Tiszavidék, 1957. szeptember (11. évfolyam, 205-229. szám)
1957-09-15 / 217. szám
jvteqyéNK pelpedeeése FESZEKRAKOK (Folytatás.) — Józsikám! — kiállt le az állvány alatt várakozó kis fiúnak, — adjál csak fel egy kis vizet! — s hangos csörömpöléssel ereszti le a vödröket. A gyerek ügyesen le is akasztja. A kis Jóska 12 éves, nyurga gyerek. Szép, kék szemei értelmesen csillognak. Kis buksi fején harisnyából készült sapka trónol. Rövid fekete nadrág egészíti ki öltözetét, az is csupa nedves a verítéktől. Az egész gyerek csupa lib-láb. Ugyan miből is szedné magára a hiányzó kilókat? Hisz errefelé a kenyér jelenti a főtáplálékot, jó, ha jut rá egy kis zsírozó. — Mindjárt hozom a teli csöbröket! —; harsogja, s futás közben nagy zenebonát rendez velük, maid megmeríti a kút mellett lévő dézsában s már lohol is vissza* Nagy igyekezetében még r. nyelvét is kidugja. — Ttt vagyok már! “ jelenti, s kapcsolja is kötélre a teli rocskákat, majd megrántja a zsinórt — mehet — mondja —• s nevetve pillant sógorára, akit nagyon szeret. Apjának tekinti. Árva gyerek, s úgy ragaszkodik hozzájuk, mint a levél az áolioz. Szeretik is, mintha az övék lenne. JANI, MINT EGY bronzszobor, szétvetett lábakkal áll az állványon. Izzadtságtól fénylő testén megtörik a napsugár, s a drága verítékgyöngyszemek időnként öszszefutnak s lassan csörgedeznek. A harmincéves férfi minden erejével rendelkezik. Erős karjaival könnyedén húzza fel a teli vödröket. Karjain az izomkötegek ritmikus táncot járnak. Komiszkodva figyeli Jóskát, s amint beemeli a vödröket, megbillenti egy kicsit és a kiömlő vízsugár szikrázó szökőkútként ömlik a gyerek fejére. Jóskát váratlanul érte a támadás. Előbb nagyot ugrik, majd nevetve kiabál. — Esik az eső! — s miközben féllábon ugrál, szöszke fejét rázogatja. — Mit adjak még fel? •— kérdi. —• Mert vizet húznék! — Eredj csak, Józsikám! — biztatja. — Majd én gondoskodom mindenről, — s már Ugrik is le, hogy újabb anyagot hordjon. JÓSKA NAGYON SZERET vizet húzni, ilyen hőségben meg különösen. Most is először megbámulja tükörképét a dézsában. Gyönyörködik a csillámló víztükörben. Grimaszokat vág, majd belecsap. Milyen jó langyos is a víz! — Gyere! — Fürödjélmeg bennem — csábítgatja a dézsa. Jóska nem kéreti magát. Már bele is huppan. A kifröccsenő vizcseppek, mint gvémántszemek gurulnak szerteszét. Prüszkölve mossa magát. Szemét lehunyva s majd gonoszkodva figyeli, mikor ér sógora közelébe, — no itt az alkalom— zsupsz! — odazúdít egy jókora Vígsugarat. Az mosolyogva tűri, miközben a hűvösre tett kannából jókorát kortyingat. —* Iszol-e te? — kérdi. Jóska tagadólag rázza a fejét, majd megúnva a pancsolást, kilép a dézsából s mint az ázott veréb, tollászkodni kezd. Csöpögő nadrágjából csavarja a vizet s jólesón sütkérezik. — Soká jön Tercsikénk, — szól, miközben kezét hasára szorítja, mert ott már rég delet harangoztak. — Itt lesz az mindjárt — vigasztalja s egy barackot nyom a buksi fejre. — De hogy mit tudott főzni szegénykém? — mondja magának s elmerülve nézi munkájuk gyümölcsét, a kis hajlékot. Fejében kergetőznek