Tiszavidék, 1957. március (11. évfolyam, 51-77. szám)
1957-03-24 / 71. szám
Teleken Béla MŰVÉ: VÁLOGATOTT VERSEK Tavaszi vers KEZEMBEN egy könyvvel azon tépelődöm, hogy valóban poéta sors itt ismeretlennek lenni? Valóban nem elég egy költőnek az, hogy szépen ír, ahhoz, hogy ezt tudomásul is vegyék? Igaz, hogy meg kell hozzá halni? Eddigi nagyjaink példája azt bizonyítja de kell, hogy megváltozzon a rettenetesen kegyetlen és embertelen igazság. Teleket Béla dacolva várja ezt a változást. Persze csak én mondom róla, hogy várja, mert ő valójában nem vár semmit, csak ir ma is a 84 évével, ír rendületlenül ha néha már akadozik is a tolla és gondolkozni kell egyegy félig elfelejtett szón. Túl élte Adyt, B%bitsot, Kosztolányit, Tóth Árpádod Juhász Gyulát, József Attilát, s a többi kortársakat, akik azóta elfoglalták méltó helyüket a magyar irodalomban. 1873 május 4-én született Felsűtelekesen, Abauj megyében- Hatesztendős korában félárván maradt. Középiskoláit a Selmecbányái Uceumban végezte, abban az iskolában, ahol Petőfi Sándor tanult egykori 1891-ben ment a fővárosba; jogot majd bölcsészetet tanult. Ekkor már jelentek meg versei a Hét-ben Kiss József lapjában. 1895-ben jelent meg első verseskötete Káprázatok címmel. Korán megnősült, nagy család gondja szakadt rá. Egy ideig Hódmezővásárhelyen tanított. Költeményeinek második kötete 1906-ban jelent meg: Versek címmel. A harmadik verseskönyv a Fekete Gályán 1936-ban látott napvilágot. Ez a három kötet jelezte látható módon irodalmi ténykedését. S még ezek is valahogy olyan csendben kerültek kinyomtatásra, hogy az írójukról alig tudott valaki valamit. Talán csak az igazán benfentesek döbbentek meg, hogy nini itt egy poéta szívvel és szemmel megáldott ember, aki más sorsot érdemelne) KÖLTÉSZETE mélyzengésü, belső húrokat szólaltat meg. A Káprázatokban megjelent egyik legnagyobb verse a Razzia. Már akkor az 1890-es években prófétai litnoksággal jövendöli meg benne az egyszerű emberek, a szegények, a kisemmizettek elkövetkezendő diadalát. A sökaság m Tudja, hogy 6 az úr s kacagva tép szét Rabláncot, hamis törvényük uzsorát. Hogy beleasznak a hízott pofák S felesleges felségek belehalnak, Öh, reszkethettek elhízott hatalmak! Sokrétűségét bizonyltja a költészetben található népi hang. Szent Péter kudarca című népies történet feldolgozása pl fényes bizonyítéka, hogy tud ő pajkosan mosolyogni is, nemcsak mélabús dalokat zengeni. A mélabús hangulat inkább szerelmi lírájában érezhető, s talán ez ad neki sajátos, egyéni, senkivel sem rokon hangulatokat. A szolgasorban tengődő Magyarországot soha nem szűnik meg ostorozni. A Versek kötetének egyik darabjában na-.-. Hazug szabadság gyönge népénekf nevezi a magyarokat, kik nem látják saját kezükön a láncot. Egy másik 1892-ben irt versében a fanyar március 15-i ünnepségről rántja le a leplet: „Csak föl a rongy díszt a fakó regére»i. Álmodjatok csak s emlékezzetek.“ S mintha megintcsak látnoki szeme sugulaná ezt írja: „Majd lángra gyűl Észak titkos zsarátja., ; A cár-tlporta szláv majd talpra áll És megújul az ős jelszó varázsa: Lánc, vagy szabadság! Élet, vagy halál! Végezetül pedig így fejezi be: „Jövőnek élve múlt. s jelen helyett. Ne szóval, tettel ünnepeljetek!