Tiszavidék, 1957. június (11. évfolyam, 127-152. szám)
1957-06-02 / 128. szám
Bo si Vince; TizEntuLzncESEn (Kegényréaxlel) EBÉD UTÁN elmentünk apámmal az alsórészi kaszinóba, a proletárok „szórakozó” helyiségébe. Kicsit már megenyhült az idő. A nap kikibukkant a keletnek úszó. ködszerű felhő alól, s ilyenkor kristályosán csillogtak az ereszről lecsüngő jégcsapok. A kaszinó udvarán, nekitámaszkodva a kuglipálya korlátjának, négy ember cserélgette véleményét az akkori eseményekről. Én csak hármat ismertem közülük: a harcsabajúszu Hodos Bertit, a szeplősképű Pulyka Lénárt Jánost és a rendszerint komoly tekintetű, zömök Szilágyi Bálintot, ök még november elején hazajöttek a hadifogságból. Gyűléseken többször hallottam őket szenvedélyesen szónokolni. Nekem Szilágyi Bálint tetszett a legjobban, lassú, vontatottan induló beszédével, mély zengésű hangjával s olykorolykor keményen az asztalhoz csapódó öklével. Kézfogással üdvözölte apáip a beszélgetőket. Aztán pipát vett elő, rágyújtott rézön gyújtójával, s mialatt jóízűen szopogatta a csutorát, a földet kezdte emlegetni. — Föld, kövér hátán dús kalászokat ringató fekete föld. Ember emlékezet óta gyakori szóbeszéd tárgya a szegényparasztok, hajnaltól vakulásig a másén görnyedő zsellérek, napszámosok között. Szidják, átkozzák a földet, ezt a kegyetlenül szűkmarkú mostohát. Megérdemli. Mert hiszen azoknak, akiknek verítéke és testi ereje változtatja bőtermővé ezeknek csak morzsákat dob gazdag terméséből... Most azonban, mintha örökre elvesztette volna gyűlölt tulajdonságát, szeretettel beszélt apám a földről, valósággal becézte szavaival, mint a kis gyermek az édesanyját. —• Szó ami szó, jó földje van az uraságnak, — bökött apám a pipaszárral a Harkányi-major irányába. — Búza, kukorica, terem ott minden bőségesen. — Jónak éppen jó föld — bólintott Szilágyi. — De van azért annak hibája is. — Hibája? Nem értem. — Már hogyne értenéd. Az gáttá az asszonyokat, amíg .ni a fronton szenvedtünk... Takarodj előlem, nyomorult féreg! Kitaposom a bendődet. Megszeppenve bámult Gero bácsi, s olyanformán mozgót bagólétől rozsdaszínű szája, mint a káposztát rágcsáló kecskéé. Nyakát a ködmöngallérba húzva kotródott a kapu felé, égy csomó szitok és gúnyos szó kíséretében. — Gyorsabban hé! Viszket az Annus hátulja — mondta édesapám. — Ártány kutyát csinálok belőled, ha még egyszer idetolod a pofádat — fenyegetődzött Hodos. BEMENTÜNK a nagy terembe. Apámék elkeveredtek az ottlévők sokaságában, én pedig leültem a kályha mellé, s melegítettem a hátamat jólesően. Velem szemben a mocskosszürke ócska falon, sárga keret függött egy szegre akasztva. A keretből poíaszakállas vénember nézett le dülledt szemével. Vastag nyakát aranygallér fogta körül, fejebubjára piros csákó illeszkedett, az elején magasba nyúló porsöprővel. Szerettem volna lejebb is látni őkéimét, de már csak a feje volt meg az istenadtának. Az alsó részét letépte valaki. Aztán a fejet is lekotorta Lénárt a pipája szárával, s ráköpött, pontosan a képe közepébe. — Szemétdombra való ez, emberek, a többivel együtt. Ferenc Jóskát nem hizlalunk többé a sajtit zsírunkon. Helyeslőleg bólogatott —• egyik-másik. Voltak, akik vállrándítva nyugtázták a koronásfő pusztulását. A tetűt körömmel, a hörcsögöt bottal, a fenevadat más eszközzel irtják az emberek. S mindez annyira magától értetődő, hogy senkiben se ébreszthet se