a gondolatok. — Még egy nap —* s kész a falazás, *— ráteszi a tetőt, •— s azután amilyen munka csak lesz — elvállalja, — mert félős, hogy nem marad-e üres ez a fészek? — Kell, hogy legyen valamilyen munka! Talán az aratásnál, vagy a cséplésnél!? SZEMLÉLGETÉSÜKBEN észre sem veszik, hogy megjelenik az asszony. Óvatosan, vigyázva lépdel, de lába alatt megreccsen egy gally, s mindketten odapillantanak. Ott áll előttük piros ruhában Tercsi — maga is rózsásan a sietéstől. Ruháján a fehér babokat már megette az idő — s helyette — a bőre szolgáltat hol barna, hol fehér pöttyeket. Píheg egy kicsit. Egyik kezében súlyos kosár, a másikkal derekához szorítja a kis vájdlingot, melyet gondosan letakart. Hangos üdrivalgással fogadják: Csakhogy itt vagy! — János a kosarat, Jóska a kis tálat veszi el tóle. — Szét ne szedjetek, — korholja őket — s mindnyájan a kis gunyhóhéz igyekeznek, — ahová a szomszédék fája kölcsönzi a hús árnyat. Szótlanul leülnek és nézik, hogy az elvarázsolt kosárból mi kerül elő? Finom Ínycsiklandó rizsleves, aranyló zsírcseppekkel, — s még a szemük is káprázik, amikor betekintenek a nagy tálba. Teli —, de tali van az zsíros szilvásgombóccal. Nagyot sóhajtanak. — Anyu, — hát miből teremtetted ezt elő? — s kérdően nézi János a piruló Terit: — Ne törődjetek semmivel, csaik egészséggel fogyasszátok el; hisz dolgoztok —, enni is kell! — s bánatosam gondol virágos kis ruhájára, amit feláldozott, hogy legyen mit adni övéinek. Nem is kérdezősködnek tovább. Ünnepélyesen nekilátnak. Lassan, kényelmesen esznek. Teri örömmel nézi, — hogyan tűnik el a sok gombóc a feneketlen gyomrokba; — Ez a pár darab még a Tercsié, — ugy-e Józsikám? — Úgy ám.! —szólt Jóska, miközben a kosár felé pislog. Ugyan mi van még benne. Teri egy kicsit hagyta ókét várakozni, majd a kosár fenekéről előkotor egy nrgy üveg szódát. — Rájuk fogia. — Aki nem fogad szót, azt lespriccelem! — élvezi, hogy már innák is a hús, szénsavas vizet. — Megadjuk magunkat! — emeli fel a kezét János s elvéve az üveget, bőségesen nyeli a sistergő italt. — Ez kellett volna nekünk délelőtt, tgaz-e Jóskánk? — s már nyújtotta is a szomjasan várakozó fiókának. — Most pedig — emeli fel mutatóujját Tercsi — egy félórát lepihentek! — s gyorsan összerakja a tálba az edényeket. — Jó, de te is mellettünk leszel addig! — s már huzza is János magukhoz a hűsre s két oldalt mint két őrzősárkány, melléje fekszenek. Teri jólesön támasztja hátát a kis kalyibának. Ide rakják a szerszámot, s ide húzódnak, ha rossz az idő. Az őrzők is karjukra fektetik arcukat, pihennek, el -is-g szundítanak Fáradt ember módjára ál-I mukban egyre fújják a kását. Teri őrzi ál-I mukat. Leoldja fejéről kendőcskéjét, s az-| zal űzi el a szemtelenkedö legyeket.