Tiszavidék, 1957. szeptember (11. évfolyam, 205-229. szám)

1957-09-04 / 207. szám

Az ipari tanulóképzésről

az új tanév kezdetén

AZ 1936 — 57-es TANÉV

''égén a Munkaügyi Minisztérium 603. sz. Ipari Tanulóintézetében közel 140 különféle szakmáiú tanuló tett eredményes szakmunkásvizsgát. (E szám nem tartalmazza a helyi ipari tanulókat! Egyszáznegyven volt az összes harmadévet végzők száma, valamennyien elérték a kívánt szintet, S a vizsga letétele után szakmunkásokká váltak. Általánosságban meg vannak elégedve a végzett tanulók elméleti & gyakorlati Pel készültségével, s nem egy helyen, illetőleg szakmában külön elismeréssel is nyilatkoztak a végzett tanulók kiváló eredményeiről, mint .például a MÁV Járműjavító kazánkovács műhelyében, vagy a Tisza Bútorgyárban:

Meg kell mondani, hogy ez nem. volt minden évben így. Jogos bírálatok hangzottak el néni egy esetben. Kifogásolták a tanuló gyenge felkészültségét., gyakorlati és elméleti téren. Ez a jelenség nem helyi, hanem országos jellegű volt és okát a korábbi kétéves képzési idő elégtelenségében kell látnunk:

A hibáknál nem kívánok hosszan időzni, elégségesnek tartom röviden megjegyezni, hogy -az MTH illetékesei a tapasztaltakból leszűrték a tanulságot és a képzési időt felemelték három évre. Ez egy évvel ezelőtt történt és ez volt az első év, mikor nem kettő, hanem három év letelte után tettek a tanulók szakmunkásvizsgát. A tantestület valamennyi tagjának odaadó munkáján kívül főleg ebben kell a korábbiaktól jobb eredmények, s az általános megelégedettség okát látni.

Feltétlen meg kell emlékezni arról, hogy az októberi ellenforradalmi események bizonyos mértékig megzavarták az iskolábdn folyó munkát is, s azt hiszem, senki előtt nem kétséges, hogy egy elkövetkező nyugodt esztendő befejezése után még inkább érezhető lesz a hároméves képzésre való átállás eredményessége.

Bár az eredményekkel általánosságban meg lehettünk elégedve, ez mégsem jelenthette azt, hogy nincs már javítanivalónk. Van: Ezt minisztériumi szinten is látták és megtették a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy az elkövetkezendő években még jobb felkészültségű tanulók hagyják el az inaritamuló intézeteket. A Munkaügyi Minisztérium illetékesei — az MTH-nák. mint önálló szervnek a minisztériumba történő beolvadása és átszervezése után újabb változásokra határozták el magukat;

Az elméleti színvonal emelése érdekében a harmadéves tanulók, akik a hároméves képzésre való áttérés során c»ak félévig jártak iskolába és a második félévben csupán gyakorati képzésben részesültek, a jövő tanévtől kezdve a harmadik évben is ''ágig járnak iskolába. Jelentős mértékben emelkedik a számtan, magyar és történelem tantárgyak óraszáma, s ez feltétlen maga után vonja, hogv^ nagyobb általános műveltséggel és megalapozottabb szakmai képzettséggel rendelkező fiatal szakmunkások hagyják majd el az intézeteket.

A GYAKORLATI OKTATÁS terén is lesz változás. Minisztériumi szinten hangot adtak annak — és ez döntő —. hogy ..a tanulóműhely nem termelő üzem!” Ez azt jelenti, hogy a tanuióműhelyben fő feladat a jövőben az oktatás lesz egye« egyedül, és nem termelési tervek teljesítése. Az elmúlt években a hangsúly a tervek teljesítésén volt — méghozzá nem egy esetben elég feszített tervek voltak ezek — s csak másodlagos feladat volt az oktatás. Az elméleti és szakmai színvonal emelése érdekében hozott változásokon túl a jövőben a nevelés ^ lesz _ a fontosabb,

Nemcsak jó szakmunkásokat, hanem embereket is neveltünk a fiatalokból. Erkölcsös, életvidám, hazáját, népét és a munkásosztályt szerető fiatal embereket, akik nemcsak a munkában, de az életben is megállják helyüket. A fiatalok viselkedésének az idősebbekkel szemben meg kell változni. Tanulják meg tisztelni, becsülni az idősebbeket, munkatársaikat, s tanuljanak meg mindenkivel szemben tisztelettudébb, művelt emberhez méltóbb magatartást tanúsítani.

