővel a dókor Hajdú lakásának ablakánoz. Az üvegek szilánkokra öredezve hulltak a járdára.

Láttátok? — kérdezte az regasszony. — Röhögött a etves. Bennünket röhögött.

Ogy tíz asszony rohant

be az épület kapuján.

3ar perc múlva kicipelték az klvából doktor Hajdú Bernieket. Öbégatott doktor Hajlu, ahogy csak a száján kiért. Hívta az úristent, hívta yzent Józsefet, hogy segítsék n a halálos veszedelemből. Vem jöttek a mennybéliek, le annál inkább jöttek az isszonyak, ötösével, hatosával Nyújtófával, seprünyélél piszkavassal, ki mit kapott fel hlrtelenében, s csévélték őkéimét irgalmatlanul, üugdalódzott doktor Hajdú, s mindenáron szabadulni igye'cezett. A fején már párosával ékeskedett a daganat, szeme alá kék foltokat festettek az öklök, bajusza, szakilla meghltványult jó egynéhány fürttel.

— Megérdemli az akasztófavirág — szólt mellettem egy katona. — Bárcsak a bőrét is kitömnék, s mutogatnák a piacon, mint valami szörnyeteget.

Nem tömték ki Hajdú bőrét az asszonyok. S valószínű ebből fakadó kedvében ugrott akkorákat, miután otthagyták, hogy a bakkecste is irigykedve mekegett volna rá.

Felvidulva folytattam utamat. Megkapta a magáét Hajdú úr. Laskává vált vadonatúj fekete kabátja. Vastag bikanyakát, amely csak úgy pirosított a fehér inggallérban, lóganéval mázolták sárgára... A kenyereket, az egész oldal szalonnákat, amiket a nagyságos úr eldugdosott, — ezek azért ott maradtak valahol a padló alatt, vagy talán a szénakazal közepében. Ezek azért ott maradtak... Hirtelen főtt étel szagát éreztem. Arról jött, a nagyságos úr háza felöl. Kékesszürkén bújt ki a kéményből. A magasba nyúlt, azután a házak közé ereszkedett, s gúnyolódva futkosott az utcán végig... Főtt étel-illat. Lenyeltem a nyálam. Délben mi is főtt ételt eszünk. Piroslevü paprikás krumplit. Gusztusos színűt. Zsírt is kérek majd Eszter nénitől, legalább egy kiskanálnyit. Kérek tőle kenyeret is, egy-egy karélyt mindegyikünknek. Megadjuk a jövő héten,

Kínzó éhség markolt a gyomromba. A lábaim

elerötlenedtek. Szemeim előtt szürke, ködszerű fátyol lebegett. Megálltam. Visszanéztem a nagyságos úr sárgára meszelt házára. Hatablakos, cifrázott falú épület. Olyan, mint egy felcicomázott pókhasú áriás. Az ablakai szüntelenül csámcsogó szájak.. ■. Körülötte dühödt, vésztjósló zsivalygás. Üres szatyrokat lábaló munkásasszonyok.., Az út közepén, vállukon szuronyos puskával, vöröskatonák menetelnek. Ütemesen kopog a bakancsuk, és a csillogó tócsák a hajnali zápor maradványai, talpuk alatt szétfröccsennek... Azt mondják, megszűnt nálunk az urak világa. Miért nincs akkor kenyerünk? Elásták a búzát fl burzsujok, eldugták az ennivalót. Miért nem keressük elő? ...A jövő héten... Igen a jövő héten majd előkeressük. Addig pedig kapunk köl csont Timáréktól.. * Kopasznyakú fehér tyúko hajkurászott Eszter néni a udvaron, a háromesztendő; kislány örvendezve tapsikol a maszatas kezével. — Pipi Pipi, levest ebédelünk. Fel csillantak a szemeim. Észté néném tyúkhúst főz ebédre bizsergette agyamat a jóles< gondolat. Ha itt maradnék engemet Is megkínálna. - Máskor is megkínált, h eljöttem komázni. Egy tányér bál kanalaztuk az ételt Zsi mivel. a.r unokatestvéremmé

Hangosan szürcsöltünk, akár- U csak a kismalacok. f<

Átrepült a tyúk a kerítésen, közé bújt a tüskés akác- g fabokomak. Utána másztam, á megfogtam az egyik szárnyát z és odaadtam Tintáménak.