(Folytatjuk.) Dikó Balázsné, | (Folytatás) KOSZTA JÓZSEF Brassón 1864-ben született. Nyolcadik gyermek volt, taníttatni nem tudták. Fényképésznek ment, Hosszú keserves munkával kuporgatta össze pénzét, hogy Pestre költözhessen tanulni. Mesterei: Lotz Károly, Székely Bertalan. Majd Münchenben a festőakadémián tanult. Végül újra Budapesten, Benczúr Gyula mester iskolájába került. Nem értett egyet Benczúr naturalista szemléletével, őt inkább Bastein Lepage (olv. Basztein Löpázs) egyszerű paraszt figurái érdekelték és ejtették ámulatba. A Benczur-iskolát otthagyta és egyideig Nagybányán dolgozott- Onnan jött Szolnokra. Mint ismeretes, sok időt töltött a Művésztelepen, de állandó lakója nem volt. Sorra járta a Tisza menti falvakat, mindenütt időzött rövid ideig. Szolnokon ismerte és szerette meg a magyar falut, a magyar népet. Nem kívülről nézi a népet, hanem — maga is közéjük tartozván — látja és átérzl a parasztság küzdelmes, nehéz életét és meglátja a távolba tekintő végtelen nyugalmát is. Szolnokon festi meg „Vizhordó lányok”, ,,Vihar után”, „Kapáló nők”, stb. festményeit. A magyar impresszionizmust jellegzetesen képviseli. Külön látószöget és színskálát állított fel magának. — Egyéni stílusát őrizte kortársai sorában, de a következő nemzedékek előtt is. Parasztian tősgyökeres művészete, — darabos, tömör előadásu. Uj szépségben tárja elénk a művészetet. Érdeklődési köre egy tárgyra: a magyar földmívelők fáradtságos életére összpontosul. Erőtől duzzadó Képzőművészet fehér házfalak, falurészek, ta-. nyarészletek, nyárfások, fehér ingvállak, piros mályvák, piros arcok, stb. komoly erejű árnyékokkal, amelyek közül rendkívül csengő színek villannak ki. Azt festi amit lát, de szenvedélyesen festői ez a látás. Tárgyi motívumból indul ki, de amint hatalmába keríti anyagát, a maga módján alakítja át képi összhanggá- Koszta nyers erejű képeit vakító izzású fehérei teszik annyira sajátos jellegűvé. Szerkezete nagy foltokban áll össze, nem érdekli a részletek külön megmunkálása. Nem azt festi, ami van egy tanya udvaron, hanem hogyan látja együtt az egészet. Koszta „egy-egy nézésébe belefér nemcsak egy tanya, de belefér minden magyar tanyának minden gondja.’’ Küzdelmes élete volt. Festészetét nem ismerték el. „Vidéki”, „mucsai” festőnek tartották, aki nem fejlődik, nem tartja szem előtt a haladó művészeti irányzatokat. Magának, népének dolgozott. — Mint ember mogorva, ideges viselkedésű, ami annak tudható, hogy művészetében ilyen nagy harcot kellett vívnia és állandó mellőzésben volt része. 53 éves korában fedezték fel. 1917-ben gyűjteményes kiállítást rendezett, ahol nagy sikert aratott és felküzdötte magát a „legjobb festők” közé. Gyűjteményes kiállításán minden képét eladta. Egyszerre nagy lett az érdeklődés iránta. Végre a sok nyomorúság után kicsit gondtalanabb napok jöhettél A váratlan pénzen földet vásárolt Szentesen és odaköltözik. A magány csendjében, de a paraszti élet zajában fejlesztette tovább művészetét. Most már maga is földmívelő paraszt, földhöz kötött „szegény” ember. Nem ámította el az ünneplés, dicsőség: most már előtte is kitárt ajtókon nem hajlongott az urak előtt, nem tagadta meg önmagát; népét; tudta ezután is hol a helye. A visszavonultság művészetének szinte feledését vonta megint maga után- Munkaakaratát azonban ez sem rendítette meg. Egymás után festette legszebb képeit: „Nő az ablaknál”, „Tányértörlö”. „Kukorica