Úgy gondolom, meg kell ismerni a kevésbé kellemes dolgokat is.

Nem is kellene talán többesszámban említeni ezeked hisz a felmerülő problémák mind az ifjúság elhelyezkedési lehetősége körül mutatkozó nehézségek részei.

Maga a probléma országos jellegű. A sajtóban nem egyszer láttak már napvilágot különböző megoldást javasoló cikkek, ezért a magam részéről csupán az ipari tanulóképzés helyileg tapasztalt nehézségére kívánok rámutatni.

A TANULÓKAT a korábbi évektől eltérően az idén a vállalatok vették fel. A szakmát tanulni vágyó fiataloknak jelentkezéseiket a vállalatokhoz kellett benyújtaniok. Bár a vállalatok közel 10 százalékkal több tanulót vettek fel, mint az elmúlt évben, mégis igen nagy volt azok száma, kiken elégséges férőhely, vállalati igény hiányában bizonyos csalódottság, elkeseredettség vett erőt.

Minisztériumi szinten ezzel előre számoltak és a fiatalság, de főleg a szülők gondjainak csökkentése érdekében lehetővé tették az önálló tanműhellyel rendelkező ipari tanulóintézetelvnek, hogy az üzemektől függetlenül vegyenek fel ipari tanulókat. így a szónoki 605. sz. Ipari Tanulóintézetnek is lehetősége nyílott arra, hogy közel 65 tanulót vegyen fel többségében azok közül, akik nem nyertek felvételt a vállalatokhoz, s újból jelentkeztek az intézetnél.

Sajnos, mi volt az a 65 szabad hely a reménykedők számához viszonyítva. Többségének nem sikerült helyet biztosítani. Sajnálatos, de ez a valóság és itt egy olyan problémával találjuk szemben magunkat, melynek foglalkoztatnia kell az illetékeseket, hogy megoldást keressenek és találjanak rá.

De meg kell emlékeznem egy külön jelenségről is, ami szintén az ifjúság problémája, de nyugodtan állíthatom, hogy legalább olyan mértékbon a felnőttek, különösen az általános iskolai pedagógusok problémája is lesz a jövőben.

Arról van sző, hogy az ipari pályákra jelentkező tanulók tekintélyes hányada szeretne olyan szakmát tanulni, amelyek viszonylag évenként kevés utánpótlást igényelnek,

mint például a motorszerelő és műszerész szakma. Viszont vannak szakmák, melyekre az üzemek vennének fel tanulókat és nincs elég jelentkező, így például kovács, kazánkovács, öntő, festő és mázoló szakmákra.

Úgy gondolom, szülőktől és pedagógusoktól egyaránt kérhetem és kérem is, hogy próbálják mellőzni, a „ha nem tanulsz, nem mehetsz el kovácsnak sem” szólás-modáshoz hasonló „fenyegetéseket”. Tisztában vagyok vele, hogy hasonló kijelentésekkel akarják ösztönözni tanítványaikat, a szülők gyermekeiket, hogy jobban tanuljanak. De gondolják csak meg, hogy dicséretet. érdemlő törekvéseik körben gvanútlanul mennyit is ártanak: Kialakul a gyerekben egy bizonyos felfogás például a kovács szakma alacsonyabb rendűségéről. Persze nem mindenki a kcnráce szakmával fenyegeti gyermekét vagy tanítványát, s ebből adódik, hogv akad egynéhány szakma, melyre alig akad jelentkező.

KISEBB-NAGYOBB különbségek az egyes szakmák között szükségszerűen vannak. azok meg nem szüntethetők. De tudni kell azt is hogy társadalmunknak valamennyire szüksége van. Természeti adottságok folytán az emberek is különböző képességekkel rendelkeznek, s feladatunk nem az egyes szakmák alacsonyabb vagy maga sabbrend őségének hangsúlyozása. hanem inkább helyes pályaválasztási tanácsok és pályaalkalmassági vizsgákkal elérni, hogy minden fiatal megtalálja helyét a társadalomban.

A tájékozatlanság, a különféle szakmák ismerete terén mutatkozó hiányosságok csökkentése érdekében helyes lenne, ha az általános iskolák a felsőosztályos tanulóik részére olyan tanulmányi kirándulásokat szerveznének ’Pari üzemekbe, ahol a tanulóknak módjuk lenne bizonyos képet kapni az egyes -zakmákröl.

