Tiszavidék, 1957. április (11. évfolyam, 78-100. szám)

1957-04-04 / 80. szám

SZABADSÁGUNKAT HOZTA EL! *o»í®o*3so*o*?spfi>ios©®>*)siQ«>ioso®oi3fc>r>4c*>g>iD»>fiojDSD*>r>*o«>ips^^ * A MAGYAR uralkodó osztá­lyok nyilas ki­szolgálóikkal együtt végsőkig kitartottak a fa­siszták érdeke mellett Hitlej N émetországának oldalán. Kisebb­­nagyobb ellenál­lási csoportok alakultak ugyan, de a felszabadu­lás valójában a szovjet csapatok­nak köszönhető. A győzelmesen előrenyomuló Vörös Hadsereg alakulatai 1944 őszén Magyaror­szág területén mérték kilence­dik csapásukat a fasiszta nemei hadseregre, mely­nek következté­ben hazánk meg­szabadult a fa­siszta elnyomóik és magyar zso&do eaiiik uralnia alól: megsemisült a ré­si reakciós ál­lam. A hadművele­teket két vonalon hajtotta végre a 2. Ukrán Hadse­regcsoport Mali­­novszkij marsai, vezetésével és a 3. Ukrán Hadse­regcsoport. Tol­­buhin marsall irányításával. OKTÓBER 28-ÁN a 2. Ukrán Hadseregcsoport el­érte a Tisza vonalát. 29-én pedig Csapnál egyesült a Kárpát-Ukrajnát felszabadí­tó 4. Ukrán Hadsereg észak­keletről előretörő egységei­vel. Október 30-án indítot­ták meg a közvetlen harcot BudaDest irányába. 31-én benyomultak „Budapest dél­keleti kapujába”, Kecske­métre. Ez volt a hitleristák egyik megerősített körzeté­nek középpontja. Az áttörést kiszélesítették á Duna vona­láig és az egész front nyo­mult előre a főváros felé. November 10-re már 15 ki­lóméternyire közelítették meg Budapestet. A jobb­szárny Szolnoktól észak­keletre váratlanul átkelt a Tiszán és áttörte a németek Tisza-védelmi vonalát. No­vember 4-én felszabadították Szolnokot, november 10-én pedig az egész Tiszavonalat maguk mögött hagyva, nyo­multak előre az észak­magyarországi iparvidékek felé. December 3-án szabadí­tották fel Miskolcot. Decem­ber 9-én Budapesttől északra elérték a Duna-vonalát. el­foglalták Vácot, átkeltek a Dunán és ietentős hídfőállá­sokat foglaltak el a folyó jobbpartián. December 8-án a bálszárny erői Budapesttől délre szin­tén átkeltek a Dunán és szétverték a németek elke­seredett ellentámadását. To­vább szélesítették a hídfő­állásukat és egyesültek a 3. Ukrán Hadsereg előnyomuló csapataival. Tolbuchin egysé­gei ekkor már a Balatonig ju­tottak el a Dunántúlon, be­vonultak Székesfehérvárra és a budai hegyeken át tel­jessé tették Budapest körül­­zárását. A fővárosban 180 000 főnyi német és magyar fasiszta haderő szorult a Szovjet Hadsereg gyűrűjébe. Hitler­nek nem volt drága sem a magyar főváros, sem saját katonáinak élete. A hiába való ellenállással akarta kés­leltetni a győztes előnyomu­lást Bécs felé. A SZOVJET hadvezetés mee akarta kímélni Buda­pestet a súlyos veszteségek­től. Parlamentereket kül­dött. hogy jobb belátásra bírja a körülzártakat. A fa­siszták azonban a nemzet­közi jogban példátlan módon legyilkolták a fehér zászló­val érkező két szovjet ka­tonát. Felégették a fővárost, gyönyörű dunai hídjainkat a levegőbe röpítették. Kegyet­lenül gyilkolták le a munkás­­mozgalom legjobbjait, szö­kött katonák és leventék ez­reit végezték ki. Budapest­től nvugatra Székesfehérvár térségében és a Duna bal­­partján szívós harc folyt az ellenség nagy erőkkel végre­hajtott ellencsapásainak el­hárításáért. a külső gyűrű áttörésének meeakadályozá­­sáért. A Szovjet Hadsereg csapatai hősiesen harcolva, megtörték a fasiszták táma­dó ereiét, felmorzsolták azt. majd január 25-én teljesen megállították a német táma­Gellért Oszkár: t HAZAM, A NEVED „KIRÁLYSÉRTÉST” ÉS „VALLASGYALÁZÁST” SOKSZOR KÖVETTEM EL ÉLETEMBEN. DE HAZA-SÉRTÉST MINDÖSSZE KÉTSZER, S MEGMONDOM NYÍLTAN, MA SE SZÉGYENLEM. KILENCSZÁZKETTŐ, KOSSUTH SZÁZÉVES SZÜLETÉSNAPJÁN VOLT. ÉS MIATTA (AZT ÍRTAM: „MIÉRT A HONT SZERETNI?”) CSODA: NEM ÜLTEM VÁDLOTTI PADRA, S KILENCSZÁZNYOLC. ÉS A „NEGYVENNYOLCAS” PÁRT ÚJRA SZITOKRA BÍRTA SZÁMAT. (AKKORTÁJT ÍRTAM LE MÁSODÍZBEN: „MEG NEM ISMEREM SAJAT HAZÁMAT.”) AZTÁN NEVED LE NEM ÍRTAM TÖBBÉ. CSAK AKKOR: KILENCSZAZNEGYVENÖTBEN. MIKOR A FÖLDJE «HAJOLT FÜLEMHEZ S KÉRDEZTE: HALLOD, HOGY’ DÜBÖRÖGTEM? IGEN, HALLOTTAM. A SZABADÍTÓ ALATT ÜGY RENGTÉL, RÁNGTÁL, MINT TERHES ÉDESANYA, KI ÚJ ÉLETET SZÜL, ÜGY HAJOLTÁL FÖLDEM A FÜLEMHEZ TÍZ ÉV. S REBEGVE, KIÁLTVA HÁNYSZOR ÍRTAM, MAGYAR HAZÁM. A NEVED LE. TÍZ ÉV. S AZÓTA A FŐM ÜGY HAJTOM ENYHET ADÓ DRÁGA KEBELEDRE. 1955. dást és február 3-án ellen­­támadásba mentek át. Éjjel, nappal folyt a harc: házról­­házra. emeletről emeletre. Január 18-án fejezték be a pesti oldal felszabadítását. Budán a sziklás, erdős, he­gyi terep nehezítette a har­cot. Végül február 13-án egész Budapest területén megsemmisítették a fasiszta egységeket. Budapest felszabadítása után a németek még egy el­keseredett ellentámadással kísérleteztek a Dunántúlon, a Balaton és a Velencei tó között, azonban felmorzso­lódtak a 3. Ukrán Hadsereg­gel folytatott tíznapos harc­ban. A szovjet csapatok március 16-án megindult nagy ellentámadásának ered­ményeképpen a német vona­laikat száz kilométer széles fronton, hetven kilométer mélységben törték át. Szé­kesfehérvár. Pápa és Veszp­rém felszabadítása után március végén felszabadult Szombathely és Kapuvár, április 3-án pedig Nagykani­zsa. A 2. Ukrán Hadsereg északon harcoló csapatai Ko­máromot és Győrt elfoglal­va. az osztrák határig tör­­tök. ÁPRILIS 4-ÉN befejező­dött hazánk felszabadítása s ezzel a dátum nemzeti törté­nelmünk legnagyobb fordu­lópontjává vált; llj 1944 DECEMBER... Mint derült égből a villám­csapás, úgy robbant be e konyhába Pummer őrmester és legénye. Csurgóit róluk a verejték, szürke német katona­zubbonyuk átázott. Lihegve állapodtak meg a küszöbön, Pummer végighordozta tekintetét a bentlévőkön. A ház lakói megrettentek. Mindegyikőjük fejében ott motozott a gondolat: vajon md lesz most? Eddig még valahogy elkerülte őket a német ármádia, csendes volt az erdei lak. De úgy látszik, hiába reménykedtek, hogy megússzák a dolgot. Pummer szemlét tartott. A nyitott ajtón havat vert be a szél, egyre hűvösebb lett a szoba. De ez Pummert egyáltalán nem zavarta, összehúzott szemmel gusztálta az ijedt embereket. Nem voltak sokan: Tóth bácsi, a felesége, Jóska a fia. Margit az idősebbik asszonylánya, és végül Magda a család legszebb és legfiatalabb tagja. Pummer szeme egyikről a másikra siklott, majd meg­állapodott Magdán. Arca mosolyra torzult, aztán legé­nyére nézett olyan fintorral, ami azt jelentette: helyben vagyunk. Pummer intett az őrvezetőnek és elindultak az asztal felé. Az őrmester ingerülten rúgott fel egy kis fonott széket. Leült. A ház lakói félénken húzódtak arrébb, csak Tóth bácsi szemében villant valami baljóslatú fény. Tekintélyes marka kitapogatott egy husángot és meg­markolta azt. Az őrmester sapkáját fejebúbjára tolta, pisztolyát éktelen zajjal az asztalra pakolta és laposakat pislantott a szembenülőkre. Az öreg Tóth lecsillapodott, szemében kihunyt az árulkodó fény. Felállt és a husáng­gal a kályha tüzét igazgatta, aztán a mozdulatait figye­lemmel kísérő katonák