Tiszavidék, 1957. május (11. évfolyam, 101-126. szám)

1957-05-26 / 122. szám

A harminc év kerüli, Tdssé bánatot

■eí tekintetű orvos csendet intett. Hallgatóját a beteg melle alá helyezte és maga is a hallgatóra hajolt. Az &gy szélén ült sötét ruhájában — idesavarodva, szemét a csupasz falra szegezte és lélegzetvisszafojtva figyelte a beteg szív tompa, ki-kihagyó dobogását. Az öreg Hajnal gör- nyedten támaszkodott az ágy végére és várta 02 élet leghalványabb sugallatát. Ott állt görbén s meg se mozdult, csak bámult beteg, haldokló asszonyára. Mögötte állt a két lány, Margit és Ica. ők is feszülten figyelték az orvos óvatos, aggódó mozdulatait. A kis, kopasz szobában dermedt, nehéz volt a csend, csak a falióra ketyegett vésztjóslóan, kísértetiesen:

— Tik-tak. s i tik-tak;;« tik-tak; >, Hajnálné becsukott szemmel feküdt a

hófehér ágyon, ezüst haja fésületlen terült szét a párnán. A dunna alig emelkedett, szikkadt-fáradt melle nem nyomta fel-le a nehéz takarót. Az orvos már a pulzusát vizsgálta. Karórája percmutatóját leste siettető, még reménykedő pillantással és a bénult csendben hallotta is, ahogy a kis óra ketyegése halkan visszhangozza a fali* óra ütemét:

« Tik-tak; 11 tik-tak> s > tik-tak > t • Leengedte Hajnalné kezét, az órájától is elfordult. Előremeredt, majd felállt az ágytól és táskájához lépett. Felkapta a fejét: a falióra ebben a pillanatban állt meg. A szoba egyetlen megszokott, életet hirdető zaja is megszűnt, önkéntelenül a betegre nézett, közben füléhez emelte karját, kis órája még halkan lüktette tovább: s= Tik-tak. >| tik-tak. -,,

Megszívatta injekciós ____ ^

tű

jét és az asszonyhoz sie- v tett. Szúrt. Az asszony fel se jajdult. A két lány elfordította a fejét, Ica szeméből kigördült a. könny és simogatta Margit mellére zuhanó fejét. Az orvos a dunnával lemondóan takarta be a hideg, csontos kezet.

Hajnal állt csak még mindig mozdulatlanul. Ott állt réveteg, messzenéző tekintettel, mintha valahol máshol lenne és ott beszélgetne, alkudozna valakivel. Még feszültebbé vált a kis szoba már-már felrobbanó, tömény levegője.

Az ablak alatt részegek haladtak el, Hangosan kurjantgattak. Megálltak a ház előtt, az egyik megverte az ablakot:

,— Mmmég mmeggvaagytok?

Az orvos az ablakhoz lépett, félretolta a szakadozott függönyt és fejével intett:

— Csend legyen.

A részeg dörömbölt tovább és felizga- tottan méginkább ordított:

— Te kitt vvagy 7

Távolról valaki a részeg felé küldte: s—> Áruló.

A részegnek idejébe tellett, míg feldolgozta magában a szót. Aztán átvette és hangosan verte az ablak felé:

— Aárulóó!

Az orvos meghőkölt. Mit mond? Áruló? A rengeteg ember — igaz — kinn az utcán és ő...? ö itt van... O orvos! Orvos! Áruló? Az más... Az orvos a beteghez csak hű lehet. Hű! Mit beszél ez az őrült: áruló?! Nem itt van.az ő helye? Áruló... Elgondolkozott, aztán elhessegette ezt a gondolatot. Nyugalmat erőltetett magára. A beteg súlyos válsága terjengett körülötte és ez elnyomta benne a zavaros, kinti hangot. Kinyitotta az ablak egyik szárnyát es kiszólt higgadtan, csendesen:

— Egy asszony haldoklik.

A részeg szeme tüzelt, haja csapzottan a homlokába lógott, meg-megingott, aztán belekapaszkodott az ablakba — úgy fújtatta rekedt hangon:

— Döggöljön mmeg! Az tlllyenn — minndd!

