Tiszavidék, 1957. október (11. évfolyam, 230-256. szám)

1957-10-13 / 241. szám

Az égi muzsikus

*

J VlllámlLk, ahogy belerúg egy dobba,

$ nap-kalapját egy jelhő mögé dobja.

Szellő kabátját leveti magáról s ledobja azt is; — virág hull a fákról.

♦

♦ Megint rúg egyet s lángot vet a nagy dob,

* morajlanak a mord goromba hangok.

SZOLNOKI

És most már flóták, harsonák is eső-lábakon táncot jár sok jelleg.

zengnek,

ö nagy híve az ilyen mulatságnak s hogyha haragszik, ily zenebonát csap.

De lám, már el is párolog haragja, jókedvében a felhőket zavarja.

Még egyet-kettőt belerúg a dobba a nap-kalapját megint fejébe nyomja.

Alatta minden friss és tiszta márvány, széles mosolya ragyogó szivárvány.

Hatvani Dániel

Tjélorqhii szántónul

Lombot lopott a szél a fákra,

Tavasz borult a tág határra:

A tél már régen messzi ment,

S. mint öt fióka, összebújva,

Kezecskéd öt parányi ujja Kezem fészkében elpihent.

De tavasz múlt, ősz jött a nyárra,

S kékebb egű hazára vágyva,

A fecske délre költözött.

A tűz kihunyt, vád jött a vágyra,

S tán biztosabb fészekre várva Kezed kezemtől elszökött.

Megint tavasz lesz nemsokára.

Rügyet fakaszt a fény a fákra;

Fecske csicsergőt újra itt

Az én kezem marad csak árva,

Fészkébe, jaj. hiába várva Madárfióka ujjaid.

Sarkady Sándor

ROSSZ ALOM

— EMLÉKEZÉS OKTÓBERRE —

Reánk tört a pokolból a sátán:

Vicsorítja sok rotációs-fogát. Antenna-torkaiból tüzet okád.

S halált hordoz ezüstfényű hátán...

Pusztító, vad orkánná egyesül

Sok halk kis szellőd halók sóhajából Eget rázó nagy mennydörgés kél távol,

S a kék égboltozat rengve ledül...

Özvegyek-, anyák-, és árvák könnye,

Hős vérrel tengernyi gyűlik össze,

S mindent elborít, és mindent elnyel

A könnyes-véres, háborgó tenger...

...Bár hangzana már szózat valahol:

— Ébredj fel Ember! — Rosszat álmodol...

Lukácsi László

ALLQMt ÁRUHÁZ

legújabb

télikabát- modelljei:

§ Férfi féli island

S 1250 Ft

Női krombi

1500 Ft

& Vásároljon ./

$ mindent / helyen :

AZ ÁLLAMI ÁRUHÁZBAN

SZERKESZTŐI ÜZENETEK

A. J., Törökszentmiklósi. Verse ! igénytelen, helyenként nehézkes, j Néhány jelzője jó, ele nem világos ez a kép: „A must virágot 1 kap előttem«-. Legaiábo a rímes ! sorok szótagszámára Ügyelhetne j jobban. Törekedjen könnyedebb, i elevenebb kifejezésmódra.

Ny. A., Kisújszállás. Kísérlete 1 tiszteletreméltó. Nagy feladatot * tűzött maga elé. Megvalósítására ! — ilyen formában — még nagy 1 költőink sem mertek vállalkozl ni. Elmeí'utiatása magától érte- I tődően történelmi leckévé válik kisebb-nagyobb időrendi tévedés^ sei. Az elméleti kérdések megvi- 1 lágítása leegyszerűsítve történik.

: nem egyszer frázisokban. Vers- 1 technikája primitiv. Munkájáért I megbecsülés illeti, de az közlésre ' nem alkalmas.

Sarkady Sándor, Kisújszállás.

? Jelentkezésének őszintén örü- I lünk. Versei közül legjobban a „Télvégén, szomorún1« tetszik, amely mostani lapszámunkban ! közlésre is kerül. A többiek közül is válogatunk. Műfordításai jónak látszanak, de az eredetivel i yaló összevetés szükséges lenne ) az érdemleges elbíráláshoz. Ha í teheti, küldje be a két kötetet, s : írjon néhány sort magáról is.

B. Gy„ Szandaszöllös, Első ve -se jó téma, kidolgozása azonban még kezdetleges. Levélben bővebben válaszolunk.

Szép Jenő, Szolnok. Most beküldött versel formai, stilisztikai szempontból nem mutatnak fejlődést. A legnagyobb hiba, a tiszta rímek ilyen mérvű erőltetése. A „tünt-szünt: rémít-szépít‘* rímpárok egész versen át Kongatva még az esetleges tartalmi hatást is lerontják. A természetes Ady hatás érződik kifejezésein, csak sajnos, nem helyes irányban. In* kabb homályosak, mint újszerűé k.

