Tiszavidék, 1957. június (11. évfolyam, 127-152. szám)

1957-06-23 / 146. szám

Föl I PAL;

IRODALOM

/.micisapkával a fején rövid, bizonytalan lépésekkel ment el a kirakatok előtt, Sapkája alatt lapult rózsaszín feje; homloka egyszer redőnyös, másszor kisimult volt, ahogy az eszébe jutott gondolatok kívánták. Szemei aprók és vizesek voltak, mint a halé, de fürgén ugráltak emberről emberre. A szemeket halvány, alig tátható szemöldök borította, alul és a szögleteknél pedig ráncok zárták le. Orra lapos volt és kissé jobbra fordult, orrnyílásai — mint a barlang bejáratai — tátongtak. Szája hosszan elnyúlt volt és formátlan, mint a harcsáé. Egyedül a fülel nem voltak feltűnőek. Sapkája eltakarta a haját, nem lehetett tudni, hogy kopasz volt-e, vág.,' volt valamilyen haja; inge és kabátja elől kigombolt volt. horpadt melle kikukucskált mosatlan és gombtalan, kinyílott inge mögül. Hóna alatt kis batyut szorongatott, mintha féltett kincse volna. Nadrágja bokáig sem ért: szűk volt és rojtos. Tarka zoknija kivitatott cipőjéből, pedig hosszúszárú cipőt viselt es ez feltűnően fényes volt, mintha lakkozva lett volna;

Az emberek egyrésze kimosolyogta, mások elkerülték, de ő rendületlenül

ment, szorongatva csomagját és ugráltatva szemeit. Kiért a sétányra, a Tisza mellé, morogva köszöntötte a padokon már ülőket,

— Jó napot!

—Kezitcsókolom! —■ és nagyot hajolt is hozzá, aztán egy üres padra maga is leült. Lehelyezte maga mellé batyuját, levette sapkáját — azt is gondosan a másik oldalára téve — (most látszott kopaszra nyírt és éppen növő, őszülő haja) és nagyokat fújtatott. Közben zsebkendőjével terelgette arcát és mellét. Kifáradt, most megpihent.

— Hej.:: ez jó.:. — mondta hangosan s szinte ellöttyedt a padom -Aki félrebillenő vállal haladt az úton, aztán meg leült a padra és megelégedetten olyan nagyokat fújtatott — ő volt, ő, akit mindenki csak fgy hívott: Mulya;

A Mulya megpihent a pádon. Jó öt nercet pihentetett — érdekes, mos*’ semerre se nézett — egyébként _ fürgén mozgó szemeivel — aztán hozzákezdett ahhoz, amiért magányt és padot kereshetett, Kibont tta batyuját, és ami benne volt — szétterítette a pádon. A batyu rendkívül nagy gonddal összeváloga*ott tartalma ott hevert előtte szolgálatkészen és alázatosan. Ott voltak egymás mellett békés egyetértésben a cipőkefe és a kenyér, a szappan és a szalonna, a tű. a cérna, egy rongy (amit később törülközőnek használt), valami kenőcs, még géz sem maradt ki a csomagból. Szemeit egy darabig még hizlaltatta rajtuk, aztán gondosan mindig azt választotta ki, amire éppen szüksége volt.

Majd elfordult „értékeitől” és cipőjét kezdt kifűzni, aztán lehúzta és kezébe vette. 1

— Ejha, de összekented magad — és dorgálóan emelte fel ujját. Jobbról-balról alaposan megnézte, ujjával hol itt, hol ott pöccintve le egy-egy porszemet, aztán ujja hirtelen megállt a levegőben, mint egy befejezett gondolat felkiáltójele. Gyorsan elővette a kefét s a cipőt kefélni kezdte. Elszántan, kitartóan és rendkívül nagy komolysággal kefélt. Egy gombostűnyi hely nem maradt érintetlen. Közben keféttartó kezét a szájához emelte, két ujját megnválazta és valamit lemosott velük a cipőről. Ezt többször megismételte. Úgy csinálta, mint mikor az emberek tökmagot esznek és fogaik közül ki-kidobják a tökmag héját. Szájához és cipőjéhez, szájához és cipőjéhez járt a keze, később már a cipő talpát is mosta nyálával rendületlenül. Az egyik alkalommal erősebben lendíthette fel a kezét. Ornonvágta magát,Hardicsai Béla: BÄRTÄPANNI