— Tessék! Elcsíptem a jó

levesnek valót. ^

— Sajnálom, fiacskám, saj- e

nálam szegénykét — sopán- fc kodott Eszter néni. — Minden v nap megtolyik. De hát a $, nincstelenség, rákényszerit d bennünket a nincstelenség. v Tegnap óta krumplit se tu- / dók adni a kölyköknek. ti

ne torkomon vad, kegyet- y len szorítást éreztem.

A kis, kócmadzaggal összetákölt kosár, amelyet én krumpliról álmodozva hoztam Timárékhoz, hirtelen a földre hullott a kezemből. Nekik t sincs. Levágják az egyetlen tyúklyukat. Es azért vágják t le ők is, amiért mi levágtuk ® a jércénket... Két kisgyerek I nyafog odahaza. Imre öcsém f és Tercsi húgom. Anyám is « olyan már, akár a bőregér. í Köhécsel, fulladozik, fájlalja a lapockáját. Szegény apám! t Valósággal zörögnek már a 1 csonjai. Se nem alszik, se l nem eszik. Éjjel-nappal ott í őrködik az állomásnál... De az utcán azért peckesen lép- l ked. A vörösőr nem kólikás < csirke, mosolyog a szeműnk I közé, ha körülfogjuk sajnálkozva. í

Felvettem a kiskosarat. Re- j kedt hangon köszöntem el Tímáráétól. ]

— Isten áldja, Eszter né- . némi

—- Hova igyekszel annyira?

*— szólt utánam Eszter néni. 1 — Mindjárt jön Zsiga is. ■ Esztek együtt egy kis levest. |

— Sietek,., Krumpliért küldött anyám,i,

— Krumpliért? Hova? Hozhatnál nekem is. Odaadom a rávalót.

r— Nem adják azt pénzért. *ri Hát hogy? Ingyen?

— Ingyen se... Sehogy. Valamit még mondott Eszter néni, de én azt már nem értettem, mert elszaladtam a töltésre akkorra, s haragosan tiportam a zsenge füvet meztelen talpammal. Valaki a nevemen szólított?

— Sanyi! Szappanos Sanyii Tímár Mátyás állt a közelemben, két vele egykorúnak látszó fiatal katonával. Magához hívott, néhány darab márványgolyót nyomott a kezembe.

— Zsigának is adtam egy

marókkal. Űgyis szerettek golyózni — nevetett Matyi, s ! felborzolta üstökömet széles ] tenyerével.

— Zsigának? HoH kószál

j Zsiga?

— Kószál? Dolgozik. Kenyérnek válót gyűjt a Zrínyi utcában.

& — Kenyérnek valót?

J **— Azt ám — bólogatott a

' fejével Mátyás. — Nem ad' nak a burzsujok szép szóra.

Nekünk pedig nincs nagy 1 kedvünk őmiattuk éhen meg• dögölni. így hát összeszedjük

> a vastagát.

, Án is összeszedtem min. den maradék erőmet s

> futottam a Zrínyi utcába. t Tavaly jártam utoljára ab, ban az utcában. Július lehe. tett vagy augusztus eleje. —

. Csendes, nyugodt utca. A két i oldalán lombos nyárfák és . akácok. Mellettük nagygazr dós házak. A kapuk előtt önt feledten pipázó gazdák, unat. kozva nézgelődő asszonysác gok. Kuss volt onnan akkor- a magamfajtának. Burzsuj- i fattyú nem tűrt meg ott- proletár gyér ekeket. Ha egyic szer-másszor mégis oda mei, részkedtünk, záporozva hull- tak ránk az éhenkórász, koU „ dús fajzat, koszos féreg jelzők.

$ Megálltam az utca végén. z Hol vannak Zsigáék? Mégis kérdezzem Pipiske Tónitől? It 0 biztosan tudja. Ide szokta i. a vizet hordani. Most is cipel ű két nagy bádogedényt. Cső-r szög, csíkot húz a betonon sáros talpával. Meg-megrogyq nak térdig szútykos pipaszár lábai.- — Nem láttad itt Zsigáéit kot? — szóltam oda Pipiskér- nek.

i- Letette a nehéz terhet. Rá% ült az edények vállára. Kivit

lantok a szájából ferdeállású t

fogai. |

— Kit keresel? Tímár Zsi-1 gát. Eredj csak. Acsarkodlk ám Potrohos. Ott ni, abban a zsindelyes házban,

6 'mentem a zsindelyes ház udvarába. Lovaskocsi átcsorgott a nagy kamra előtt. Az ülésen meg Zsiga komám begyeskedett, mint valami parádés kocsis. A ház sarkánál vöröskatona őrködött, lábhoz eresztett fegyverrel. A kamrában Hodos Albert és Juhász Frenc alkudozott a gazdával, s valahányszor megrázta az öklét Ferenc a gazda orránál, Tímár Zsiga mindannyiszor jóízűt kacagott

— Na, hol pan a gabona?