Pinviezki András, Budapest.

Egy megjelent vers hatására korai lenne életét az irodalomnak szentelni. Uiabb két verse is arról tanúskodik, hogy némi készsége van az íráshoz, de ezt az adottságot fejlesztenie kell soksok. íróasztal számára készült verssel. Törekedjék nagyobb tömörségre. mert hajlamos a terjengősségre.

*

Múlt vasárnapi irodalmi mellékletünkben közölt Ember-álom című vers szerzője Lukács Imre.

Gyomai György:

{ ÉJJEL |

mw m»m m m * * m ?T»TTT»f rt m mrrrmm

Az ember petróleuma: öntött egy pókhálós üvegből a bádoglámpába. Az asszony az ura ingét toldozta. A gyerek a mosóleknőben aludt

Az ember agársovány, feketehajú fiatalember. Egész életében cselédsorban élt a tanyákon. Őrzött libát, malacot, birkát. Mikor nagyobb lett, kegyeden hosszú esztendőkön át bereskedett. A végén lakótanyás lett, itt a határ lábánál, al ol a végtelen pusztaság kezdődik.

Az ember vigyázva öntötte a lámpa kerek szájába a petróleumot. Közben a feleségét figyelte. Olyan sápadt, agyondolgozott az is, mint ő. Háta görbe a sok kapálástól. Keze kérges, mint a kiszáradt föld.

A petróleum csendes kotyogással ömlött a lámpa rozsdás hasába. Az ember óvatosan magasabbra emelte az üveg alját, s arra gondolt, hogy két nappal ezelőtt niég valahol a hegyek alján járt a századával Onnan szökött meg. Úgy bujkált haza, mint a félős kutva. És szerencse, hogy hazajött, mert ma reggel a félelem halálba fojtotta volna az asszonyt gyerekestől. Rettenetes csata zúgott itt reggeltől délig a mai nap. Tankok morogtak. Bombák csattogtak. Repülők üvöltöttek. Aztán jöttek a szuronyotok. Sár volt a ruhájuk. S jöttek, mint a lavina, melynek nem állhat útjába semmi

Á szuronyosok elözönlőt ték a tanyát. Benéztek mindenhová. Az egyik teletömte a száját mákos tésztával, ami tegnapról maradt. A másik vizet Ivott a kannábóL Rájuk nevettek. Magyaráztak valamit. És már mentek is toyább az ágyúdörgés után.

—r, Szerencsésen megúsztunk mindent — figyelte az ember a lámpát. — Vége a háborúnak. Keresztül ment a tanyán' a rengeteg katona. És nincs semmi baj. Még a haja szála sem görbült meg egyiküknek sem.

Az ember visszatette az üveget az ablakba. S ahogy a pillantása kivágódott a tanya elé, egyszerre megmeredt a keze. A bőre alatt megfagyott minden csepp vér. Mert a ház elé ekkor fordult be egy háromlovas kocsi, tele katonával. Utána még vagy tíz kocsi következett.

A paták cuppogását felfalta a sár. A kerekek nem zörögtek. Ezért nem vette eddig észre, hogy idegenek közelednek a tanya felé.

— Jönnek az oroszok! — kiáltotta rémülten a feleségének.

Az asszony leugrott a padká ról. Az ablakhoz szaladt. — Végünk van! Jönnek vagy ötvenen! Atyaisten, mi lesz itt az éjjel! — rohant vissza a gyerekhez és a szájában úgy zörögtek a fogak, mint a lábasban a kukorica.

Az ablak alatt kocsik locsogtak a sűrű, fekete sárban. A lovak füstöltek. Lábuk alól ezerfelé freccsent a barna víz. És a sor odakanyarodott a tanya elé.

Az asszony a teknőhöz ugrott. Felkapta gyerekestől. Betolta a kuckóba. Letakartá egy ócska kendővel. Az ember tovább figyelt. Mi van kint? A kocsisok lecsatoltál: a lovak szájáról a zablát. Szénát hordtak eléjük. Nagy öl szalmákat hordtak az istállóba. Egyikük az ól előtt tüzet rakott.

A szobába is bezúdultak vagy tizen. Mind sárosak, vizesek voltak. Arcukon látszott, hogy már egy hete nem borotválkoztak. Mindnyájan köszöntek. Kezet fogtak, először az emberrel, azután az asszonnyal. És mind beszéltek, hol lassan, hol kiabálva, egyszer mérgesen, máskor mosolyogva.

Az ember a nagy riadalomban a padka belső szélére tolta a feleségét. Maga is odahúzódott mellé. Onnan leste sűrű pislogással, hogy mi készül. Az asszony sárga volt, mint a halott. Félkézzel a gyereket simogatta, hogy ne sírjon.

Magas, szőke katona ült először az asztal mellé. Utána két alacsony húzódott a lócára. A magas katona meggyújtotta a lámpát. S a világosságon szétnézett.

A sarokban egyetlen kopott ágy. Középen testetlen asztal, két szélekéi, lócával. A falnál sublót, néhány bögrével, pohárral. A másik sarokban a kemence, kidüllesztett hassal.

Egy katona jött be. Tisztelgett és valamit jelentett. Közben többször is mondta: Doktor, doktor.

— Ezek valami kórházasok, akik a front után mennek súgta az ember a feleségének.

A magas katona levet‘e a sapkáját. Megtörölte homlokát. Utána levette sapkáját a másik két katona is.

— A szentségit, nézzed csak! Ezek nem emberek, hanem asszonyok — lökte oldalba az ember a feleségét.

Az asszony szeme kikerekedett a csőd állt ozástól, Az asztal mellett valóságosan két asszony ült. Mindegyiknek szép, sűrű haj borította a fejét. Az. egyik fekete volt, mint a zsíros föld. A másik sárgás, mint a száraz homok. — Ápolónők.

— Olyan szépek, mint az itteni lányok — susogták és érezték, hogy a félelem lassan felolvad a mellükben.

Térdig sáros katona lépett a szobába. Valamit Jelentett. A nagy katona a szőke asszonyra mutatott. Mondott is neki valamit. Az felállt. Feltette a sapkáját. És egy nagy bőrtáskával elment a sáros katona után.

— Viszik valahová sebesültet kötözni.

Kintről sáreuppogós, vfzfreccsenéw hallatszott. Kocsi ment el az ablak alatt. Az ember- a fejét csóválta.

— Idegenben, vaksötétben Is úgy mozognak, mintha idevalók lennének:

Hát úgy — bólintott az asszony és az orosz asszonyt figyelte. Milyen szép a bőre. Pedig talán arra sincs ideje, hogy megmosdjon. Éjjel-nappal talpon kell lennie, hogy bekötözze a jajgató, véres sebesülteket.

A magas katona írásokat lett az asztalra. Olvasgatott. Irkáit egy kis könyvbe. Beszélt a feketehajú aszszonyhoz. Aztán kikiáltott a konyhába. Onnan nagybajuszé® katona dobbant be. Tányéron óriási darab sült húst hozott. Odatette az asztal közepére. Kulacsot állított mellé. Hóna alól hosszúkás kenyeret húzott elő.

A magas katona odalépett a padkához. Megfogta először az ember, aztán az as^Sony kezét. Mosolyogva, magyarázva Odavezette őket «z asztalhoz. Inteti nekik, hogy üljenek le. S amikor azok nagy félve, húzódozva leültek, jó darab húst. meg szelet kenyeret vágott a késével. S odaadta az embernek. Nagy karéjt, nagy húst adott az asszonynak is.

Az ember elővette a bicskáját. Lassan, megfontoltan enni kezdett. Faiatokra vagta a felesége porcióját is. Úgy etette, mint a gyereket szokás.

Az asszony eleinte föl se mert nézni. Lehajtott fejjel nyeldeste a falatokat. De amikor észrevette, hogy az orosz asszony rámosolyog, nyugodtan dugdosta szájába a húst.

Egyszer a magas katona felállt. Odament a sublóthoz. Levett egy kis poharat. A kulacsból pálinkát öntött bele. Sorra itatott mindenkit. Aztán újra töltött. Megint inni kellett mindenkinek.

Vacsora után a nagybajuszos katona jó öl szalmát hozott be. Szétigazíígatta a földön. A magas katona lerúgta csizmáit, A feje alá tette párnának. Intett az ápolónőnek, hogy feküdjön le az ágyba. Aztán nagyot ásított. Fáradt szemén látszott, hogy napok óta nem aludt.

Az ápolónő lecsavarta a- lámpát. Levetette a köpenyét. Kigombolta a blúzát. Nagy sóhajtással az asztalra könyökölt. És a nagy csendességben bizonyára azokra gondolt, akik valahol nagyon messze, minder) nap őt várják.

Kint is elcsendesedett minden. A sok ember az istállóba]:, a konyha’ an földre, vagy szalmára húzódva aludt. A lovak fejüket lógatva álldogáltak. Néha kurtákat horkantottak álmukban.