NAGY VONALAKBAN

ezek a problémák jelenleg az ioari tanulók képzésében. Közös összefogásra van szüksé« az eredmények fokozása, a hibák megszüntetése érdekében;

Bozsó Ferenc

MTH 605. sz.- tanulóintézet ig. helyettese

■50 másodperc alatt 3000 méter magvassásba szállt fel

A „Gerfaut II.” nevű, delta szárnyú francia repülőgéppel Michel Cbalard pilóta 50 másodperc alatt 3000 méter magasságba emelkedett fel és ezzel új rekordot állított az emelkedési sebességben. A gép állóhelyzetből repült fel.

Az eddigi rekordot az emelkedési sebességben egy „Skyray1’ típusú amerikai repülőgép tartotta, amely hasonló feltételek között 56 másodpere alatt érte el a 3000 méter magasságot.liszaderssi cigányok

Második díjat nyert a kisújszállási zenei versenyen

A kisujszáVási nagykun napok egyik nagysikerű rendezvénye volt a népi zenekarok versenye. Ezen résztvett Szolnok megye, de kiváltképpen a Nagykunság minden számottevő zenekara. A legjobbakat értékes díjjal jutalmazták. A

nagyszámú hallgatóság lelkesen ünnepelte Szitái Rudolf cigányprímást és zenekarát. A tiszafürediek közkedvelt Rudija igen erős mezőnyben” második díjat nyert a kisújszállási zenei versenyen,

A TISZADERZSI községi tanács egyik szobájában ülünk, s a község életéről beszélgetünk. Hogy, hogy nem, szóba kerülnek a cigányok is.

— Nehéz kérdés ez — jegyzi meg a tanácstitkár. Az elnök rábólint: az bizony. S máris sorolják, hogy a helyi tanács vezetői a putrik emberhez nem méltó világából egyszer már ki akarták vezetni a cigányokat. Házhelyet utaltak ki minden cigánycsaládnak, s az építéshez fát is biztosítottak. A vályog nem probléma — gondolták — hiszen a vályogvetés a cigányok egyik legjobban elterjedt foglalkozása.

Persze, akkor is akadtak, akik csak neveltek ezen a próbálkozáson, ,.Cigánynak a zenére, a dinom-dánomra, meg a hátsó zsebre (mármint mások pénztárcáját rejtő hátsó zsebre), s nem házépítésre van gondjuk“ ■— mondogatták. Az akkori tanácselnök azonban nem hallgatott rájuk. 1952-t Írtak, s szentül hitte, hogy mire 1953-ra fordul az idő kereke, addigra tágasab'■akú, piroscserepes házakból mosolyognak kifelé a rajkók. A cigányokat eléggé váratlanul érte a tanácselnök tervének híre. Először nem is nagyon hittek benne. Mikor aztán a házhely is, meg az építőanyag is a lábuk előtt feküdt, hitelt adtak a hímek. Nem is voltak restek, azonnal munkához láttak — csak nem olyanhoz, amilyenben a tanácselnök örömét lelte volna. A legügyesebb örmény kereskedőt megszégyenítő gyorsasággal — márpedig azok igen ügyesek voltak — megkötötték az alkut a faanyagra, s jó áldomást csaptak az egyezségből. A rosszmájúak szerint a cigányház épít-'.-- akció kezdeményezőjének egészségére itták meg utolsó fillérjüket is.

Érthető, hogy ezek után a helyi vezetők a pokolba, s nem maguk közé kívánták a cigányokat. Nem is törődött 'Jelük egy ideig senki. Most próbálkozunk velük megint — sorolja a tanácstitkár.

Ebben a pillanatban göndörfürtü, fekete ember dugja be a fejét az ajtón.

— Gyere csak, Kujul — hívja a titkár, maid b ;mutatja: a községi cigánybíró, .

ANNYIT MOND bevezetőül, hogy Barkóczi Adolf a becsületes neve, s HM8 óta ő a cigánybiró. Apjától örökölte ezt a tisztséget, aki 28 évig képviselte az igazság elég sok perpatvarra okot adó ügyét a fáraó nemzetségének helyi leszármazottai között.

— Aztán érvényt tud-e szerezni az ügyes-bajos dolgokban hozott ítéletének?

— Még csak az kellene, hogy ne. Van két öcsém, mtndepyik vállasabb, mint én (ő is 180 centinél magasabbról szemléli a világot> s ha mi hárman nekiállunk a rendcsinálásnak, a telep végéig meg sem állunk.