Társa — ki mellette állt — lesütött szemmel nézte merően a földet. Aztán a részeghez lépett, megfogta a karját, húzni akarta. A részeg lerázta magáról a kezet.

— Ha-hagyj-j! Mmégg széépen mmon- domm! ■— ujját is figyelmeztetően rázo- gatta.

A másik újra átkarolta, átfogta mindkét kezével a vállát és majdnem a szájába hajolva kérlelni kezdte:

,— Nem szabad te: emberek vénánk.

— Ezekk? Emberekk? Nagy kkutyák vooltak! Dde véége a viiggandrásnnak? Hallodd? Véégeeü — ordította; a földre guggolt hirtelen és toporzékolva öklözte a járdát: — Vé-ge!

Egy harmadik is oda lépett. A legjózanabb volt közöttük. Egyszerűen beszélt. Mintha csak kilökte volna a szavakat.

— Segítettek rajtad.

<— Fiiukk mmeg leecsukaatott!

— Volt rá oka.

A részeg hirtelen megrázkódott.

«- Voolt?

— Volt. — A harmadik nyugodt, magabiztos szava tovább rázta a részeget. Egy pillanatra összeharapta a, száját, felhúzta szemöldökét, homlokát. Aztán elengedte iirmait, arca petyhüdten tekintett a semmibe. Megjuhászkodott. A harmadik m.ége.gyszer kimondta:

— Segítettek. — Egyetlen szava kopogott, koppant a megfészült csendben. A részeg felkapta borzas fejét, amarra nézett.

— Ezz iggazz...

Egy negyedik — eddig a háttérben volt — hirtelen előugrott. A hangja szikrázott, mint a kova.

— Es a fiúk?!

A harmadik már élesebben mondta:

— Hagyd!

A részeg újra megmakacsolta mag at:

— Dde a ffiűkk... — már nem volt ideje befejezni, mert ketten megragadták, vonszolni kezdték, Az ellenállt és csak karFOTI PÁL*

GYÓG YULAS

jánál fogva, sarkán húzva tudták elránci- gálni a háztól. A részeg rikácsoló hangja egyre távolabbról hallatszott:

*— Ti is ollyannok vaagytok. Mostt mmár láátom... Tii üss! — Aztán hangját elnyelte a távolság.

Az orvos becsukta az ablakot, visszahúzta a függönyt. Kinti zaj nem szűrődött a szobába, újra csend lett körülöttük, mint néhány perccel ezelőtt. Hajnal már ellepett az ágytól és a fal mellett állt. Állt, nem szólt egy szót sem. Az orvos ahogy elfordult az ablaktól, tekintete beleütközött az öregbe. Nézte. Itt áll ez az öreg és csak figyel, figyel. Miért hallgat ez az ember? Miért nem kiabál? Legalább segítséget kért volna az előbb. De nem kért. Csak állt, állt szótlanul. No végre, csakhogy

megszólal! De milyen mogorván szól, inkább eldobja szavát a levegőbe.

— így megy ez már — hatodik napja.

Az orvos belenézett Hajnal szemébe,

a görnyedt vállra tette jobb kezét és inkább az öreg szemének mondta megfontoltan, tagoltan:

•— Majd elmúlik. Elmúlik minden.

Ica ráncolta össze most homlokát és segélytvárón kérdezte meg az orvostól* mintha szalmaszálba kapaszkodna:

— Hát vége lehet ennek egyáltalán?

— örökké nem tart semmi, nagylány. — Az öreg felé fordult váratlanul és furcsán kérdezte: = A fiukról nincs semmi hír?

— Semmi,

Hallgatott, aztán maga elé mondta,

— Pedig ők talán még segíthettek volna.

Hajnal elfordította fejét, szinte a falnak suttogta:

— Egész délelőtt róluk beszélt. Mi van velük? Az ő két szem fiával? Meg az unokákkal? Hisz tudja, doktor úr: ott most még ennél is nehezebb.