*’ Persze az ilyen és hasonló kitörésekért nem nagy megbecsülésnek örvendett a hivatalos hatalom körében) Állandóan küzdenie kell megélhetéséért. Keserűen fakad ki a pénz ellen: „Minden te nélküled éU csak az ember a szolgád! Oh. mint utállak s oh jaj. mint szorulok rád Elmúlásod koráról álmodom." Ezért borul el néha s látja reménytelennek a harcot, mint az Ady emlékének című versében. ö még tán tudna oly csoda dalt dalolni. Hogy átvert szívű népe föléledne a sírban. Vagy 6 sem? Örök itt az átok ,a gyász? A háború szele csap meg bennünket a No, szent Gázálarc! című verséből. Gúnyosan és kétségbesetten mondja< hogy életmentésre gyártják a gázálarcot, miközben ugyanazok gyártják a gyilkoló eszközöket is. Az idővel szembeállva, tollal a kezében éri meg 1945- öt. Nagy sóhaj szakad fel a torkából, mintha csak azt mondaná: végre! Köszöntés a sírom széléről című versében örökíti meg ezt az élményt) „;; .megérhettem — túl hetven évemen •— Gyötröinlk elhullását, győzelmünk korszakát.*’ AMILYEN nagy öröm számára a felszabadulás, annyira érthetetlen az a nagy elhallgatás, melyet iránta tanúsítanak. S ez már a mi bűnünk, hogy hagytuk az észrevétlenségben és helyette mások nyakába akasztottuk a babérkoszorúkat, akik meg sem érdemelték. Egy 1906-ban írt gyönyörű versében írja: Néhány dalért —• Ml másért jöttem volna e világra! Ami öröm, vagy ami bánat ért Mind csak azért Hogy átálmodjam zengő vallomásba 11: Ezt a versét keserű tanulsággal zárja: „Csak koldus sorsra visznek itt nagy álmok!** Próbáljuk megváltoztatni az agg költő hitét és szerezzünk neki örömet azzal, hogy a szivünkbe fogadjuk) A Magvető Kiadó által megjelentetett Válogatott versek kötete legyen némi Ir a múlt sebeire. Méltatásomban talán nem tértem ki Teleket Béla műfordító tevékenységére. Meg kelt mondani, hogy ebben is sokat tett irodalmunk gazdagítására. Hiba talán az Is. hogy sokat idéztem és ker>eset magyaráztam. Szerintem az igazi költő verseiben beszél önmagáért, s hogy ez Így van azt csak az tudhatja, aki végigolvassa verseit. SZABÓ ZOLTÁN LUKACSI LÁSZLÓ: Szeretnék... Szeretnék a telkedre ímti Úgy írni rá, mint tiszta lapra : Piros betűket a fehér alapra. Szeretnék a telkedre írni . Minden szépet, ami a telkemből fakad! Sűrűn rótt sorokban becéző szavakat. Hogy ne legyen helye ott más gondolatnak, Csak az enyémnek, csakis annak. Szeretnék a lelkedre írni Egy örök-szép verset, szelíd lambusok Lágy ritmusában — kitörölhetetlenül, hogy * érezdü Végtelenül csodállak, szeretlek, szeretlek Édes! Szolnok. MŰTEREMLÁTOGATÁS TEMETES UJ IaAKÖVAX» gazdagodott a nagymúltú szolnoki művésztelep: nemrégiben foglalta el műtermét a Zagyván túli telepen Nagy István szobrászművész. Amikor belépünk szobrásznál szokatlanul tiszta és rendes műtermébe, a kiállított plasztilin szobrocskák, tanulmányok sokaságában — azonnal feltűnik, hogy azoic túlnyomérészben állatábrázolások. Megkérdezzük művészt, van-e ennek valami különösebb oka. magyarázata? Igen, van — feleli: Mégpedig az, hogy még mielőtt a Képzőművészeti Főiskolára kerültem v*»lna, állatszobrok&t kellett mintáznom. Ennek még most is nagyon örülök, mert bizonyos mértékig megismerkedhettem az állatok természetével Főleg lovat és szarvasmarhát mintáztam. — Ezek formájának és mozgásának az életben való tanulmányozását nagy mértékben