Papírt is mutat, hivatalosat, pecséttel diszitettet, hogy (ássam, ő nemcsak olyan jöttment cigánybiró, hanem olyan, akiben a tanács is megbízik.

*— Tudja, az volt a baj, hogy eddig el voltunk szigetelve, nem vettek emberszámba bennünket. Most már. hogy a tanács törődik velünk, majd csak rendbe jövünk — folytatja.

— Na-na, Kujul — szól közbe a tanácstitkár — Van ott még tennivaló bőven. Rostás Lászlónénak is utaltunk ki például babakelenpyét, s rögtön eladta. Mit szólsz ehhez, Kuju?

A becenevén szólított ember kész a válasszal:

— Minek utalták ki neki? Nem érdemelte meg. Miért nm kérdeznek meg engem is ilyen ügyekben?

Hangjából méltatlankodás csendül ki.

— Olyan cigány is van, aki nem érdemli meg a tanács segítségét? — kérdezem.

— Persze, hogy van. Például ott van a Pálfi István, márpedig az magyar ember, csak oda nősült közénk, az ,nctn érdemli meg, ^ Mindig

iszik, nem törődik a családjával. Szalmán kívül nincs is egyéb a putrijbáan. Minek segíteni az ilyet?

— Aztán segít-c a tanács, ha meg vannak szorulva?

— Én is a tanácshoz fordultam a tavasszal, mert meghalt a feleségem testvére, nem volt pénzem eltemettetni. Kaptam is 600 forintot, de vissza is adtam rövidesen. Igaz, titkár elvtárs?

Az életük felőt érdeklődtem: — Van-e munka, menynyit tudnak megkeresni?

A CIGÁNYBIRÓ először gyanúsan végigmér, olyanformán, mint a parasztember az adóbevallási ivet, s azt mondja:

— Egy évben ötezer forintoti

Látszik, rajta, hogy nem mond igazat, dehát mit lehet tudni — gondolhatja — miért érdeklődünk. Hozzá is teszi:

“ De meg kell ám azért dolgozni, sok vályogot ki kell verni.

— Csak az igazat, Kujul — Inti a tanácstitkár. — Nem olyan ember vagy te, hogy csak annyit keress.

A cigánybíró hiúsága is éledezni kezd. — Hát nem mondom, megkeresem havonta az 1000 forintot, de van is látszatja. Hat párnát vettem, meg ezt a ruhát, meg egy ünneplőt, amelyikben a tanácshoz járok, meg az asszonynak is vettem ruhát. No meg, hogy el ne felejtsem, a fiam ruhája is 180 forintba került. Dehát kell is neki, most megy iskolába.

Hány gyerek jár iskolába a cigánysorról?

— Hat gyerek van beiratkozva — válaszol a bíró. — Volna ott jónéhány, akire ráférne az iskola, de azok mit

tállcorosak. Meg vannak köztük olyanok is, akiket én sem engednék iskolába.

— Miért?

— Mert nem törődnek velük a szüleik, őszintén mondva koszosak. A múltkor is kihivattam a tisztiorvost, s kopaszra nyírattam a „férgeseket”1

— S ha már a gyerekeknél tartunk, hogy állnak a cigányok a családalapítással, hány éves korban nősülnek?

Jobb erről nem beszélni — somolyog a cigánybiró. — Tizennégyéves korukban már, mint a vízfolyás ■.. összeállnak, de a törvény előtt nem kötnek, helyesebben eddig nem köröttek házasságot. A gyerekek - meg jöttek, egyik a másik után. A tanács vezetői aztán a múltkoriban szétnéztek a cigánysoron, s házasságkötésre szólították fel az együttclőket. No, ilyen esket ések sem igen voltak még a községben. Rostás Lászlót például hat guereke kísérte e nevezetes alkalomra. Hét Ilyen esküvő volt az idén, egy van még hátra.

— No. men a tied, Kujul-» figyelmeztetik.

— Az én esetem más kardoskodik. Igazságot keres3 ve fordul hozzám: — Tessék elképzelni, elvittek a háborúha. Mire visszajöttem, némi gyerek várt rám, pedig egyszer sem voltam itthon. Erre én is összeálltam egy lánvnyal, de az első felesénemtől nem válók el, ezzel akarom megbosszulni, amit tett.

HAT EBBŐL ff. válaszból is megállapítottam, tényleg nem könnyű probléma, ez, van még bőven tennivaló a cigánysoron.