— érdeklődött Hodos, nem valami jókedvűen.

— Már megmondtam •— válaszolt Potrohos. — Csak egy zsákkal maradt. — Azt. ha annyira fáj rá a foguk, magukkal vihetik. Mi legalább éhen veszünk vénségünkre.

—> Nem féltem én magát —

toppantott a csizmájával Ferenc. — Tízőnknek is elég lenne, amit maga eldugdosott.

— Hát a vetőmag, meg a

béresek kommenciója? — dünnyögte Potrohos, hosszúkat pislantva.

Fekete félfortyamt s két ököllel hadonászva ugrott oda Potrohoshoz.

— Van pofija említeni, a béresek kommencióját? Jó, hogy még azt nem mondja: mindenemet azokra áldoztam, a cselédeimre. Egyenesen hájas burzsujt faragtam belőlük .., Na, nyissa ki a belső ajtót! 2

egy zsák búzát taldltakí a kamra sarkában. —j Kétharmada annak is ocsú! volt, s búzlött az egerek sza-t gától. Hodos Berti károm-« kodva ment fél a padlásra, \ Ferenc meg a lóistállót vettet jól szemügyre. Potrohos to- i pogni kezdett, s mordult néha j egyet-egyet, mint a koncért 3 izguló komondor. S minél j jobban nézegette kívül-belül! Juhász az istállót, annál in-1 kább szaporázta a topogást. \ ügy tett, mini akinek fagy} csipkedi a lábujját, j

— Ki csinálta ezt az ólat | — fordult Ferenc váratlanulj Potrohoshoz, |

Ezt?,»i Tudja a vén\ ördög. Megette már kenyéré- j nek javát, akárcsak járna- j gam — vigyorgott a házigaz-1 da, s hozzáfűzte kissé elpi-\ rulva: — Mlérí tetszik érdek-) lődni? J

Ferenc nem felelt, csak a; vállát vonogatta, mintha ő J sem tudná, hogy miért leér-', dezi. Felvett aztán egy fél-', téglát akútmettetti törmelék-', rakásból, belépett az istálló-‘ ba, komótosan körül-körii.1-' kopogtatta a falakat. Fülelt,] hallgatódzott, nyújtogatta fő-; tűd nyakéi, tanakodva vakar- ] gáttá sovány álla hegyét. A: végső falnál mosolygássá változott az arcán a komolyság.: Ajtó volt a kopogtatott he' Igen, jól álcázott rejtek-ajtó.

1 Az ajtó mögött keskeny kam' ra, a kamrában búzás zsákok,

’ zsírral tett bödönök, sonka,

■ kolbász és oldalszámra a sza• Ionná. De volt ott mazsolás■ kalács, lekváros és dióskifli,

• sőt kenyér is vagy tizenkettő,

■ beburkolva ujjnyi vastag zöld ■ penésszel.■ — Igaza van gazduramnak

• •— húzott ki egy szép szál ' kolbászt Ferenc. — Megette ■ a kenyerének javát, istenit a ■ bendőjének.

Elhalványult egy kicsit Potrohos. A szemei kidülledtek, a dereka megbicsaklott, az orrára sziporkázó verítékcsepp telepedett.

■rv e ekkor már Zsiga is ott

bámészkodott. Kerekre ? nyílt' acélszürke szeme, szag- i lászta a roppant kincset kil tágult orrlyukkal. És oda - szaladt Hodos is a vöröskato- i nával. Mind a tetten megder- medtek a látványtól. Egy da- rabig szó nélkül álltak, csodálták a javak garmadáját. l. Hodos törte meg a penész.. szagú csendet:

— Miért kellett ezt eldug- ni, te címeres gazember? •U-Pénzt kínáltak érte a vrolel r, Sz. Jászberény. ,,Egyszer E majd** cflnü verse nem jelent

► előrehaladást. A beleléfordulás, t a tétova rezignáelő közhelyes, ki- E fejezése már nem elegendő. A E versnek is kell mondania vala- E mit az olvasónak — méghozzá

► többet, mint a siető ,,jóbarát“, kaki néhány sebtében odavetett t „jó szóval““ rázza le magáról a

► panaszkodót.

» „Ördög“* Törökszentmiklós. *•>

»Versírás helyett forgassa szorj galmasan nagy költőink köny* veit — s olykor a helyesírási szó! tárt is. — A szavak érthetősége J nélkül hiába az igyekvés. — A

* szükséges betűk megtakarításé-. Z val stílusa nem lesz tömörebb,

IVE, Cegléd. Beküldött versei édeskés hangú verselgetőt mu♦ tatnak, de nem többet. Témává% lasztása, stílusa, rímei egyaránt t ezt igazolják.

♦ KJ. BK, Szolnok, Örülünk, ha ♦ felkeresi szerkesztőségünket, de * lehetőleg a mostaninál jobb verj sekkel. Ez még nem nevezhető « annak.

* Donkő László, Jászszentandrás.

♦ Őszintén örülök legújabb vcrsel- 2 nek. Egészséges szintézist érzek * bennük: az emberibb mondani- 2 valóval telitett régi témák és a 2 megfelelő forma szintézisét. Ezen j az úton tovább,

Bíró Ferenc, Jászladány. Ven

sei közül viszonylag legjobbnak tartom az „Este“ címűt. Van benne ritmus, ha a kidolgozás kezdetleges is. Érdemes lenne tanulnia, mert így nem ér célt. A „Békés munkát!“* elhibázott dolog. Jelszavakkal nem gyözüni meg senkit — főleg versben.

Bánkúti Gábor, Szolnok, Vers« kedves, de átlagos gondolatokat közöl megszokott kifejezésekkel Otthoni verselgetésnek megfelel.

Dobó Zoltán, Martfű, A hárorr közül a í.Téll délután*' ütemes ritmusa vereelési próbálkozás nak Jó,

„Rezignáelő“« Kérésének öröm

mel tettem eleget, s versét to vábbítottam.

Szép Jenő, Szolnok. Minden

képpen hasznosnak tartanám j versek mennyiségi csökkentésé és ezzel párhuzamosan a minő ségl javítást. A túlzott iram . versírásban mindig megbosszulj: magát. Szükségképpen sok lesz : „selejt“, míg ha energiát az iga zán mély érzésből fakadt verse] csiszolására fordítaná, keveseb bet alkotna ugyan, de Jobbat.

Hortobágyi László, Debrecen Az „Aggteleken“* feltétlenül, másik esetleg jönni fog. Nehezei barátkozom a „Lelki együttrez dülés“ irónikus hangnemével,

— Szurmay —

TIZEN KILENCESEKÉ

SZERKESZTŐI ügENEteK

tárak. Miért nem adtad el a proletároknak ?

Nem felett a kérdésre Potrohos. De kitalálta azért a vöröskatoma, mit gondol magában.

— ügy-e, a fegyvert akarták a tezünkböl kiütni? Amivel a munkáshatalmat védjük? — Nem, Potrohos úr, az nem megy olyan könnyen. A fegyvert mi keményen szorítjukl

rr ovább semfordátt Pot^ rohos. Leült egy akácfatuskóra, tenyeréb. temette az ábrázatát, s brühhőhölt rettentően, mint akinek nyúzzák-sózzák az oldalát. Én pedig odasóztam jókedvemben Zsigának egy kiadós nyaklevest. Beugrott a feje tőle a kolbásszagot lehelő lyukba, De nemhiába volt jól megtermett tökfeje Zsigának, —> maga után rántotta a girhes testet, s mire aztán engemet is bebújtatott Hodos Albert, a komám már egy kolbászvéggel köszörülte a fogait.

Nem sül ki a két szemed világa? — mordultam Zsigára. — Csak egyszerűen nekiesel, mint bolond tehén a fiának. Közvagyon ez, hé!

— Az ám, közvagyon — <— bieentett a fejével Berti, s bicskájával nekem, Zsigának is vágott egy-egy kisdarabot. — Itt van, harapjatok pár falatot. Ott álltok, már úgyis a sir szélén az éhezés*