Tiszavidék, 1957. április (11. évfolyam, 78-100. szám)

1957-04-28 / 99.. szám

rT' erebes János kint la•* kott a határ szélén. A legszélső tanya volt az övé, ami után már csak birkalegelő, meg a végtelen szikes puszta következett. A tanya kicsi volt. Semmiben sem különbözött a körülötte lapuló nyári istállóktól. Boglya nem sárgult mellette. Istálló, góré nem díszítette. Csak. egy méter magas tyúkól szégyenkezett előtte. Disznó, borjú nem kiabált ezen a portán. Csak ska, az unoka kacagott néha bele az álmos csendességbe.

Jóska hétesztendős kislcgény. Zömök, nehéz, mint a vályog. Foltos nadrág, öreg kabát a gúnyája. Az apja pár éve halt el a városon. Leszakadt alatta valahol az állvány. így került özvegy öregapjához, aki azóta mosdatja, gondozza és ezerféle mesterségre tanítja.

A kis tanyában kicsi volt a szrbc is. Itt lapult a főbútor, a nagy barna ágy, két irgalmatlan vastag dunnával. Az ágy mellett mélyült a falba a kisablak, négy pici karikával. Onnan lesett esténkint Jóska a tanyai megálló felé, hogy jön-e már az öregapja Pestről

Mert Pestre járt Terebes János minden második nap. *4 környékbeli tanyákban összeszedte a tejet, sajtot. Felvitte az ismerős hegyekre, ahol megvették tőle mind.

Hatvanon felüli öregségnek nagy fáradozás az ilyen sűrű utazás. Mert nem tréfa éjfélkor kelni. Aztán háton a húszliteres kannával, kézben a sajtos kosárral nekiindulni sárban, hóban, vaksötétben a tanyai megállónak, mely egy órajárásra van a tanyától.

Jóska most a kisablaknál áll. Nézi a szürkülő, kékülő világot. Bámul a messzeségbe. Jön-e már az öregapja, aki cukrot, almát szokott hozni neki mindig. Egyszerre megretten. Mintha ló rúgta volna mellbe. A kisablak előtt két csendőr áll tolla■sűrc, puskával.

Ht. A gyerekbe beleszúr a re- Wmülct, Tudja már, hogy ahol a csendőrök megjelennek, ott hiba következik sorra. Leginkább persze a szegényekre. A gazdagoknál, ahol szalorntásrántotta meg bor várja mindig a tollasakat, ott nincs baj. Annál több kerülközik a rongyosaknál, akiknek istálló sincs a putrijuk előtt.

Az egyik csendőr megzörgeti az ablakot.

— Jóska, gyere ki!

A gyerek fejébe nyomja a rossz báránybőrsipkát. Kitárja a festetten deszkaajtót. Kiáll a küszöbre. És hallgat.

— Nem tudsz köszönni? — mordul rá a csendőr.

— Tudok én.

— Akkor miért nem köszönsz?

— Az szokott köszönni, aki jön — néz a gyerek a földre és úgy ráncba kapja a homlokát, mint az öregapja szokta.

— Ne ugass! — emeli fel a kezét a csendőr. — Inkább azt pofázd el, hol van öregapád?

. — Pesten,

W — Minek ment oda?

— Tejet, meg sajtot vitt.

— Mit szokott onnan hozni?

— Kiflit, cukrot, meg almát is.

— Mást nem láttál nála soha?

A gyerek egyszerre megérzi a veszedelmet. Sokára válaszol.

— Nem.

A csendőrök szétnéznek az udvaron, ahol nincs semmi látnivaló. Lassan leveszik vállukról a puskát. Szíjjával a karjukra akasztják. Lehajtott fejjel belépnek a szobába. Ott is körülnéznek. Mikor látják, hogy a gyerek valóságosan egyedül ven. a sarokba támasztják a puskákat. Az eayik leül a székre. A másik int a gyerekn-ek.

— Ülj le a sarokba és meg ne moccanj!