haragot, se szánalmat. És a királyban megtaláltatik mind a három. Tetű is, szívja a vért telhetetlenül. Hörcsög is, elrabolja mások munkája gyümölcsét Fenevad is, embereket marcangol szét százezerszámra. Tapasztalatból tudják ezt az itteniek. Már itthon is. de még inkább a fronton, a lövészannak a legnagyobb hibája, hogy még mindig azé a keszeg ringyójé. NEVETTEK a nyápic grófnőt jellemző megjegyzésen. Csupán az ismeretlen ráncolta homlokát, s apró. sunyi szeme rosszalólag villogott a göndörkucsma alatt Meg is kérdezte tőle Hodos Berti: — Kend tán meggylevest ebédelt? Savanyú az ábrázata. — Apádat maceráid, édes öcsém —• válaszolt az öreg, megrándltva tűhegyes bajuszát. — Pendelyes kölyök voltál te még akkor, amikor én kaszál fogtam az ispánra. Kapkodta is a bocskorát. A felriasztott vadnyul se különben. — Régi eset már az. Gergő bácsi, — szólt Szilágyi Bálint. — Megváltozott kend azóta nagyon. Harkányinál hajcsároskodott a háború alatt, bánatára az asszonynépségnek. — Úgy — vonta össze szemöldökét Lénárt János. — Szóval maga az a hírneves béresgazda? Görbebottal nó< pálinkásüveg, hátán madzagon lógó kenyérzsák. S ahogy veri a taktust ormótlan csizmájával, egy fekete hajfürt nevetésre ingerlőén ugrál a homlokán. — Mi az Sanyi komám? Búfelejtő munkát végzet? — hallatszott az apám szava. Abbahagyta Sándor az éneklést, előrelépett, magához ölelte apámat. — Már te is hazajöttél, Imre komám? — Szerencsére nem ütöttem golyóval kosfejet — nevetett édesapám. Sarokasztalhoz vezetett bennünket Tömösközi. Apámnak meg a cigányoknak bort rendelt, nekem valami édes folyadékot. Koccintottak, — majd az egymás hogyléte bői bizony nem engedünk. — Nem egy körömfeketényit. — Mi munkáljuk, mi gürcölünk rajta, ennélfogva joggal számítunk rá. Tömösközi csüggedten legyintett: — Ezektől vársz te földet? Kapsz, de csak annyit, amit rádhuznak, hóttod után ... — Eredj csak be a városházára. Két lábbal rúgnak ki, ha sokat pofázol. A csendőr most is csendőr, az úr pedig úr. És mi vagy te? Egy nulla, egy jogtalan Jankó. Aki eddig voltál. — Igazad van — mondta édesapám. — Úrral, korhely néppel van tele a városháza. Ott van velük a csendőr is. őrzi őket a proletároktól. De árokban tapasztalták négy hosszú esztendőn keresztül. Vállamra kéz nehezedett. Mellettem Rácz Miska állt, a tizennyolc éves, pörgebajuszú legény, aki arról volt nevezetes, hogy remekül tudott dalolni. Főleg olyankor, ha megkente a torkát pár pohár jó borral. — Hallgasd csak! — intett az ablakra Mihály. Félrehúztam az ablakon lévő pokrócot. Kint muzsika szól. s valaki a Kossutli-nótát énekelte. Olyannak tűntek a csodálatos melódiák, mintha távolról, valahonnan a Kőrös-menti füzesből szálnának ide, egy csendes nyári estén, amikor a felhők alól kibújó Hold ezüstfénnyel hinti be a tájat. Aztán dübörögve viharzottak, mint a riadót jelző harci kürt trombitálása. „Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni. Éljen a magyar szabadság, éljen a haza.” TÖMÖSKÖZI SÁNDOR lépett be az ajtón, mögötte három szál füstös muzsikussal. Kalapja félrecsapva, kezében iránt érdeklődtek kifogyhatatlanul. Négy évvel ezelőtt látták egymást utoljára, a piactéren, ahonnan rezesbanda búcsúztatta Sándorékat. Két hónappal később innen indult el apám is, fellobogozótt, csinadrattától hangos városháza elöl. Tizenöt nyarán hadifogságba estek mind a ketten. Aztán, amikor az orosz