— Tudom. Ennek a betege. — Mintha pontot tett volna valaminek a végére,

— Van remény? — Hajnal hangja úgy csattant a szobában, mint a kavics, amit a vízbe dobnak. A kérdés úgy is gyűrűzött a csendben: elérte és egy pillanatra meglökte az orvost. Felemelte a fejét, a plafonra nézett. A kérdés kavargóit benne. Elkésve felelt:

— Van. Ők az egyetlen remény. A fiúk — elfordult, az asztalhoz lépett, ősz- szerakta műszereit és becsukta a táskát. Mégegyszer ránézett az ágyra. A dunna nem mozdult; a ráncos, száradt a.rc kimerültén süppedt a párnában; a rendezetlen haj bekoszorúzta a fehér, elvénült fejet. Négy szempár pihentette és kísérte az elfáradt, távozni készülő asszonyt.

Az orvos felvette lódén kabátját, hóna alá fogta orvosi táskáját és menetközben mondta:

— Vigyázzanak. Nyugalom kell. Szóljanak, ha baj lesz, — és kilépett az ajtón. Az öreg és a két lány kikisérte. Az udvaron megcsapta őket a hűvös, októberi szél. Az orvos ösztönösen gombolni kezdte kabátját és 1 ujjaival végigsimította ritkuló haját, mintha melengetni akarná kopaszodó fejét. A két lány is egymásba karolt, fázósan lépkedtek az utcaajtóig. Csak az öreg nem érezte a. hideget.

Az orvos rátette a kezét a kilincsre. Kintről is megnyomta valaki. Az ajtó befelé nyílt és visszatolta a négy embert. A részeg jelent meg az ajtóban ázottan, csapzottan. Mögötte a negyedik társa. A részegnek suttogta:

'— Ne hagyd!

Hajnal és a két lány rémülten nézett a részegre. Aztán a kissé távolabb álló negyedikre. Az orvos tekintete a mellette áll- ló három emberre ugrált. Ezek félnek. Félnek! Hirtelen átadta a táskáját Hajnalnak és erőlködve tolni kezdte visszafelé az ajtót.

A részeg ordított:

— Enngeeddjeenn! — s vadul nyomta az ajtót. Fejét hátrafordította, kereste társát. De az már nem volt sehol.

— Huun vaagy? Eeltünnttéll? Cscsav- varrgó! Akkorr én — eggyedüll! — és megfeszültek rajta az erek. Szinte tébolyultén tolta az ajtót.

— Eengedd!

z orvos nem tágított. Térdét neki- feszítette az ajtónak és két. tenyerét nekitámasztotta. Tolta — tolta az ajtót A részea ellenállt. Irtózatos erővel

Az orvos az ajtóra nyomta a vállát, erőlködött. Nyaka megnyúlt és az erek kiugrottak rajta is. Már alig bírta: arca is megfeszült, homlokát is az ajtóra lökte: minden erejével tartotta, majd tolta az ajtót. Homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek.

A két lány ijedten bujt össze. Hajnal letette a táskát a veranda párkányára. Az ajtó mellé lépett és ő is tolni kezdte az erőlködéstől remegő ajtót. Az ide-oda hullámzó ajtó résén beköpött a részeg és tor- kaszakadtából rikácsolta:

— Rohaadjaattokk mm.,-. — tompa puffanás hallatszott. A részeg elcsúszott, a földre zuhant.

Ebben a pillanatban engedett az ajtó és az orvos a zárra csapódó ajtóra esett. Hajnal homloka nagyot koppant az ajtón. A részeg a földet kaparva fel akart állni. Káromkodott.

Azz anyáitok iiistennitl

Az orvos ott állt az ajtóhoz támasz- toodoa, pihent. Fáradt feje lecsüggedt, sze* mei tépelődve vizsgálták a földet.

Kintről a megátalkodott járókelők megjegyzése szűrődött át az ajtón:

— Bolond!

— Részeges szélhámos!

— Szegény Hajnalék!

Az orvos hirtelen felkapta a fejét: a részeg felorditott:

— Juujjl

Valaki hátracsavarta a kezét és ellenkezést nemtűrő hangon parancsolt:

— Gyerünk!