Elfintorította orrát, összecsukott száját szétnyitotta (fekete üresség tátongott fogai helyett) és sután nevetett. Közben kilihegte fenyegetését:

— Megállj ...

Szemel most néztek először körül, mintha szégyenkezett volna. De mikor meggyőződött arról, hogy nem látta senki ügyetlenségét, megnyugodva beletemetkezett újra a műveletbe. Mikor tükörfényes lett a cipő, mégegyszer alaposan megvizsgálta — körül és alul, aztán megelégedetten letette sapkája mellé a padra. A kefét a cipőjébe dugta. Úgy ült a pádon

— olyan kielégülten, mintha ezt mondta volna:

— No, ez kész!

Újból pihenni kezdett. A fa levelei között áthatoló nap meg-megcsiklandozta. Ilyenkor a kezével oda-oda kapót4, aztán megvakarta nyakát, fejebúbját, ahol a nap érte. Alighogy levette a kez^t, újra kaparnia kellett. Már szinte pihegett a napszúrástól. Nehezen jött rá, hogy mitől viszke1 a feje. Felnézett a nap felé csúfondárosan ránevetett, aztán egy k.csit. arrébb ült és újból fölényesen felnézett az ég felé, a sűrű leveleken át. Megelégedetten vette tudomásul, hogy a nap megverjen elbújt előle.

— Győztem — és mosolygott hozzá;

KÉT-HÁROM PERCIG mozdulatlanul ült, mint aki azon gondolkozik, hogy milyen művelet is következzék. Eldömthette, mert elszántan felhúzta a padra cipőtlen Iáét, feljebb tolia ócska hosszú nadrágjá4 s egyszeriben előtűnt csíkos, pizsama anyagból készült alsónadrágja, mely be volt gyűrve magasszárú zoknija alá. A zoknit spárga szorította lábszárához. Kioldotta a zsineget (ezt gondosan zsebretette), majd lehúzta a zoknit; A szabadjára marad4 csíkos alsónadrág szétlebbent bokája felett. Felfelé ráhúzta nadrágjára, térdén felül. Meztelen lábszára fölött, mint a harmonika hullámzott a kétfajta nadrág.

Két kezével nyitotta szét lábujjait, dörzsölte, mintha melegítené, aztán megfújta, minta most meg hűtené. Teljesen elmerült önmagával és lábujjaival. Végül szabad kezével a kenőcsös tégelyt kereste. Bekente sárga kenőccsel fagyos lábujjait, és rátekerte elpiszkosodott gézének felét, majd fogaival elharapta a gézt. Megkötötte. Újra fújtatott, aztán megpihent. Kis idő múlva felhúzta a zoknit, a csíkos nadrágot a zokniba gyömöszölte és meg akarta erősíteni zokniját. A spárga azonban nem volt sehol. Gondolkodott. Aztán fejéhez kapott és a zsebébe nyúlt. Kihúzta a spárgát és mosolyogva, elégedetten szemlélte: a spárga két ujjára csavarodottan lógott a levegőben, mint egy kis kígyó. Boldogan nézte megtalált kincsét még egy darabig, aztán megkötötte zokniját, visszatolta rojtos nadrágját is, cipőjéből kivette a kefét

— ez a földreesett — és cipőjét felhúzva, fűzni kezdte. A fűző végét sokszor a szájába vette, hogy megrágva s aztán ujjaival megsodorva kihegyesítse.