proletárok pokolba küldték a cárjukat, jelentkeztek a Vörös Hadseregbe. — Apám Moszkva vidékén, Sándor Ukrajnában hadakozott a burzsulybandákkal__ Tömösközi már negyedik hete itthon van. Hazaküldte a parancsnok, akinek századában szolgált hat hónapig. „Eredj, kedves elvtárs, segítsd az otthoni proletárokat. S biztosan várnak rád a rokonok is.” Jött Sándor sietve. De üres viskót talált idehaza. Édesanyját tüdőbaj ölte meg, apját a csendőrök verték agyon egy háború ellenes tüntetés alkalmával... Úgyszólván senkije se maradt az itthoniakból. Egyedül Mariska, a Szekeres Antal lánya várta a vasútnál is... De mire nősüljön a szegényember? Koldustarisznyára? — Bár ott maradtam volna Oroszországban — sóhajtotta Sándor. — Ott legalább kedvem szerint üthettem a fehéreket. — Sor kerül azokra nálunk is, hamarosan — szólt apám vigasztalólag. — Mert a földnem sokáig. A forradalom ide is eljut... Szóval, leszünk mi még katonák a Vörös Hadseregben. — Nem lesz könnyű dolog, — csóválta a fejét Tömösközi. — Az oroszoknak bolsevik pártjuk van. Leninjük van. Itt viszont se bolsevik párt, se Lenin. Vagy rábízzuk magunkat a szocialista vezetőkre? Nagyrészük leköpni való. Kérdezd meg Bekét, azt a vén pojácát, a szocialisták itteni kolomposát. Keresztet hány magára ijedtében. ha csak említed is előtte a proletárforradalmat Nyurga, sovány arcú fiatalember jött az asztalunkhoz. Felnézett rá édesapám, s mintha nem örülne látogatásának, odavetette neki foghegyről: — Meguntad már a másik asztalnál? — Vissza is mehetek — mosolygott a legény. — De azok már elolvasták a Vörös Újságot. Itt van ni. Pestről hozta Csuka Lajos. EGYSZERRE négy kéz kapott az újság után. Sándorhoz került először. Gyorsan átlapozta, elolvasta a nagybetűs címeket. Arcáról letörölte valami a bágyadt, szomorú vonásokat. Széles, bizakodó volt ez, ezrek, milliók, tízmilliók világot formáló ujjongása. A párt szól hozzánk. A mi pártunk. A proletárok pártja. Meggyes László rajzai. Szerkesztői üzenetek Hr A, Cím nélkül beküldött kisregénye filléres íegenyek stílusára és mondanivalójára emlékeztet. Alapkonfliktusa — az intrika miatt kitagadott fiatalok és küzdelmük — mesterkéltségében is sematikus. Egyéb helyzetei is: az állomási kép, a vonat utasai stb. állandó jeilegüek. Az események lélektani vagy logikai megokolása vagy nagyon erőltetett vagy teljesen hiányzik. Általában vajmi kevés kapcsolatot mutat az élet valóságos kérdéseivel. Kompolii József, Jászfényszáru. A csomag c. kis írása jó valóságlátást, elbeszélő készséget mutat. Kár, hogy egyéni sérelmei túlságosan szubjektívvá teszik munkáját. Egészében átdolgozva, tömörítve, nagyobb önfegyelemmel kísérve az eseményeket, alkalmas lenne a „Gyermekrovatban,, vagy valamelyik ifjúsági lapban a közlésre. Székelyhídi András, Kunsrentmárton. Versei közül az „Engcmet a szegénység szült“ c. közlésre kerül. Jó még a „Menekülés“, bár a második versszak utolsó hasonlata csak a rím kedvéért született. A többiekben sok az erőltetetteég. Ha egy érzé6t túlságosan részletezünk^ elveszti mélységét és hatását. „Költő a szanatóriumban“ c. írásnak is ez a gyenge pontja, eltekintve attól, hogy kevés benne a történés is. Kevesebb részletezéssel, Emilia magatartásának határozottabb indokolásával, csattanósabb befejezéssel esetleg közölhető lenne. Hardicsai Béla, Tlszaroff. — Mindkét újabb versét a közölhetők közé soroltuk. Részletesebb