Hallani lehetett, ahogy a részeg fel- cihálódik s valaki tuszkolja maga előtt. A járókelők szétrebbentek és ők is lassan megindultak. A kíváncsiskodó gyerekek kuncogva követték a részeget. Az utca elcsendesült. Az orvos még mindig az ajtóhoz támaszkodva állt, Alig mozdult. Két keze hátul volt, rájuk támaszkodott; lábai kissé megrogytak, feje kókkadt volt és tekintete levert. Hajnal is ott állt mellette. Újra csak áll és nem szól! Szótlanul támasztja az ajtót!

Az orvos lecsüngő fejét Hajnal felé fordította. Úgy alulról nézett fel vizsgáló szemmel az öregre. Nézte egy darabig, aztán lekapta tekinteted róla, hirtelen felegyenesedett — mintha most tért volna magához — a veranda párkányához lépett, hóna alá fogta táskáját és visszafelé menet maga elé mondta:

— Itt maradok.

Hangja melegen hangzott a hűvös,

A

száraz udvaron. Hajnal reteszre zárta az ajtót.

M

egindultak imbolyogva, fáradtan.

Visszamentek a szobába, melyben ott rejtőzött a végzetes beteljesülés.

Bent még aludt az öregasszony. Az orvos levette a kabátját és leült az asztalhoz. Megsimította homlokát és kezébe temette az arcát. Eszébe jutott a részeg ablak- mögüli arca, aztán a hangja: „Áruló...“ Hej, de sokszor megsértették őt is... S most mégis itt van... Emitt... ■ Itt. A beteg most a legfontosabb! És itt most sok a beteg... Az egész család... Újra beletúrt a hajába, még lejjebb engedte a fejét. így volt egy darabig. Közben Margit kiment a konyhába és fehér abroszt hozott.

— Ha megengedi, doktor úr.

Az orvos felriadt. Levette kezét az asztalról és magyarázkodva mondogatta, inkább önmagának:

— Tessék... tessék.

A két lány foglalatoskodott, Hajnal is leült. A mély, süppedt csendben egyszeregyszer hallani lehetett ra beteg sóhajtó, szegényes lélegzetét.

... Éjfél felé járhatott. Az ablak üvegén valaki kopogott. Halkan. Nagyon halkan. Kopogtak. Valaki kopogott. Egyet. Aztán *negint egyet. A szobában ülő, várakozó emberek a betegről az ablak felé kapták fel riadt tekintetüket. Újra kopogtak. Mintha szólna is valaki. Hajnal az ablakhoz lépett és rátapasztotta fülét a spa- 1,ettára. Újabb kopogás. Halk, szinte simogató kopogás. És hang lökődik át az üvegen,

a deszkán, Fátyolos, suttogó hang, Szót

valaki.

Hajnal füle még ott tapadt a spalet- tán. Borzolt szemöldöke alól szeme előre meredt, homloka ráncaiban ott feszült a várakozás. Szája nyitott volt és foghijjas szájában ott lebegett a nyelve. Álla megfeszült, arcán megkeménykedtek az izmok. Egyszeresük becsukta a száját, ajka megrándult, homloka kisimult és lehunyta a szemét. Kövér könnycseppek gurultak ki a lezárt szemhéjjak mögül. Felegyenesedett. Ellépett az ablaktól és behunyt szemmel, rángatózó szájjal, nagyokat nyel- desve — szónélkül kiment a szobából.

Hat ijedt szem meredt a kis szürke ajtóra..i Az elült csendben hallatszottak a léptek. Egy lépés .. s Kettő... Nem is kettő — több! Egyszerre több! Kik azok? Még négy-öt méter és itt vannak. Már csak kettő.., Már csak egy... Miért nem jönnek? Kik lehetnek? Mért állnak kint? Mit beszélnek? — És valaki lenyomta a kilincset. Kitárult az ajtó. Az öreg Hajnal félre állt: az ajtóban tt zsúfolódott két asszony, két kisgyerek és két férfi. Két. borostáit arcú, gyűrött kabátú, megviselj férfi.

Ica tért először magához.