A gyerek lehúzódik egy gyalogszékre. Meredten lesi a ké* cifraruhás embert. Az egyik akkora, majd a gerendát éri a feje. A másik kisebb, de pontosan olyan vö-GVOMAI GYÖRGY:

1EJESK ANNÁK

rös és kövér, mint a társa.

— Mért utazgat öregapád mindig Pestre?

— Mert nincs munka.

— Dehogy nincs. Munka mindig van — kiabálja a nagyobbik csendőr. — De öregapád soha életében nem szeretett dolgozni.

— Szeret az, de már beteg — sírja el magát akaratlanul a gyerek, mert eszébe vágódik, hányszor nyögi át öregapja jajgatva az éjszakákat.

Az egyik csendőr odamegy az ágyhoz. Felemeli a pircs,csikos dunnát. Végigtapogatja, nincs-e benne valami, így csinál a párnákkal is. Akkor ledobálja mind egyrakásra a földre. Utána nekiesik a szalmazsáknak. Mindenfelé beleturkál könyökig. A végén azt is ledobta a földre, a párnák tetejére.

— Mit keresnek a bácsik?

— ugrik ki a gyerek száján egyszerre a kérdés.

— Kuss! — emeli ütésre a csendőr a kezét.

A gyerek rémülten hallgat. Szgpegve figyeli, mit csinál a két ember.

őst a másik csendőr kezd kotorászni a ládában. Aztán a sublótnak esik neki. Kiszedi az összes fiókjait. Megtapogatja a kényeiét, megnézi a lábasban a tegnapról maradt öregbabot, a bögrében a zsírt. Leemeli a falról az egyetlen képet, mely Terebes Jánost huszárkorában ábrázolja lóháton. Milcor ott sem találja meg, amit keres, a két csendőr összesúg. Az egyik kimegy. Felmászik a padlásra. Ott zörög egy darabig. Amikor visszajön, int a társának.

— Semmi

A csendőrök leülnek. Cigarettára gyújtanak a sötétedő szobában. A gyerek hallgat, mint a nyúl a barázdában.

A petyegő óra gyorsan ötöt ver a falon.

— Mikor szokott öregapád hazajönni?

— Ilyen tájban — susogja a gyerek és egyszerre arra. gondol, ki kellene szaladni a tanyából, az öregapja elé. Meg kellene neki mondani, hegy baj van, ne jöjjön haza. De a csendőrök nem engedik felállni sem,

A szobát lassan korommal festi be az este. A sötétben csak a cigaretták parazsa világít pirosán. Kint vonítani kezd a szél a mezők fölött. Az ajtó néha nagyot reccsen.

Keserves csendben telik az idő. A percek végtelen hoszszúra nyúlnak. Minden fél és hallgat. Csak az óra jártalja sebesen a nyelvét a faion. A csendőrök néha nagyokat ásítanak. Sugdolóznak. Alakjuk teljesen elvész a feketeségben.

fy' gyszer l'pések dobognak a ház előtt. Kitárul az ajtó.

— Jóska • fiam, gyújtsd meg a lámpát! — hallatszik a Terebes János hangja.

A gyerek gyufát sercent. A szobát világosság önti el hirtelen. Aztán a gyerek a földhöz vágja a lámpát. Pokoli lesz a sötétség. De moccanásra sincs idő. Két villanylámpa kattan a csendőrök mellén.

A gyerek akkora ütést kap, hogy az ágy alá bukik. Terebes János vedig csak hunyorgat a villanyfényben a meglepődéstől. Mi van itt’’ A visszaverődő fénynél felismeri a csendőröket. Égiiszerre tisztában van mindennel.

— Erre nem számítottál, vén akasztanivaló — hallatszik az egyik csendőr szava.

— Pakolj le! Lássuk, mit hoztál Pestről!

Az ember nem ellenkezik. Tudta, hiába minden okoskodás. Óvatosan leteszi hátáról a bádogból készült tejesedényt, melyet két szeles szíjj úgy tart a vállán, mint a hátizsákot. Leteszi a kosarat is a földre és vár.