levelét várom. Az „Esőcsepp“ lengő lejtése tökéletesen megfelel a tartalomnak, örülök a balladás hangú „Barta Pannának is. Zalavári László, Tiszatenyőörömmel olvastam verseit, amelyek új színt jelentenek rovatunknak, s tehetséges verselőt Ígérnek. — Közlésre kerül a „Nász“ és „Egyedül** c. verse. További jelentkezését várom. F. I., Szolnok. Versei inkább próbálkozások még. Általában a prózai mondanivaló rímbe szedései csupán. Bő lére eresztett elmélkedéseiből hiányzik az Őszinte érzés, a ritmus és a lényegre mutató klfejezö-kés/sép. Elbeszélő költeménye sem történelmi hűség, sem verstani szempontból nem állja meg a helyét; IRODALOM *Tat 0,0 %ra^us harikatnráinah / * 'OD'l ' a szo,noJ<i U'lÜ&tltCí&Cl' Damjan.ch múzeumban ■jr szépen rendezett kiállítás ízléses kis katalógusa elárulja a látogatónak, hogy a művész igdzi neve: Francois Lejenne. A múzeum hat termét megtöltő rajzok, minden szó* nál ékesebben bizonyítják Effel finom humorát. Az első teremben a Teremtés bibliai története rajz* sorozat deríti mosolyra, nevetésre a nézőket. Csupa eleven* ség, báj, minden lapon! Azonnal szembeötlik a rajzolt for* mák egyszerűsége, gyermekies naivitása és közérthetősége. Vastag tollával leírja a jelenetet, otromba torzításba még az ördög ábrázolásánál sem esik. Típusai eredetiek és bámulatós biztonsággal viszi tovább a lapokon egy-egy figu* rájának arc és mozdulat karakterét, ötletekben kifogy ha* tatlan; a világteremtés sorrendbeli mozzanatai zökkend nélkül kapcsolódnak egymáshoz. Felfogását finom mérték* tartás jellemzi, nem célja a mindenáron való neveltetés, Mégis rajzainak egy-egy telibe talált csattanóján szívbőt kacagunk. Ilyen az atyaisten harmonikával a kezében feU hőgomolyagon ülve. Címe: „Ez a kerlngők keringője”. —« És a két. kis angyal, amint modellt ülnek a Teremtönek% mikor az Iker csillagképet konstruálja. Ez a két kis angyaX hozsannaz az Ur művének mozzanataihoz, m a.gyarázva * nézőnek a sziporlcázó szöveget. Játszva használja a modern szerszámokat, használati tárgyakat, bibliai témáihoz. Ez as anakronisztikus ellentét csak fokozza a groteszkséget, ka* eagásra ingerel. Célja érdekében minden művészeti korból niérit kompozíciói ötleteket: Myron görög szobrász diszkó* boloszára emlékeztet az a remek rajza, amint az Ur disz* koszvető pózban az űrbe dobja a gyűrűs Szaturnuszt. Lti* cifer is ott van számos jelenetben, mint gáncsokodó kritú kits, a rossznak, a pusztításnak gonosz szellemeként pokolt tréfáival bosszantva az öregistent, jóízű nevetéseket csalve ki az emberekből. Éva teremtésének sorozat-rajzai a III. teremben még közvetlenebbül hatnak, mert itt számos lapon láthatjuk az ötlet születését, alakulását villanásszerűen felvázolva, majd redisz-tollal biztos kézzel utána húzva, menetközben korru gálva a bizonytalan vonalakat. Lucifer intrikus szerepe ezeknél is jó csattanókat ad. A modem sebészeti eszközök* kel, szerszámoklcal operáló atyaisten közelében lábatlankodik, gúnyolódva az öreg munkája fölött. Adómnak szóló jóslata a sebészi beavatkozás következményeiről a nevetés után el is gondolkoztat: „Látok egy sebészeti beavatkozást végnélküli komplikációkkal” különösen a férfinép rágódik hosszabban e tömör mondaton. P ■űitikai rajzai a TV. teremben vannak a Ladern* taine-mesék színes illusztrációival együtt. Pollti* kai rajzainak torzításai merészebbek, kiélezettebbek, a