— Feri! Sanyi! — az ajtóhoz rohant és nyakába kapta az első gyereket, aztán így, gyerekestől borult hazajött bátyjára. Az orvos félrehuzódva nézte a megtelt ajtót és szemével is szívta magába a frissítő, élesztő hangulatot: a gyerekek értetlenül tűrték a záporzó csókokat, az asszonyok könnyesen csókolgatták egymást, a két meglett férfi szeme is fényesen csillogott. De aztán pillanat alatt a megannyi szempár az ágyra meredt, ahol ö feküdt. ...ö aki úgy hívta, — vágyta őket. A beteg azonban mozdulatlanul, érzéketlenül pihent az öreg, régi ágyon.

Megindultak az ajtóból egymásután, szinte lábujjhegyen. Az orvos már az ablak mellett állt, mikor odaértek hozzá. Hajnal egészen halkan csak ennyit mondott■

— Ö az,

Feri megszorította az orvos kezét, nem engedte el, csak nézte az igazi ember tiszta, mély tekintetét. Aztán leengedte a kezét, mégegyszer ránézett, szemében összegyűlt a végtelen köszönet, de szólni nem tudott. Először küzdött magával, aztán — nem bírt egyebet csinálni: hosszasan meghajolt az orvos előtt. Nem szólt egy szót sem, csak mélyen meghajolt.

A család az ágy köré sereglett és áradón leste az elcsendesült asszonyt. Mélységes, ünnepélyes csend volt. A falióra már nem ketyegett, semmi sem zavarta a várakozó, olvadozó csendet. Már ki is lehetett venni a beteg nyugtalan, fáradt lélegzetét:

— Heh-hah ... Heh-hah -. i ■ s

De mintha gyorsabb lenne a lélegzés s mintha ütemesebb is! A dunna is szemlátomást emelkedett — süllyedte. Igen: emelke- dett-süllyedt... A beteg kiszabadította kezét a dunna alól és ráejtette a dunnára. Mozog! Mozog! Felélénkültek az őrködő szemek, az orvos is közelebb lépett az ágyhoz. A besüppedt fej megmozdult egy kicsit — egy nagyon kicsit. A száraz ráncok simulni kezdtek, itt- ott a szájszögletén már megmegjelent egy-egy rángatózás, a fehér — eddig mozdulatlan — dunnába kezdett visszatérni az élét,

Mintha ebben az ágyban már csak aludna valaki. Csak aludna. És a lélegzés természetes, fújtató hangja megtöltötte a kis szobát. A hústalan arcon rezdülni kezdett a szem, a szemhéjjak nyitni akartak, remegtek —» akár a száj körül a bőr. A beteg szem küzködött. Az erőtlen asszony birkózott as

ébredéssel és a szemhéj alatt vékony csíkban egyszer csak megjelent a szérinvilág, Aztán tágult — tágult és félig kinyílt a két üreges, árnyékos szem. Fátyolosán nézett

szgt az ágy körül, halvány mosoly lapozott ajkaira gyengült kezeit ölelésre emelte, de aztán visszahanyatlcttak erőtlenül. Szemei újból lecsukódtak és így, szemlecsukva — mozdulatlanul lehelte ki a szavakat:

— Itt vagytok...? ....Jó.. Nagyon

jó.

Az orvos elfordult az ágytól, a fogashoz lépett. Leemelte ott lógó lódenjét. Csendben, hangtalanul magáravette, begombolta. .Lábujjhegyen az ajtóhoz lépett, kinyitotta. A neszre odafordult a család. Az orvos szája elé tette ujját, csak ennyit mondott:

— Csitt! — ki akart lépni. De Hajnal már mellette állt és fogta a kezet. Szorította.

Az orvos az öreg füléhez hajolt és súgva mondta:

—• A falióra megállt délután. Huzza fel: most már az is hadd ketyegjen, — és hangtalanul ellépett az öregtől. Ugyanilyen csendben behúzta maga mögött a kis, egyszárnyú — függönyös, szürke ajtpt.

LJ ajnal az óra elé lépkedett. Meg* állt. Felnézett rá — az hangtalanul nézett farkasszemet vele. Felállt egy székre és a felhuzót betette az órába. Csavart rajta egyet. Aztán mégegyet. Újra egyet és egyet. Az órába kezdett visszatérni az élet. Hajnal huzta-huzla az órát. s az öreg, kopott falióra már újra hirdetni kezdte az életet:

•=- Tik-tak.,, tik-tak, „ tik-lak, u i

A

1