A csendőr megnézi a kosarat. Leveszi a bádogkanna tetejét. Belevilágít a lámpájával. Megkongatja. A sarokba dobja.

— Vetkőzni! — kiált keményen az öregre.

Terebes János leveti a foltos kabátot. A csendőrnek odanyújtja. Az sorra kutatja a zsebeket. Kiszed belőlük egyenként mindent, pipát, öngyújtót, dohányt. Mind a földre dobálja.

— Vetkőzni —ordítja újra.

Az öregember most a kiskabáiot veti le. A csendőr

; L. kikutatja. Aztán a mellény kerül sorra.

— Vetkőzni! — hallatszik ismét a fenyegető kiáltás.

Az öreg szótlanul leveti a nadrágot. Átnyújtja szelíden parancsoló jártak. S ingben, gatyában áll a fegyveresek előtt.

— Nohát, beszélgessünk egy kicsit — mondja gúnyosan az egyik csendőr. — Halljuk, mi jót hoztál Pestről?

— Láthatták.

Pofon csattan. Az ember a sarokba bukik a gyerek mellé. Mikor feltápászkodik, a másik ütés az ágyhoz röpíti.

— Jaj, öregapám! Ne bántsák! — jajául fel keserves sírással a gyerek.

— Csend, mert belédlövök!

— rúg a másik csendőr egyet a gyerekbe.

Egy pillanatnyi csend van.

— Vidd ki azt a kölyköt. Zárd be a tyúkólba. Ne tátsa itt a száját — morogja a csendőr a társának.

A csendőr megkapja a gyerek karját. Felránija a földről. Húzza maga után kifelé. Nemsokára visszajön egyedül,

— Halljuk, mit hoztál Pesfröl? — hallatszik újra a kérdés.

— Láthatták — vágja fel mindenre elszántan a fejét

az öregember.

• *

jy lések csattognak. A két csendőr egyszerre -veri az embert.

— Ugatsz-e már, kutya?

— Mii?

— Miért jársz Pestre?

— Mert élni kell valamiből.

— Mit szoktál hozni onnan?

— Az üres kannát, meg az üres kosarat.

— Az újságok hol vannak?

— Miféle újságok?

— Amiket itt szétosztogatsz.

— Én nem hordok újságokat.

Az ülések egyre csattognak. Az ember arcával a földre bukik. A korbácsok vörös csíkokkal mázoliák be a hátát, A vörösség alól lassan szivárog a vér.

— Még most se ugatsz!'.

Kintről behallatszik a gyerek vonítása.

— öregapám, kedves öregapám! Agyonverik!

A csendőrök kifáradnak a verésben. Fújnak, mint a fáradt lovak. Törölgetik homlokukról az izzadtságot. Cigarettára gyújtanak.

Aztán az egyik int. Felveszik puskáikat.

— Holnap visszajövünk. Tovább beszélgetünk — mondják és nagy dobogással kimennek a szobából a feketeségbe. Még az ajtót is nyitva hagyják maguk után.

z ajtó hirtelen bevágódik. Jóska ugrik be a szobába. Gyertyadarabot keres az ablakpámkányon. Meggyújtja. Ránéz az öregapjára.

— Jajjaj! Mit műveltek kenddel, édes, jó öregapám!

— hasít szava fájdalmasan a csendességbe és négykézláb áll a beteg mellé.

— Kisfiam, itt vagy? — lihegi az öreg.

— Itt. Mit csináljak?

— Hozd ide a bögrét a zsírral.

— Minek?

— Kenegesd végig a hátam. De előbb keresd meg a gatyám,

A gyerek odanyújtja a gatyát. Az öreg iszonyú kínnal | magára cibálja a ruhadara- • bot. 1

TUMOR h É\ ¥ ISI 11 (V

— Kenjed, kisfiam.