hasznosítottam főiskolás koromban. Ugyanis történelmi személyeket lovon ábrázol/''sodálatos történeteket ' J tudott. Es én altért szerettem öt legjobban, mert amikor ráért, kézenfogott, elvezetett a rétre, leültünk a fűbe és mesélt. Később tudtam meg, hogy akkor már nagyon beteg volt. 1919-ben a vörös hadseregben szolgált, — utána a csendőrök agyonra verték, majd pincébe dobták. Tüdőbajt kapott. S mikor már a sír szélén volt, akkor és minden héten jelentkeznie kellett a rendőrségen. Féllek tőle. Vörös kutyának nevezték. Munkát soha nem kapott. Várta-várta azt a világot, amiről nekem annyit mesélt és mikor betegségei nagyon elhatalmasodott már —* csak ez a várakozás tartotta benne a lelket. 1944-ben kikisértük utolsó útjára. Amikor eltemettük tavasz volt, de esett az eső. Ilyenkor mifelénk azt mondják, még az idő is siratja a hatottat. A halottas menet úgy nézett ki, mint az ázott verébcsapat, Szürke volt és kopott, akárcsak a zöldmohás nádtetős házak, amelyek sötét ablakszemeikkel vak emberhez hasonlították. Néhány ráncosarcú öregasszony hangosan jajveszékelt. ók nem is annyira a halottat, inkább saját nyomorúságukat siratták, amely most az elmúlás láttán még szívfáj dítóbban jutott eszükbe. Néha mondogatták is egymásnak, — bárcsak minket vinnének. En ezen vagyon csodálkoztam, — Nem tudtam felfogni, miéri beszélnek így. I-fogyan szeretheti valaki a halált? Volt még a halottas menetben néhány rokon, ázott ruhájukból csak úgy dűlt a kesernyés, pállott istálló-szag. A halottas kocsit két hoszszúszőrü lovacska húzta, — megadóari, lógó fejjel. A templom közben az emelkedő előtt megálltak és a sűrít nAnniA* t>iit»vAre sem SZán— Feküdjünk neki a lőcsnek és nyomjuk fel mi a kocsit a partra, — Talán nem hallatta senki, vagy tálán mégiscsak illetlen dolognak tartották ilyen módon szállítani a halottat és ezért nem kerül sor a kocsi emberi erővel váló továbbítására. Nem messze az emelkedőhöz a nagykocsma előtt parádés fogat áll. Mellette Botka Gergely parádés-kocsis — őgyelgett. Nem tudnám már megmondani, hogy kinek jutott eszébe, elég az hozzá, hogy valaki kitalálta, jó lenne szólni Botka Gergelynek. Megmondani néki /segítsen azzal a két jóvérű lóval. Úgyis történt. Egyik nagybátyám oda ment a nagykocsma elé és summogott valamit Gergellyel. Gergely vonakodott, félt a gazdájától. Végül azt mondta, hogy bemegy a kocsmába és megkérdezi Balogh úrtól, hogy segíthet-e? Balogh úrék széles jókedvükben voltak, dáridózták szokásszerbit. Mikor Gergely előadta, hogy mi járatban van, nyerítve röhögtek mindanynyian és valami talpnyaló, hogy megnevettese a társaságot ilyesmit mondott: *— Erigyj ki Gergely és Világosítsd fel őket, hogy Balogh úr nem temetkezési vállalkozó, hanem a fal- leggazdagabb embere. Ezen revettek is mindanynyian és Balogh úr csak úgy kiváncsisáaból megkérdezte, hogy ki a halott? — Marci bác.’ halt meg, a tüdőbajos Marci, — váloszolta csende en Gergely. — A Marci? Hát ez nagyszerű. Ennek a temetésére tni és elmegyünk. Na vigyed a lovakat és gyerünk mi is urak. Jgy történt tehát, hogy *■ Marci bátyámat utolsó útjára Balogh úr két parádés lova vitte és az egész ingyenélő kocsmai népség klkisérte. Útközben elég tisztességtudóam viselkedtek. Még valamelyik öregasszony áhitatos hangon