Az egyik művelettel elkészült. Most tovább pihent. Többször végignézte fényes cipőjét, kitolta a napra is, hogy fényesebben ragyogjon, aztán visszahúzta az árnyékba, megint kicsúsztatta, majd újra '/issza. Ezt többször megismételte, néha úgy is, hogy megforgatta a cipőjét, még a sarkát is meg-megnézte, hogy teljesen meggyőződjön ragyogó tisztaságáról. Megnyugodott;

Lebiggyesztett ajkai mintha mondták volna az elismerést:

— Ez igen!

Jó tíz percig nem csinált semmit, az-tán új elhatározással a másik ’ábával kezdte ugyanezt: lehúzta a cipőt és pucolni akarta. Nem találta a kefét. Először batyuja körül keresgélt, de aztán eszébejutott, hogy az előbb, amikor a cipőből kivette, a másik oldalára tette. Arra kereste. Ott sem volt. Megvakarta jobb kezével a fejét, baljában a levett másik cipő volt. Felnézett rá vigyorogva, mintha beszélne hozzá, vagy szidná.

— Te betyár, elbújtál.;: de én megtaláltalak.

Aztán felemelte, leült a oadra s ugyanúgy pucolni kezdte a cipőjét, mint a másikat. Most is szájába vette piszkos, maszatós, kenőcsös ujjait, benyálazta és itt-ott szemezgette cipőjéről a port. Ezzel is elkészült. Erről a lábáról is lehúzta a zoknit, meg feltolta a nadrágokat, ínint a másikről. Most is kapargatta lábujjait, be is kente, be is kötözte. Mikor befűzte ezt a cipőjét is, újra megpihent. Most még az eddigieknél is tovább pihent. Negyedóra is eltelhetett, amikor felállt. Egy kicsit kinyújtózkodott, aztán levette kabátját, vigyázva összehajtotta ég gondosan ráhelyezte a pad támlájára. Inge következett, ezt is lehúzta. Alaktalan, behorpadt melle besüppedten tűrte-a nap és a szellő érín-Barta Panni mért sápadt az arcodT Kezed mindig kötőd alatt tartod.

Tán rejtegetsz te valamit ottan, azért bujkálsz sápadtan, kopottan?

Nér.ém ura, kényes Kulcsár Imre, nézzél csak rá égő szemeimre, szégyenemet olvashatod benne, mért is estem véled szerelembe!

Fülledt éj volt, nyíltak az akácok, minden porszem külön égni látszott, nem volt más csak te meg én a házban, a többit már minek magyarázzam*

Berta Panni figyelj a szavamra, szégyenedet vállald csak magadra, sose mondd el, akárki faggatna, gyerekednek kicsoda az apja.

Gyáva is vagy, becstelen is, Imre, szavad újra hazugságba vinne, nem kell félned, nem fogsz látni engem., nagy a Tisza, eltakar majd csendben.

Barta Pannit nem a Tisza várja, közös ntPrika le,t az orvossága, ámde titkát — kérdezhetik váttig — őrzi híven, őrzi, rnindhaULiig.

téseit. Kéjelegve napozott egy darabig, közben néha-néha nagyokat kuncogott a nap csiklandós hatására. Egyszer hangosan felnevetett, valami érdekes juthatott az eszébe. Aztán tűt, cérnát vett elő. Fénytelen szemével célbavette a tű lyukát és döfködni kezdte a cérnát a tűbe. A nyílást nem találta el. Megsodorta a cérna végét és újra megszúrta a tűt. A cérna újra kirojtozódott. Rosszallóan megcsóválta fejét, de aztán elszántan újra kísérletezett. Nagynehezen, többszörös kitartó próbálkozás után mégis csak befűzte a tűbe a cérnát és varrni kezdte foszladozó ingét. Egyszer-egyszer ujjába szúrt és gyorsan bekapta szájába az ujját, hogy leszopja a vért és fájdalmát. A többszörös szopogatás után ez az ujja tisztán és mosottan tűnt ki a többi piszkos, kenőcsös ujja közül. Nagyjából összefércelte rongyát; Nem vette még fel az inget, hanem meztelen felsőtesttel, állva kefélni kezdte kabátját, sapkáját. Ezt is befejezte. Újra leült és hátratámasztotta meztelen hátát, két karját pedig ölébe ejtette. így ült egy darabig. Aztán meggondolta magát, öltözködni kezdett. Ingét, kabátját magára kapta, csak a sapkáját nem vette fel.