Almos, tejszagú volt a csend a kis szobában. Az ember, meg az asszony visszahúzódtak a padkára. A kemencéből agyagszaggal "mlött a meleg. A lámpából vékony csíkban húzódott a gerenda felé a korom. A székek furcsa árnyékokat rajzoltak a mázolt földre.

Az álmos, zsongó csendességbe egyszerre belehasitott a gyerek sivítósa.

Először élesen, harsogva sivalkodott. mintha tüzes drótial szurkálnánuk a húsába. Aztán elnyújtott, végtelen visítással, egyre követelőbben.

Az asszony rémülten kapott a teknőhöz.

— Jaj kihajítsak vele együtt — susogta akadozva maga elé és az ölébe kapta a gyereket. Odaszoritotta magához. Tenyerét a szájára nyomta.

A sivalkodánra a magas ka'ona egyszerre felugrott a szalmáról.

— Mi az? — nézett szét csodálkozva.

Azután odament az asszonyhoz Kivette kezéből a. gyereket. Megnézte. A magasba lehalta. S nagyot kacagott.

— A. á, partizán, partizán!

N evetve vieszafekjJt p helyére. S a másik pillanatban már alud: is tovább.

Az ápolónő odament az asszonyhoz. Mutatta neki, hogy tegye tisztába es szoptassa meg a kicsit. Az kigombolta a ruháiét. Mellére vette a gyereket. A pólvás a szájába harapta a puha húst és egvszerre elhallgatott. Szívta a meleg tejet. Nagyokat cuppogott. Szája szélén néha clcsurrant a fehér lé. i,

A ké* asszony összehajolt. Nézték a cuppogó, nagyokat nyeldeső gyereket. Milyen jóízűen szopik. Nagyon éhes lehetett már. Azért sírt fel olyan keservesen álmából.

A gyerek megállás nélkül szívta anyja mellét. Az asszonyok nézték. S egyszerre az orosz ápolónőből kirobbant a csendes, fájdalmas sírás. Fényképet húzott elő a könj-véből. Mutatta, hogy neki is volt Ilyen rózsásarcú, drága csöppsége. De agyonvágta a bomba.

Az asszony rémülten szorította magához gyermekét. Iszonyodva gondolt rá. hogy ma itt is ezer halál rendeseit Ö akkor az ágy alá bújt félelmében a gyerekkel. Testével borította be, csakhogy megmentse. Ennek a másik asszonynak pedig egyszerre sírba vágta legdrágább kincsét a robbanó vas.

Az asszony ujjai akaratlanul odasímultak az ápolónő kezére. Simogatták végtelen szeretettel. S egvszerre belőle is kitört a sírás. Átölelte az idegen asszonyt. Fejét ráhajtotta a vállára. És sírt vele, ahogy csak szomorú asszonyok tudnak sírni csendes éjszakákon.

A gyerek elaludt. Az asszonyok tisztába tették. Aztán az ápolónő lerúgta a csizmáit. Lefeküdt az ágyra. belüL. a fal mellé. Odatette maga mellé középre a pólyást. S intett a gyerek anyjának,- hogy feküdjön oda ó is, kívülre.

Ketten, kétfelől ölelték át az alvó csöppséget. Nézték pici száját, amint álmában mosolyra húzódott. Simogatták parányi öklét, pici tokáját. Csókolgatták fekete haját. És sírtak, susogtak a nagy csendességben. míg ők is el nem aludtak.

Aludt mindenki a kis tanyában. Csak az őrszem járkált csendes dobogással az istálló előtt.

Hajnaltájban valaki elkiáltotta magát az udvaron.

A kiáltásra egyszerre olyan lett a tanya, mint a vásár. A katonák felugráltak. Feldobáltak a kocsikra a holmijukat. Befogták a lovakat. Kiabáltak. Káromkodtak. A magas katona egy pillanat alatt felöltözött. Elbúcsúzott a házbeliektől. Az ápolónő is felrántotta a csizmáit. Kezet fogott az emberrel. Megcsókolta az aszszonyt. Utoljára megölelgette a pólyást. S egyszerre eltűnt a hajnal feketeségében.

A tanya olyan csendes lett. mint a pusztai temető. Kint ágyúszó zúgott végig a dermedt földek fölött, A tanya ijedten megremegett. Meglibboní a lámpa alvó. feketevörös lángja. Megrendült a szoba mázolt földje.

— Elmentek — Igazította feljebb a lámpa belet az ember.

— El — nézett elgondolkozva az ágyra az asszony s könnyei közt úgy látta, hogy a nólyás menői az orosz asszony bánatos arca mosolyog rá.

(Ez az elbeszélés a Megyei Tanács irodalmi pályázatán a prózai If. díjat nyerte.)