felé fordult. Hangja érdes volt, amikor gúnyosan megszólalt: — Na, mi van, mi a fenét akartok? Az őrmester elvörösödött és úgy pattant fel ültéből, mintha puskából lőtték volna ki. — Tisztességesebb hangon beszélj öreg, hallod-e, mert megnyúzlak! Tóth bácsi meghökkent. Hű, az Istenit neki, úgy­látszik, magyar — gondolta magában. — Vigyázni kell, mert ezek a német ruhába bújt bitangok sokszor még gyalázatosabbak, mint amazok. Alázatosnak tettetett hangon válaszolt: — Ne haragudjon már olyan nagyon, hiszen nem tudtam, hogy magyarok. Pummer megnyugodott; — Nna, azért mondom — egy kicsit gondolkozott, aztán folytatta — éhesek vagyunk és szomjasak. Remé­lem, vendégül látsz bennünket — és jelentőségteljesen babrálgatta a szolgálati pisztolyát. Nem volt mit tenni. Lassan előkerült az ennivaló és a bor is ott állt az asztalon egy kicsiny, 5 literes hordó­ban. Pummer elégedetten figyelte a fejleményeket, az­tán, amikor már úgy vélte, hogy minden megvan, sunyj pillantást vetett Magda felé. Pummer kirúgta maga alól a széket s rendelkezett: — Menjen mindenki aludni és ne zavarjatok, mert pórul jártok. Tóth bácsiék ijedten szedelőzködtek és elindultak a belső szoba felé. Magda is velük tartott volna, de élesen süvített az őrmester hangja: — A lány marad! Tóth bácsi ingerülten fordült vissza: — Nem, nem marad! Pummer szeme összeszűkült, s fogai között sziszegte: Himer Zoltán: • » 0 MENÜKUL f5 — Micsoda?! Az öreg Tóth negrettent. Hangját könyörgőre fogta: — Ne tegye, őrmester úr, hiszen még nagyon fiatal, alig 16 éves. Pummer hangja kegyetlenül csengett: — Nem lesz vele semmi, csak feltálalja a vacsorá­mat. Na, lóduljatok már! — legényéhez fordult, és U.tett. Az őrvezető hóna alá csapva egy szál kolbászt, beterelt mindenkit a szobába, aztán az ajtó elé ült. Pummer a lányra nézett: — Kezdd el.­Magda ijedten szorgoskodott. Remegő kézzel szelte a kenyeret, tányérra rakta, majd odatolta az őrmester elé. Pummer egyre mohóbban nézte karcsú termetét, szépvonalú arcát, a sötétkék szövetruhán keresztül ke­ményen domborodó mellét. Rekedt hangon szólalt meg: — Poharat! Magda kivett egy szépen csiszolt poharat, de még el sem fordult a kredenctől, felcsattant az őrmester: — Kettőt! Magda némán tette a két poharat Pummer elé Pummer teletöltötte, aztán megragadta az egyiket, fel­emelte és a lány felé pillantott; — Igyál. A lány alig hallhatóan tiltakozott: — Nem szoktam én ezt, őtmester úr..; meg nem is szeretem. — Nem baj, annál jobb. Igyál, ha mondom! Magda bátortalanul vette kezébe a teli poharat. Pummer egy hajtásra lehörpintette a magáét, a lány is ivott egy kicsit. „ Pummer újra töltött, ivott, aztán megint, sokszor. Magda szoborszerű merevséggel nézte a szoba közepén a vadul italozó katonát. Az őrmester rábámult, majd fel­állt s tántorogva közeledett feléje. Magda szíve a tor­kában dobogott. — Te szentsége® Úristen, mit kellene most tenni.— motyogta kétségbeesetten, közben Pummer odaért hozzá. Elkapta a kezét és magához rántotta. Szája mohón kereste a lányét, kezével durván markolt keblébe. Magda ajkát sikoly hagyta el. — Nem! — nyögte magánkívül. Ellökte magától a részeg embert és az ajtó felé rohant. Pummer egyen­súlyát vesztette, végigzuhant a padlón. Káromkodva kecmergett fel Magda felszakította az ajtót és eltűnt a sötét éjszakában. * LELEKSZAKADVA szaladt a leány az erdei ösvé­nyen. Nem tudta, hová, merre, csak rohant, hogy minél távolabb legyen attól a rettenetes embertől. Már telje­sen