MEGNÉZTE KÉT KEZÉT, csettlntett a nyelvével, aztán nagy elhatározással erősen összedörzsölte tenyerét, mintha súrolná,^ majd lerázta a piszok morzsákat. Enni készült. Kenyeret és szalonnát vett el batyuja mellől és rendkívül nagy étvággyal enni kezdett. Mohón és kapkodva, gyorsan és rágás nélkül falt. Szemei mereven tekintettek az ennivalóra, arcán ideges rángatódzás jelei mutatkoztak, homlokán és egész arcán pedig ki gyöngyözött a veríték. Mint egy éhező habzsolta a falatokat. Azokban a percekben semmi más nem volt fontos számára, osak a szalonna és a kenyér. Kapkodta szájába az ennivalót s az égvilágon semmi mással nem zavartatta magát. Még arra sem volt. hajlandó, hogy letörölje izzadtságát.

Mikor befejezte a 'alatozást, nadrágjához törölte a kés zsíros pengéjét és a padra helyezte. Nagy of. sóhajtott:

— De jólesett!

Megnyugodva, teljes Idelégültségben ült még egy darabig, aztán kikereste szappanét és törülközőjét, otthagyott mindent a pádon, úgy ahogy volt (—nem félt. hogy valaki hozzányúl —) és a csap felé indult. Megmosta a kezét és arcát. Tele lett vízcseppekkel kabátja, nadrágja, még cipője *“• aztán lihegve visszament a pádhoz és törülközni kezdett. Mégjobban kifáradt és

fáradtan ledőlt a padra. Kimerült. Fokozatosa múlhatott el fáradtsága, mert pár perc múlva már úgy ült a pádon, mintha teljesen felfrissült volna: mozgékonyán és élénken. Kezében és ölében előbb ott tartotta törülközőjét, azután kiterítette a pad támlájára, hogy megszáradjon. így ült újabb perceket. Aztán hirtelen lenézett a cipőjére, meglátta a vízfoltokat és megszáradt törülközőjével vadul törülgetni kezdte. Újra megpihent.

AHOGY ÜLT, összehunyorítot*- szemmel figyelt valakit. Egy szőkefürtös fiúcska — lehetett hároméves — lopakodott elő valahonnan kis napozójában. Combjai rózsaszínű húsába bevágódott a gumi s a napozó két kantárja mellett kidomborodott bimbós, kis gömbölyű melle. Arca ragyogón barnás volt s amikor tisztes távolban megállt, hogy ámulattal nézze a Mulyát — olyan volt, mint egv nyüó csodálkozás. Aztán hirtelen megfordult és társai felé szaladt. A Mulya előrebillent, szólni akart:

— Ne menj::. de visszatartotta hangját, mert. a kisfiú már bizony messze volt. Szomorúan dőlt hátra újra, most már jó! esett volna egy kis társaság, Akármilyen. Csak ne lenne ilyen egyedül Nem telt bele öt perc és egy sereg apróság nyüzsgött körülötte. A szőkefürtös vezette hozzá a többieket; A Mulya fellélegzett. Végtelen boldog pír ragyogott az arcán. Nem mert szólni, jaj még elvadítaná a barátokat. A gyerekek mindjobban nekibátorodtak és félénken, fokozatosan, szinte centikkel haladva, közelítették meg a padot. A Mulya úgy tett, mintha mttsem törődne velük, csak vigyorgott, egyre vigyorgott, mintha ezzel is hívta volna őket. A gyerekek egy méternyire tőle megálltak és nem mertek tovább menni; A Mulya szélesre húzta száját és csúkott ajkaiból szűrte ki a szavakat:

— Jöjjenek ;.. Kig angyalkák, jöjjenek .;. — és végtelen szeretettel lóbálta fejét, aztán oldalt fordította, fgy vonzotta, csalogatta a picinyeiket. A legnagyobb elindult közülük, a többiek bátortalanul követték, A padnál megálltak. Kíváncsian vizsgálgatták a Mulya bárgyún lehajtott fejét. Nagyokat kuncogtak és nevettek A Mulya nem szólt. Hangtalanul és jólesőri tűrte a gyerekek játszadozó, kinyílt mosolyát

A szőke kisfiú ismerősként odalépett a nagydarab emberhez. Hangja csilingelt, amikor megkérdezte:

— Mit csinál, bácsi?

A Mulya egészen el érzékenyük. Vágyón tárta szét két karját, hogy magához ölelje a kicsit. Arca teljesen kisimult, szeme is csillogón itta a kis fejet, szája megremegett a gyönyörűségtől. Már majdnem elérte a gyereket. Halkan, sz°rető hangon fuvolázta:

— Nézlek benne-te:,: — nem tudta befejezni, mert ebben a pillanatban Ijedtes, rekedtes hangok törtek be az elérzékenyült percbe. Erélyes szavak repültek távolról a gyerekek felé:

— Jertek!

— Nem jöttök onnét!

— Tomi! Eszti! Panni! Ide-íde*

— Azonnal itt legyél!

Az anyák már megindultak a pad felé. A gyerekek ijedten fordultak a hang irányába és látva a közeledő szülők fenyegető, haragos Integetéseit, valami ismeretlen bűntudattal rohantak el a Mulyától A Mulya hirtelen elszomorodott. Elbágyadt arcáról lerítt a kétségbeesés!

— Mért mertetek el? — és lehanyatlottak ölelésre tárt karjai; Arcát szomorú, mély vonások torzították el újból-Magára maradt. Nagyon magányosnak érezte magát. Csalódottan és elhagyatottan nézett a távozó gyereksereg után, félrehajtott, fejében ég könnyes szemében mintha ez a szó csüggedt s csillogott volna

— Kár. s i

Újra egyedül maradt. Aztán beletörődött ebbe is és lassan el is felejtette előbbi bánatát. Mintha hozzászokott volna a~’ egyedülléthez és ahhoz, h^gy őt elkerülik az emberek. Elgondolkozott, hol is tartott műveleteiben. Mint egy szobor meredt előre mozdulatlanul, összeráncolt, kérdőjeles homlokából lassan kisimult a felismerés. Bólintott fejével, mintha ezt mondaná:

— Már mindent megcsináltam — és nyomban pakolni kezdte bátyúját. Úgy elmerült ebben, hogy teljesen elfeledte, feloldotta a magányt. Szenvedélyes pakolásában ott izgett-mozgott újra az egész világ. Az egész világ, melynek ő most a központja s mindenható mozgatója;

PERCEK ALATT PAKOLTA össze tarisznyaféléjét, felül összehúzta a zsineget, aztán megkötötte és féltőn lehelyezte maga mellé a padra.

Mindennel elkészült. Még egy pillanatig gondolkozott, aztán hirtelen felállt, hóna alá kapta csomagját ég magabiztosan elindult azon az úton, amelyen jött; A fején a smicisapka megint ferdén terpeszkedett el. Szemei újra jobbra-balra ugráltak és ahol billegve elhaladt, a szavakat morzsolva köszöntötte a padonülőket:

— Jónapot:. j

— Kezitcsókolom :,.

Félrebillenő válla mind kisebb és kisebb lett, míg végül teljesen eltűnt, amikor befordult az egyik mellékutcába.

*