oda is súgta : szomszédjának, hogy lámcsak lám, szegény Marcinak haló porában mégis csak megbocsátottak és megadják neki a tisztességet. Szóval nem történt semmi különös, ha csak nem lehet különösnek nevezni, hogy útközben i- derekasan iszogatták Balogh úrék. — őróla egyébként elég annyit tudni, hogy vékony, fekete arcú ember volt és nagyon kegyetlen. Jaj volt annak, aki újat húz vele. Marci bátyám koporsóját hátul, a szegényeknek fenntartott helyen eresztették sírba. Hullottak a rögök és mi némán álltunk a sír körül. — Egyszeriben tatami szörnyű dolog történt. A részeg társaság összefogódzott és ordítv: énekelni kezdett: Hol voltál az éjszaka. Szőrös lábú k!smacska. Hol voltál az éjszaka. Nem voltál az ágyadban. A ttán Balogh úr ráugrott a frissen hantolt sírra és táncolt rajta. A többiek eléje álltak és újabb nótába leezdtek. A szomorú fűzfák ágain csillogtak az esőcsep. pék, az öreg temetőcsősz lehorgaszlott, föietlen fővel állt, valahonna : messziről jóízű tavaszi illatok lovakodtak a temetőbe és Balogh úr táncolt. Az ázott, szürke szegény nép meg oH őllt a sír körül és nem mert szólni senki. Rügybontó, barka csaló, bátor Sugárkák táncolnak a fákon. Flanel ingem nyakát kitárom, Tavasz-szambát játszik gitáron. A vad hangok közé cinke, fürj F.gy-egy édes trillácskát fütyül. És a bimbók erre lejtenek A lipékkel menüetteket. A fecskék kecses faxot járnak, S megpihennek fészkén a háznak, S míg gitáromon zengnek dalok, Két felhő ver hozzá nagydobot. Tavaszi zene, tavaszi tánc, ■Jönnek a szépiák, tűnik a ránc. S figyeld csak, ébredő szíveden Billeg már az első szerelem. (J ászszentandrás) 4 I ’ tdk rá magukat, hogy tovább ■ menjenek. Mindenki megállt. ; A lovak gazdája kivörösödött , homlokkal, csendben károm■ kodott. Végül — miután a • biztatás nem használt y os! tomyéUel kezdte jobb belá: fásra bírni a két sovány jó■ szagot. Azok azonban még er> re sem voltak hajlam dók elin- i dúlni. *—■ Ide nem ostomyél, ha■ nem abrak kell — morogta ‘ dühösen az egyik rokon, de 1 többet nem mondott, nem ■ akarta megsérteni a lovak gazdáját, aki amúgy is csak i szívességből vállalkozott erre ■ az útra. Volt aki csodálko, zott, nem tudta megérteni,- mi az istencsodája ütött a- lovacskákba, hiszen szegény ■ Marci bátyám élőnek sem ■ volt valami nehéz ember, a s halál meg úgy összeaszalta,- mint a nap a szilvát. ‘ JP’í ijedt csodálkozással I botladoztam a többiek ' között. Szúró, fájdalmat érezj tem és valami iszonyatos swv . morűságot, csak nem tudtam, s nem bírtam szavakba formáU 1 ni, hogy mit. Homályosam még aZ is fájt, hogy a fákon r nincsenek levelek, s kopasz- ágakkal meredeznek, az eső t esik, mi sokam vagyunk itt a- halottas kocsi körül és mégis t milyen gyámoltalan szegé- nyék valamennyien. Mikor a- főutcán meghal valaki, egész- nap szól a harang. De amikor mitőlünk, az Árpád utcából temetnek, akkor csend van a toronyban Marci bátyám halottas kocsiján, nincs koszorú. ^ Minden olyan szomorú, és- még a lovak is megálltak. El- vőrösöditem, amikor valaki ;- azt mondta: tarru így például Hunyadi Jánost, Vak Bottyánt és Bem Apót említem kedvenc hadvezéreim közül. Egyébként diploma-munkám tárgyául éppen Bem Apót választottam. E szobor vázlata és az elkészült lovas-szoborról készült fénykép itt