törők” (lásd alábbi kép) .Szélmalom”, „Krumpli szedők”, „Asszonyok a mezőn” stb. Koszta képein a nép szelíd, nagyon szelíd. Az alakjai dolgoznak. vagy csak egyszerűen üldögélnek. Kislány vagy öregasszony félénk mozdulattal, de ha jobban megnézzük látjuk mennyi erő, elszántság van bennük Ök a magyar föld igazi népei. Őszinte igaz elismerésben csak a felszabadulás után volt része: a 90-ik éve felé közeledett a mester, mikor 1948-ban megkapta végre a méltó kitüntetést, a Kossuth díjat és a Nemzeti Szalonban gyűjteményes kiállítása nyílt. öregen, törődötten sok nagy harc után megpihenhetett: harca még sem volt hiábavaló, hisz művészetét, képeit a múzeumnak, a magyar művészetnek hagyhatja örökül. De már nem sokáig örülhetett: 1949. jul. 29-én, 89 éves korában meghalt Innen a szolnoki Művésztelepről indult el, ide tartozik a szolnoki festők közé, közülük is a legnagyobbak közé. (Folyt, köv.) B. Székely Julia. K. WTH LENKE: MIT ADTAK ÍRÁSBAN? Nagy István: VIHAR hegy felől, Iiol a nap nyugszik az égről o-ngó rémként zúg az Ismeretlen, mbölve ordít, mint a sebzett duvad, tan száguld, vadul, kíméletlen. Meghörren néha s mintegy ijesztőül, előtte jár késhegyű futárja, félre az útból, süvölt a küldönc s villámnyilát az esthomályba vágja: TESTEI) A NAP Én. mostanában mindig álmodom. %; Az erdőn járok, hol a lombokon opálas li.ggal ring az égi fény és átrerrteg az ember földszívén. A fák csöndjében örök vágy feszül, ,'dj, fá} itt nekem lenni egyedül, De hallom lépted halk neszét, puhán ..; doha ily kedves, boldog délután! Átlcarolsz és felsóhajt az erdő,, meleg, jényes jehoj, tested a nap, tőle testem fény lesz ■ j s Álmodtál e valaha ilyen szépet2 Tőled bennem csillagok ragyognak, szívem érzem bíbor túzhalomnak .... = Nézd csak, túrósban lángol a vidék, gj e boldog szint a szivem hinti szét. Emlékszel te is.-.-, akkor délután:. t = Valóság, mondd! — vagy álom volt csupán? ü Lehet, de én bensőmben hordozom: e rózsafényt és egyre álmodom. Látom az erdőt fénybe merülve ;' i = Fáj még a táj, hajad lágy ezüstje. De szívemben él a nyár mint dalolt s 5 a mélyben örökre zengeni foga-. KEMÉNY ERZSÉBET = Volt nekem egy újításom. Mihamar Bemutattam; megnézte egy Hivatal. Megdicsérték, elismerték! — Nagy érték! — Meg is veszik, terjesztik is, ígérték. — Kaphatnám ezt írásban is? — Rebegtem. A felelet háromszoros Heves „nem!” A szakértők csavargatták A nyakuk: — írást? .:; Hm . j; Azt nem szokás : Azt nem adunk! Kaptam én egy adóintést, Tévését: Kerestem az illetékest: — Szép eset, — Panaszoltam, — pénzem kétszer Kívánják?! Az illető szánta-bánt a Hibáját. — Kaphatnám ezt írásban is? — Motyogtam. Úgy lapult, mint struccmadár A homokban. Fejét rázta, csőválgatta Hevesen: — írást? .. Hm .. -. Azt nem adunk mi Sohasem! Volt neken egy ballonruhám, No, de már Egy kicsit meghervasztotta Ez a nyár. Bevittem a Patyolatba, Bevette, S hát, azonnal írást írt egy Menyecske! Nem kértem, de kaptam írást, Es minőt! Ez állt rajta: — „Ballonruha Gyűrt, kinőtt, Fakult, foltos, agyonhordott, Szennyezett. Tisztítva is ilyen lesz majd. 4