A gyerek nekifog a véres ♦ munkának. Vigyázva keni a * hideg zsírt az öregapja háta- ♦ ra. Amikor készen van, meg- í keresi az ingét. Ráhúzza a * betegre, nagy óvatosan. Li-1 hegve visszarak a földről az i ágyba mindent. Feltámo-1 gatja öregapját is az ágyba. 5

— Fáj nagyon? J

— Fáj. 1

— Neked fáj-e a rúgás? |

— Nem.

— Menj ki, hallgasd meg, elmentek-e csakugyan?

A gyerek kimegy Úgy hall~atózik a sötétben, mint _ a farkas. Szimatol. Van-e | ég veszély? Mikor vissza-1 megy, odaül at ágy szélére f

— Elmentek. Most járhat-1 nak Balog Sándoréknál. | Azoknak a kutyái uaatnak • Biztosan a dűlőn ballagnak. ♦

— Akkor'jól van.

Egy darabig csend van. A I gyerek odahúzódik az öreg-1 apjához. Óvatosan átöleli, i

— öregapám, miért verték f

meg landet? — súgja a fü-t lébe. }

— Azért, mert azt aka- í rom, hogy mindenkinek jus- i son egy darab kenyér. ♦

— Oszt aki azt akarja, azt i

agyonverik? |

— Láthattad a szemeddel. ♦ A gyerek elgondolkozik. ;

Nézi a gyertya imbolygó; lángját. t

— Ne búsuljon, majd visz- ■

szaadom én nekik, ha nagy > leszek. '

— Jó is lesz. Add vissza ♦ ezerszeresen. De előbb ke-1 resd meg a pipát, meg a do- | hányt.

A gyerek odaad mindent. | Az öreg rágyújt. Maga elé j meredve fújja a kékessárgo í füstöt a homályba. Érzi, ne-1 hány napig nem tud kimoz-1 dúlni a tanyából. Az pedig * nagy hiba. Iszonyú nagy hi- f ba. Mert őt várják a tejes-1 kannával valahol nagyon. A | kannának el kell jutni a! tetthelyre pontosan. De hogy j vigye el. mikor mozdulni is | alig tud ? |

Az öreg kínosan fészkelődik. Nem a testi fájdalom kínozza már, hanem valami más.

— Kisf iam, — susogja egyszer reménykedve. — El tudnád-e vinni a kannát Sűrű András bátyádhoz? }

— El én. — vágja rá gon- J dolkozás nélkül a gyerek. I

— Nem tévedsz el a sö~ } tétben?

— Behunyt szemmel is?

odatalálok. ♦

— De nem szabad az úton ! menned. Csak a szántásokon, J

— Akkor is nekimegyek a • tanyának.

— Hát akkor vedd a há-1 tadra a kannát. Oszt vidd el j András bátyádnál

fi Crű András itt lakik J 1 nem messze a hajlat- \ ban, alig félóra járásra. * Minden reggel vonattal megy ; a városba, mivelhogy laka-1 tos ott a gyárban. Rettentő-1 en érti a mesterségét. Ő esi-1 nálta a tejeskannát is.

— Mit mondjak neki?

— Csak azt, hogy nézze körül a kannát, mert valahol folyik.

A gyerek a hátára illeszti | az üres edényt. Vállára hajt- 2 ja a szíjakat. A kanna hátul ♦ a térdét veri. De nem bánja, ji Fejébe nyom ja a sipkát. Már J indul is. Az ajtóból vissza- » néz az öregapjára. Aztán t nekivág toronyiránt a teke- • ségnek. Megy botladozva, li-% hegve a szántásokon. Néha g elvágódik. Nem törődik ve- ♦ le. Lassan feltápászkodik. És | csak törtet előre a Sűrű i András tanyája felé. Néha í

J

elmosolyodik. Mosolyogja azt öregapját, aki nem is sejti,f hogy ő már ismeri a kanna i dupla fenekét. Tudja, hogy • ott vannak a pesti cédulák, t amiket Sűrű András holnap l a gyárban szétosztogat. j

f? ne a gondolatra pehely 1 lesz hátán a kanna,; sima az út és kifényesedik i előtte a fekete világ.

Halálának negyve

A POLGÁRI IRODALOM feudális rendet igazoló, szinte bevett tézisei, melyek a parasztot hói bor mellett hejehujázó vidám nótázgatónak, hol jámbor, dolgos szántóvetőnek, vagy az uraság előtt levett kalappal görnyedő, együgyű, naív alaknak ábrázoltált, aki mitsem törődik a világ dolgaival, bajaival — messze elkerülték Tömörkény mély népi humanizmussal, de minden népbaráti érzelgősség nélkül faragott alakjait. Móriczig rincs még egy elbeszélőnk, akinek oly alapos emberismerettel, realizmussal sikerült volna hőseinek a hétköznapi munkában való helytállását, emberi nagyságát megszőni, — mint Tömörkénynek, így láthatjuk a tiszai hajóst, aki életveszélyes jégzajlásban sem hagyja el a hajóját, a tizeukétéves gyermekmunk" . aki a jeges vízbe zuhanva görcsösen markolja az ostort, vagv az agyaghordóembeit, akit eltemet a ráhullo föld. de utolsó percben is a családjáról gondoskodik.

Ezek a megrázó tömör képek. a ..röltentően halandó" óreg emberek igazsága, a magyar ugar kisemmizettjeinek tiszta, becsületes gondoltalálkozik először közelebbről nek irodalmunkban.

Tömörkény (eredeti nevén Stlingasszer István) 1886-ban született Cegléden. Apja vasúti váltóőr, aki a 80-as évek elején, mikor fia az első gimnáziumot végzi Szegeden, — anyagilag összeszedve magát, a makói nagyvendéglő bérlője lesz. A vendéglő a város közepén fekszik, udvarán tarkaöltözetű, furcsabeszédű, veszekedő, éneklő embertömeg hullámzik és ahová vándorfuvarosok, torontáli svábok szállásolnak be éjjelre. A közben hazakerülő, fiatal gimnazista itt találkozik először közelebbről az élettel, ide nyúlik vissza későbbi etnográfiai szemlélete.

Szegeden egy belvárosi patika gyógyszerész-gyakornoka lesz, s innen küldözgeti első írásait a „Szegedi Híradódba. ahol 1886-ban, felismerve az ügyes, eleven tárcaközlemények tehetséges tollú szerzőjét, meghívják munkatársaik közé. Egyelőre a rendőri rovat riportere. A kezdő író jobb iskolát nem is kaphatett volna. Később is szívesen nyúl enrek az időszaknak emlékezetes történetekkel teli társelyába.

, A házasság első éve" c. elbeszélésében leleplezi az urak mutatós segítségének hazugságát. bürokratikus intézkedéseiket. Mindszenti Mihály és felesége föld alá vájt, nyirkos levegőjű, hideg barlangban laknak, ahol kisgyermekük hamarosan beteg lesz és elpusztul. Mihályt beidézik a hatóságok elé. — A városból visszatérve így mondja el feleségérek a bírói intézkedő okát: „Csak irrst adtak arról, how mink öltük m°g Palkót Hngv r-ezomrya. ha doktort hivattunk volna nem halt volna mög. K :t for:n+r>t is fizettettek velem bfrstnba“.

Kétévi úisá°íróskodás után katona lesz. Boszniába. Szaned k évjordu.ójara

rajevóba kerül. Van alkalma, hogy az idegen táj, a néprajzi egzotikumok, a Lim vizének fenséges gyönyörű völgyében fellobbanó honvágy epesztése közben is észrevegye a különböző ajkú népek, nagy nyomorúságát. A bakasom hányatottsága, férfias helytállást követelő időszaka, a „vénséges vén csontú’’ cimborákkal eltöltött hónapok kalandjai akkor kerülnek papírra, amikor 1891-ben az uniformist felcseréli a „Szegedi Napló" szerkesztőségével. Ettől az időtől kezdve állandó tárcaírója több pesti lapnak. 1893-ban megjelenik eiső elbeszéléskötete „Szegedi parasztok és egyéb urak ’ címmel, aztán sűrűn a többi, éleiében összesen tizenegy kötet.