látható. Elgyönyörködünk Nagy István főiskolai diploma-művében, mely mindjárt kézzelfoghatóan példázza, mennyire szükséges az állatvilág — ez esetben a ló — tanulmányozása ahhoz a témakörhöz, melyet a művész mélyrehatóan művelni akar: a történelmi ábrázoláshoz. MEGKÉRDEZZÜK Nagy Istvánt, milyen történelmi szobron, szoborcsoporton, — vagy terven dolgozik jelenleg? — Pillanatnyilag több lovasszobor tervem van vázlatos állapotban — feleli. Nagyon szeretem a magyar történelem kiemelkedő alakjait és komoly szándékom őket érdemeikhez méltó módon ábrázolni. Ez a közeli és egyben távoli célom is. Jelenleg pedig egy bölcsődébe kerülő kiscsikó-szobrot mintázok. Bizonyosan tudjuk, hogy Szolnok megyében sok tehetséges fiatal szobrászművészjelölt van, akik azonban nem ismerik az útat, melyet meg kell tennlök ahhoz, hogy valóban céljukhoz érjenek. — Megkérjük hát Nagy Istvánt, mondja el életpályája jelentősebb állomásait: mikor és hogyan kezdett a szobrászattal foglalkozni, hol és hogyan végezte tanulmányait, — kik voltak a mesterei? A művész szívesen válaszol: — MÄR AZ elemi iskolában értem el némi sikert a rajzaimmal. Szüleimnek akkor azt tanácsolták, hogy taníttassanak. Csakhogy erre nem volt pénzünk, s így fűszeres-inassá lettem. Ehhez a mesterséghez gyenge voltam. Akkor borbélynak adtak. ami nekem még roszszabb volt. úgyhogy felhagytam vele. Utána mint naoszámos, majd mint gyárimunkás dolgoztam. Közben— ha volt rá időm — raizoltam és mintáztam. Az idő ha'adt. Elértem huszonegyedik életévemet, s eleven művészt még nem láttam. Nagysokára találkoztam végre egy szobrásszal, Szabó Istvánnal, aki látta munkáimat, s tehetségesnek tartott: Pártfogóm is akadt, akiknek segítségéve] hozzáfoghattam volna a tanuláshoz: De ekkor már dúlt a második világháború. Behívtak katonái* nak. Négy évig katonáskodtam. 1946-ban szereltem le, e-> Ezután még néhány évi pangás következett, míg 1948- ban agyagmunkóimmal résztvetfem a községünkben rendezett kiállításon. Itt újból felfigyeltek rám és jelentkeztem Budapesten a Derkovits-Kolléglumban, ahová a következő évben fél is vet» tJk, azután a Képzőművészeti Főiskolára is. Miután főiskolai tanulmányaimat elvégeztem, végre visszakerültem kiindulási helyemre, a szolnoki művésztelepre. Itt akarom valóra váltani kitűzött szobrászati terveimet, amelyhez ezúton kérem Szolnok városának erkölcsi és anyagi támogatását. Végezetül annyit mondhatok azoknak a fiatal barátaimnak, akik művészek szeretnének lenni, hogy ne csak óhajtsák, de akarják is elérni a művészpályát és ha tehetségesek, s van erős akaratuk. szívósságuk és szorgalmuk, akkor teljesülni fog leghőbb vágyuk, amihez ezúttal sok szerencsét kívánok nekik. Megköszönjük Nagy István szavait a szobrászművész-jelöltek nevébem Reméljük, hogy a felnövekvő újabb generációnak már sokkal kevesebb gonddal kell megküzdenie. hogy annak a hivatásnak élhessen, amelyre tehetsége és adottságai elhivatják. MOST PEDIG elköszönünk Nagy Istvántól. Mégegyszer körüljártatjuk tekintetünket — mintegy búcsúképp — a műterem kincsein, s amikor e’köszönünk a művésztől, sok sikert kívánunk további működéséhez. Reméljük, olyan jól fogja érezni mázát városunkban, mint — amilyen szeretettel mi fogadjuk őt a szolnoki művésztelep lakói között. Cziráky Júlia