Simon BcU

..I -Tollhegyen

A szálka és a ^esendő.

A tegnapi Tiszavidékben újságírókollégám leírt egy kis történetet valakiről aki még soha sem járt Szolnokon és most álmélkodva tapasztalja, hogy milyen piszkos ez a város. Elhatároztam, hogy ezt a rosszmájú illetőt én is elhívom egy kis sétára, hadd tapasztaljam ki a természetét. Hátha hallok tőle valami jót is a mi városunkról.

Bevallom, nem gondoltam, hogy ilyen makacs ember. Kifogásolta pl. hogy a lovak hátuljára itt nem szerelnek tartályokat, amelyek meggátolnák, hogy az a bizonyos izé lepotyogjon a földre. Magyaráztam neki. hogy az utcasöprök ezt később összetakaritják, de láttam, hogy figyelemre sem méltatja szavaimat. Próbáltam fejtegetni azt is. hogy lám ahová ezek a dolgok hullanak, milyen sima különben, s azért ilyen mert bár sok pénzt vitt el a tavalyi októberi ellenforradalom. de azért a tanács talált módot rá, hogy tovább folytassa a város legfontosabb útvonalának építését, méghozzá a legprímább alábetonozott módszerrel, ami egyúttal a legköltségesebb, de legtartósabb is.

— Ugyan kérlek — legyintett ez a valaki — nézd csak meg mi az ott az eresz alatt?

Felnéztem a jelzett irányba. s álmélkodva állapítottam meg, hogy bizony az a jelzett »alami nem, más, mint eav fecskefészek a város kellős közevén, az egyik bérház eresze alatt.

— Jé, még ilyet sem láttam! — Milyen csoda, hogy ide. a zajló forgalomba fészkeltek be a fecskék? Csuda érdekes.

— Érdekes a fenét — rep Fikázott az illető — szégyen, barátom, sőt felháborító Hogy tűrheti ezt a tanács?

Kicsit hümmögtem és igyekeztem másra terelni a figyelmét.

— Látod, állványoznak, tatarozzák a házakat. Hej, de régen kellett volna már. És most — ördög tudja, hogyan lehet — éppen a legnehezebb napokban, amikor szüleiben vagyunk a pénznek, mégis

sort tudnak keríteni rá. Egymásután hozzák rendbe a legfontosabb épületeket. Menynyivel szebb így a város képe! — mondtam, s aggódva - 1k gyeltem az arcát, de csak fanyarul mosolygott, kicsit fölényesen.

Amikor a Ságvári út felé sétáltunk, már nem is mertem neki mondani, hogy ezek

d) házak és isten bizony ebben a városban évtizedek alatt nem épült annyi lakás, mint az elmúlt években s van remény, hogy ha lassan is. de majd csak enyhülnek a lakásgondok. Még csak fel sem nézett a magas házakra, hanem egy száradó pelenkát fixirozott a szemével, ami ott lógott a kifeszített madzagon két fa között. Én is lesütöttem hát a szememet és roppantul szégyelltem magam. Micsoda kulturálatlanság, micsoda barbarizmus — ezt olvashattam volna ismerősünk arcán, ha rá merek pillantani, de inkább másfelé néztem.

JLM iután elfüstöltük az utolsó bagónkat is. hazafelé indultunk. Barátunk mélázva legeltette tekintetét a fák lombjain s lehet, hogy azon törte a felét: mégis disznóság, hogy itt Szolnokon nem szervezik meg az intézményes fc’evélayüitést ilyenkor levélhullás idején. Talán elábrándozásának köszönhető, homj miután kiürült a cigarettás doboza, a pavirskatulyát hanyag eleaanciával dobta a lábaink elé és még bele is rúgott jelezve, valamikor kiváló zentercsa.tár volt a bikfameayei jogkzfegyár b) csapatában. r ' !

Nem mertem szólni, elvégre náluk lehet, hogy ez íny szokás. És csak itt Szolnokon, ebben a. fene piszkos városban szólongatják az embereket. hogy dobiák a szemetet a szemétkosárba?

De azért, könyörgöm. Ha az illetővel látnak, nehogy utánozni próbálják ezt a műveletet. Nem tudnám elviselni azt a szégyent, s egész biztosan ő sem áUná meg szó nélkül. ö bizony mindig, minden esetben észreveszi — a más szemében a szálkát..;

v ■’ (t. V.) !