A század utolsó évében megválik az újságírástól, a Somogyi Könyvtár és a Múzeum hívja meg könyvtárosnak. Itt is marad élete végéig Az eseménytelen, egyhangú napok sodrát, csendes könyvtárszobák álmosságát néha megszakítja egy-egy asatasi kiruccanás pusztákra, romokhoz íróbarátjával, Móra Ferenccel, ásó napszámosokkal Attila sírját szerette volna megtalálni. Miközben a múzeum igazgatója lesz, szüntelenül bújja a levéltár töredékeit, néprajzi érdekességeket gyűjt, lexikont, útleírásokat böngész. Élete vége felé még egyszer kimozdul Szeged határai közül, Pestre utazik, egyetlen előadott darabjának a „Barlanglakokénak bemutatójára, de a Nemzeti Színház előadás utáni bankettjéről sietve hazaszökik. Sose vágyik elismerésre. Mindvégig megmaradt a vidéki író érzékeny magányában. 1917 tavaszán tüdőgyulladást kap. s a betegség néhány nap alatt végez vele. Váiatlan halálhírére Kosztoányi így ír a „Magvarorszáa”ban: „Ilyen súlyos nevet még a háború alatt sem írtunk az irodalom veszteséglistájára". Posthumus kötete „Népek az ország használatában" — elé Móricz Zsigmond írt előszót, s a „Nyugat' hasábjain Ady küldi elismerő vallomást a halott írótársnak: — „Nem volt Töm Örkénynek kíváncsibb, szeretőbb olvasója, mint én1’ — máshol így ír —

. ö is az én emberem és tanárom."

Igen. ez volt Tömörkény. Tanár és ember.

Igaz. hűséges tollú tanítója a. „rongyos pusztai embörök1- nek a teli tájjal némán beszélgető éhes zsellémkrek. a „kömvérkereső társat”, a talicskát elétrető kubikosoknak, az imperialista világháború fr. ítogatésa közt vergődő szegénylegények elkeseredettségének. m^gbuk fence/tetett

zsíros parasztok, nvomorultul uralkodó. kapaszkodó dzsentr"- világénak.

És ember.

az alsóvárosé tiszaparti. tanyai kérgeskezűek, csőszök és sztrájkoló munkások szűkszavú barátja, akit nem csábítanak el az „úri emberek’' és fővárosi saitóvállalatok hazugságai. Felejthetetlen szépségű és igaz Kásái örök gyöngyszemei irodalmunknak.

Lengyel lóz*ef

Visporndi ulen

E könyv 1932-ben. a Szovjetunióban jelent meg először, nálunk pedig most került sor a kiadására. A kötet — a szerző szavai szerint — történelmi riportázs az 1917- 19-es évek forradalmi eseményeiről. Lengyel József írásában megism°rt°ti az olvadót az első világháború idején működő háborúellenes csoportok tevékenységével. — a Korvin Ottó vezette forradalmi csoport földalatti munkáiéval. a Visegrádi utca 15. számú házban elhelvezett titkos nyomdával, ahol sok igazmondó röplap készült és

ahol 1918 novemberétől a Kommunisták Magyarországi Pártjának központja is helyet kapott. A szerző maga is ott dolgozott a Visegrádi utcában Kun Béla mellett, s részt vett a Vörös Újság megszervezésében, majd pedig a szerkesztésében is. A Tanácsköztársaságról írott feiezet“k jelentősen kiegészítik és részben helyesbítik a nagyszerű időről szóló eddigi irodalmat: bemutatják a magyar kotnmün mindennapi életének részleteit s a vezeé tők tevékenységét;

L

£

4

4»