mű* vész kiállása harcias. E rajzaiban tükröződő véleménye: fasisztaellenes. Szellemesen kihasználja — egyben érthe* tövé teszi szinte szöveg nélkül is — Idpetlengérezésre fel* veit témát a helyre, országra jellemző művészeti, vagy egyéb már közismert jellegzetességeket. Ilyen a mesterien megoldott „Egyiptomi temetés, vagy az utolsó múmia” ó-egyiptomi öltözékü figurái, amint John Bulit bebalzsamozzák. Úgyszintén a vezércikkeknél többet mondó „Bot* ráng Fáraóéknál” című kitűnő gúnyrajza. Színes állatmeséi bámulatra méltóan finomak. Az egysíkúi rajzok, metszetek színei nemesek, kerüli az úi* széli rikító színeket, a tarkaságot. A látottakat összegezve, Effel karikatúrái társadalmi vonatkozásban is — elgondolkoztatnak, tanítanak is frlttdltenek. A közönségsikerre való tekintettel a kiállítást meghosszabbították június 9-ig. Budapesten is rendkívüli sikere volt a nagyhírű mű* vész karikatúráinak, az emberek egymást követve nézték és a fővárosban is többszöri meghosszabbítását kérte a közönség. Szolnokon is mór sok-sok ezer látogató derült Effel sr*llemes rajzain. p leire való gondolat volt a Megyei Tanács Népmü—— vetési csoportja és a Damjanich-múzeum, vezetői részéről, hogy megelőzve más városokat, megrendezték ezt a szép kiállítást a Műcsarnok segítségével a mi váró* snnkbav. Köszönet érte. P. Bak János festőművész fyá&öA &ácdi (neghíddt TI óha — mondta Gábor bácsi, mikor a tanácsházo. elé ért a kocsival. A lovak mindjárt megálltakörültek, ha pihenhettek, hisz már napok óta ugarolnak, jól esik egy kis állás is. Gábor bácsi nem is akarta otthagyni a munkát, mert versenyben vannak, de a parancs: parancs. Kijött Kiss, az elnök, s azl mondta, hogy be kell vinni a járási tanács elnökét. Nem volt mit telmi, abba kellett hagyni a munkát, s most itt van. Idegesen sétált a kocsi mellett. Nem szereti 6 az ilyen nagy embereket kocsikáztatni. Aztán nagyot lélegezve elindult, hogy bejelenti: készen áll a kocsi. Nem ért el azonban az ajtóig, már jöttek is. — Maga visz bennünket, elvtárs? Hallottam, jó lovai vannak, — mondta az elnök. Az öreg szíve felengedett egy kissé, büszke volt mindig a lovaira. Azt kérte csak, mikor a csoportba belépett, hogy a lovainál maradhasson. Majd a hideg veríték verte azonban ki. mikor inditani akart. Eszébe jutott, hotry ő Jézus segíts! felkiáltással szokott indítani, s most ezt nem teheti. Hogy tehetné, mikor qlyan ember ül mögötte, aki Törökmiklóst mond Törökszent - niiklós helyett, Kunmártont Kunszentmárton helyett. Majd megkapná érte a magáét. Végighallgathatna az úton egy szemináriumot. Ezek a lovak pedig máskép nem indítanak. Szétverheti rajtuk az ostort, de nem mennek. így járt egyszer a sógora is. Elkérte tőle a lovakat behordani a kukoricát. de nem ment. velük semmire, míg meg nem kérdezte Gábor bácsitól a varázsigét. Mit csináljak, uramistent — kérdezte önmagatói az öreg. Megpróbálkozott az indítással. Szólongatta a lovakat: Csillag, nee, Madár, nee! Meg se mozdultak. Mit kéne csinálni — törte a fejét. Leszállítsa őket a kocsiról? Azt nem teheti meg. Végül döntött. Nagy nekifohászkodással leszállt a kocsiról, odament a lovak fejéhez, megfogta a zablát, s halkan, de a lovak számára elég hallhatóan ezt mondta: Csillag, Madár, Jézus segíts, nee! A lovak elindultak, ő pedig boldogan ugrott fel a bakra. Jobban beleizzadt, az indításba, mint egy napi ugarolásba. ° * GDI JÁNOS