idegen tájra tévedt, lába szűz havat taposott. Lassan kifulladt, megállt. A távolban felvillanó fényekben égig­érő hegyek komor kontúrjai bontakoztak ki. Az erdő év­százados fái részvétlenül zúgtak, a csípős, hideg északi szél könyörtelenül dermesztette a verejtéktől átázott ruhácskát. Magda még egy pillanatig tétovázott, aztán tovább bukdácsolt az erdő sűrűjében. Agya egyre kábultabb lett, úgy érezte, hogy itt a vég, meg kell halnia. Már csak vonszolta magát egyik fától a másikig, feje zúgott, léleg­zete elakadt. Kétségbeesetten ölelt át egy fiatal tölgyet, aztán eszméletlenül zuhant a fa tövére. * SÖTÉT FELLEGEK suhantak hangtalanul az égen, hol mutatva, hol eltakarva a fénylő csillagokat. Jurij tizedes fázósan toporgot őrhelyén. — A. mindenségit neki, már itt kéne lenni a váltás­nak — morogta maga elé félhangosan; Kezével kulacsa után kotorászott, s amikor megta­lálta, füléhez emelte. Megrázta, hogy van-e még benne valami — No, talán egy-két csepp még csorog — gondolta és foga közé szorítva, a kulacs dugóját kirántotta. Már éppen szájához emelte, hogy kiszívja az utolsó cseppet is, amikor szeme árnyat pillantott meg. Lassan letette a kulacsot és figyelt. Idegesen szorította meg géppisztolyát. Sehol semmi. Mi az, talán hallucinált volna? Majd ki­ugrott a szeme, úgy nézett a sötétbe. — Hm. Biztosan valami állat szaladt — csóválta a fejét. Ismét a kulacsot keresgélte. De most meg zajt hal­lott. Ismételten kutató tekintete árnyat vélt felfedezni; Jurij összeráncolta a homlokát Várt egy darabig. Az alak egyre közelebb ért, tisz­tán kivehető volt. Jurij már a felzaklatott tüdő lihegé­­sét is hallotta. Jurij megdöbbenve állapította meg, hogy egy nő botorkált felé. Az alak megállt, átkarolta a köze­lében lévő fát, majd erőtlenül esett össze. Jurij gondol­kozott, hogy mit tegyen? őrhelyét nem hagyhatta el. Mikor jönnek már? — dünnyögte magában. Nem sokáig kellett várni. Megérkezett a váltás és ő rögtön közölte velük a történteket. A fához lépett, körül­nézett és az alak föl éhajolt. Amint megpillantotta a lány, meglepetve kiáltott fel. A szép fehér arc halálsá­padt volt. Jurij géppisztolyát hátratolta és karjaiba emelte az élettelennek tűnő testet. II; «..1945. ÁPRILIS, A nap bőkezűen ontotta sugarát. Beköszöntött a tavasz, rügyekbe szökkentek a fák. Éledt a természet hosszú téli álmából, életet adott minden érző lénynek, az embernek is. A városi közkórház 1945 elején átmenetileg szovjet katonai kórház volt. A sebesült katonák között gyó­gyult, erősödött Tóth Magdolna is. Gondos kezek ápol­ták, vigyáztak rá, mentették meg az életnek. S egy napon Magda számára nagyon kedves embe­rek kértek bebocsájtást a kórházba. Bevonult az egész család, örömteli volt a találkozás s annyira megható, hogy még a harcedzett, keménykötésű katonáknak is könnyet csalt a szemébe. NEM SOKKAL a kórházi találkozás után már az erdei lakban örültek ggymásnak a kislány és a család. Itt mesélte el Tóth bácsi, hogyan szabadultak meg Púm­­meréktól, a szovjet katonák segítségével és elmesélte Magdolna is, hogyan menekült meg a biztos haláltól. — Ó, édesapám, de borzasztó is volt az az este < sóhajtott feL Tóth bácsi összeráncolta homlokát: — Hagyd, kislányom, nem is. érdemes gondolni rá. Pummer nincs, Pummert elvitte az ördög. — Igazad van, apus — felelte Magda, miközben valami fényképet ragasztgatott egy vadonatúj album első lapjára. Jurij képe voät % * 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom