Szolnok Megyei Néplap, 1956. október (8. évfolyam, 230-251. szám), A Nép Lapja

1956-10-07 / 235. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

IBM; október 7,

HÍVES LÁSZLÓ;

UTAZÓ EMBEREK

Cf.elemás beszélqelés exjjj.n.émelq élmémffőL

Barátai élénk örömmel fogadtak, amikor váratlanul megjelent a márványlapos asztaluk előtt. Leült, s megrendelte a fekete vizet

— Kár, hogy nem jöttél előbb — mondta Imre és rágyújtott kedvenc cigarettájára, az Operára.

— Miért? t— kérdezte az újonnan jött.

—• Mindannyian elmesélünk egyegy emléket, élményt az életünkből, amelyik nagy volt, döntő, szóval érted, Zolikám. Sajnálhatod, hogy már a végén tartunk.

Utánozhatatlan eleganciával átvetette egyik lábát a másikon, s várakozásteli tekintettel nézett Pistára,

c— Te következel! í—i 1944-et írtunk, tél volt, háború volt — kezdte Pista s a szemét kissé összébb vonta, mintha látni szeretné távolban azt az időt, amikor tél volt és háború volt. A leventéktől Budapesten megszöktem, s egy rokonomnál kaptam ideiglenesen menedéket a Vérmező utcában, Bujkáltam, mert úgy éreztem, semmiféle közöm nincs azokhoz, akik páncélöklöt akarnak a kezembe nyomni. Remegve bugdácsoltam a nagyváros megdöbbentően zűrzavaros forgatagában. S minden pillanatban attól féltem, hogy mikor vonnak kérdőre diszszonáns polgári ruhám miatt. Két rossz érzést ismerek: a tehetetlenséget és a bizonytalanságot. S mindkettő belém rágta magát, nem tudtam szabadulni egyiktől sem; Amikor megkezdődött az ostrom, s vödörvizekkel oltottuk az égő ház tetejét, miközben a szovjet repülőgépeket figyeltem a szürke égbolton, meg a zuhanó bombákat, amíg kicsikből nagyok lesznek estükben, lefelé hullva — eltűnt a bizonytalanság és a tehetetlenség érzése, mert valami elkezdődött és végre cselekedhettem, ha mégoly borzalmas körülmények közepette is. Bátor voltam és rendíthetetlen és megmosolyogtam a félősszívűeket. Benne vagyunk a közepében, gondoltam, ezután már csak jobb jöhet; Mi történhet? Legfeljebb meghalok. így csak egy tizenhét éves fiatalember gondolkodhat, elismerem, de nektek is be kell látnotok, hogy ez volt §z egyetlen helyes magatartás a helyzetemben. S nemsokkal később az történt, hogy leégett a ház. Menekülnöm kellett. De hová? Az akkori Olasz-fasor felől zúgtak-süvítettefc a szovjet lövedékek. Az égő házból kifutva a szomszéd kapualjban kerestem menedéket. A lépcsőháziban néhány magyar katona állít A kapuban velem szemben egy zászlós, kezében távcsővel kémlelte a környéket. Csönd. Idegesítsen nyugodt csönd, „Nos’’ — dünnyögte a zászlós és lengette a távcsövét; „Elindulhatunk?” — kérdeztem; A zászlós meglepődve nézett rám barna szemével. Biztosan csak most vértté észre, hogy én is ott vagyok. Megvonta a vállát, ajkán halk mosoly futott végig, mint aki azt akarj« mondani: „Ki tudja?” *— de nem mondhatott semmit, mert izmos alakját, barna szemét elnyelte egy kavargós szürke sötétség. A januáxi télben valami forró hullám csapott meg. Előbb a nyakamat, aztán a mellemet, a hátamat érte. Majd megfulladtam a hőségtől. Kezemmel a nyakamhoz kaptam. Ujjamat langyos nedvesség érte. Ott álltam a kapuban, értelmetlenül nézve a véres kezemet és sehogyan sem tudtam elhinni, hogy megsebesültem.;

Elhallgatott. A hangos Gszjprcsz“ szózaj kívül maradt az asztalukhoz telepedett csöndön.

< A váltamat és a nyakamat érte az aknaszilünk. És még sokmindent; A kalapomat, — amit úgy kellett később megkeresnem, — a nadrágom mindkét szárát, a sípcsontnál átlyukasztották a szilánkok. A télikabátom olyan volt, mint a szita. Talán bármelyik repesz elegendő lett volna a halálhoz. így azonban megsebesülve bár, de életben maradtam. Ugyanakkor azonban pánifélelem fogott el. Mert megértettem: nemcsak meghalna lehet a háborúban; örök emléket is szerezhet az ember. Fekete szemüveget, mankókat, vagy később egy kosarat, amiben lábak és kezek nélkül lakik élete fogytáig. Ettől kezdve olyan gyáva lettem, amilyen gyáva csak lehet a testiépségét féltő ember.:. És a zászlós? Térdből levágta az akna az egyik lábát. És még ezer sebből vérzett. Ott halt meg, a kapu alatt. Fél méterre állt mellettem, barátaim, akkor, abban a pillanatban, amikor lecsapott a lövedék, És mindennek a vége: másnap, abban a pincében, ahova befogadtak, ahol ágybafektettek, — razzia volt. Egy sereg bújkáló katonaszökevényt vittek el. Megálltak az ágyam előtt, rámvilágítottak, azután méla undorral odébbálitak. Azok közül, akiket elvittek, egy sem jött vissza. Hát ez történt velem akkor télen, Budán.

— Rossz emlékek — dörmögte Imre és rágyújtott kedvenc cigarettájára, az Operára.

—> Az emlékező tehetségem jó, az emlékeim rosszak — válaszolt Pista.

—> Igen;:, Na, most te következel, Zolikám,

*— Ilyen hirtelen? — szabadkozott Zoltán,

— Nebutáskodj! Nincs ebben semmi bukfenc. Én arról beszéltem, hogyan mentettem meg az egyik barátom életét, aki majdnem a Tiszába fulladt. Jóska első szerelméről mesélt, akiért képzeld, öngyil kos lett! De szerencsére életben

Emberekhez szólunk

padit. Karcsi római élményeiről csevegett, a Sixtupi Madonnáról, GiglitőI, meg a töWiekről.

Zoltán egy mozdulatot tett kezével, mint aki azt mondja magában: „Nem én akartam.“

— Elés; rövid a történetem, bocsássatok meg. Egy alkalommal apróbb és nagyobbacska gyerekek kórushangversenyét hallgattam. — Nem tudom, hányán voltak, arra sem emlékszem, hogy mit énekelték. Valamit mégsem tudok elfelejteni. A karmesterüket. Középtermetű nő volt, de magassarkú cipőjében, mely karcsú, meztelen lábát igen előnyösen díszítette, nyúlánkabbnak látszott. Egyszerű fekete ruhát viselt, fehér gallérral. Oldalt egy páholyból figyeltem. Jól láttam, hogy az arcán az igaz öröm és alkotás szülte tisztaság ült. Szemében az öntudat tiszteletet paramcsolóan keveredett a büszkeséggel, amint a pulpitusra lépett. Aztán megkezdődött a hangverseny. Egyszerre hallottam is, meg láttam is a zenét. A szeméből muzsikált egy-egy tekintetén keresztül. Hol halkan és méltóságteljesen, hol tűzzel és hömpölyögve. Mosolygott ez a muzsika, aztán komor lett, néha merengő, máskor gondtalan. Egy egyszerű kis vidéki muzsikus volt, de szemében, minden mozdulatában ott égett a művészet szenvedélye. Igen, barátaim, szenvedélyes percek voltak azok;

Zoltán hátrábbcsúszott a székén s kihúzta magát ültében.

Ez minden? -i csodálkozott

Imre.

!—i Igen, ez minden.

Dehát nem értem, hol itt a nagy élmény, a... a döntő élmény? — döbbent meg mostmár Imre és eloltotta kedvenc cigarettáját, az Operát.

—i A szenvedély, mindig nagy élmény, szegény barátom.

ma— az emberekért

Telt ete sásai ót tenget az őszi szél, a Szolnoki 51. sz. Autóközlekedési Vállalat telepein. — Váli György gépkocsivezetőt 6 tonnás szerelvényével, elgázolta a térközön átrobogó vonat. Hősi halála egy családot tett árvává, gondatlanság következtében. Jó munkatársunk volt, becsületesen helytállt ott, ahová állítottuk. Az üzem minden dolgozója őszintén gyászolja.

Nem azért írok most, hogy Váli élvtárs halála okozta gyászunkat hírüladjam. Nemcsak azért, hogy a gépkocsivezető ezer veszéllyel járó munkájáról írjak, hanem azért is, hogy ezt okulásként tárjam embertársaim elé, hogy emberekhez szóljak az emberekért. Váli elvtárs halálát nem az ő szabálytalansága, gondatlansága okozta, hanem egy másik dolgozó szolgálati mulasztása. Én a szolgálati mulasztásokról kívánok szólni.

Mi azt mondjuk a gépkocsivezetőknek, hogy szolgálatuk ellátása közben ne igyanak szeszes italt, mégis sokan isznak. Ezzel veszélyeztetik a maguk és embertársaik élétét, családjuk jövőjét. De hányán figyelmeztetik a megálló gépkocsivezetőt, hogy ne igyon, és hányán tagadják meg az ital kiszolgálását. Nem népszerű munka, tudom, sokszor durva válasz az, amit kapnak. De meg kell tennünk és talán egyszer természetessé válik.

Itt kell megemlíteni azt is, hogy a lovas szekerek tömege közlekedik este kivilágítás nélkül, nem gondolva arra, hogy a kimerült gépkocsivezetők előtt haladva saját életüket veszélyeztetik; Kis mulasztás, de sok ember lelte már ezért halálát. Vájjon rendőrségünket nem terheli-e szörnyű felelősség. A lámpa nélkül közlekedő lovas szekerek, kerékpárosok és olyan kerékpárosok, akik egymás mellett haladnak, fényképei a rendőrség erényének és az emberek közönyének. Ha ez ember halálát okozza, vagy éppen családunkban okoz gyászt, gondolunk-e arra, hogy mi is mindenkor és minden esetben közönnyel mentünk el az ilyen esetek mellett, illetve abban részt vettünk.

Emlékszem, fiatal gépkocsivezető karomban sokszor láttam szekerek hosszú sorát, amelyeknek meg kellett várni, amíg kivilágosodik. Mindehhez csupán két ember kellett, két rendőr. Ez akkor természetes volt. Miért vetettük el ezt a harcot, ami jó volt, ha arra ma is szükségünk van.

A vasúti őr is csak egy „kis hibát" követett el — nem engedte le a sorompót — és ez a hiba egy család gyászát okozta.

Mőlmár László,

AKÖV. forg. oszt. vezető.

Őszi vásár Jászberényben

Az elmúlt évekhez hasonlóan a kereskedelmi szervek ebben az évben is nagyszabású őszi vásárt rendeznek. A szolnoki ünnepi vásárhoz hasonló bőséges árumenynyiség és választék felvonultatására kerül sor Jászberény városában október hó 20-án és 21-én. A vásáron képviselve lesznek a megyei állami vállalatok, földművesszövetkezetek, kisipari termelőszövetkezetek, stto. A vásár második napján lesz a kibocsáj'tatt 40 ezer darab áru-tombolajegy húzása a Városi Tanácsíháza épületében.

Az orvos és a traktoros

'Jurke vérről jutott el hozzám egy történet, szájról szájra járván, s ha véletlenül útközben átalakult egy kicsit, ne csodálkozzon az elmondandó eset két hőse: az orvos és a traktoros.

Az orvos nem olyan régen tálán egy esztendeje motorkerékpárt vásárolt, amelynek „srofjaihoz, düznijéhez” távolról sem értett annyit, mint az emberi szervezethez. Ügy látszik, hiába mondják, hogy az ember szíve kis motor, másféle szerkezet azért az, mint a vasból, fémből való. A minap elromlott a teleszkóp, s csődott mondott az orvos tudománya, egyedül nem boldogult vele. Szerencsére volt traktoros barátja, akihez fordulni lehetett a nagy szorongattatásban, elhívta hát, hogy segítsen.

A traktoros szívesen eleget tett a kérésnek, s derekasan nekilátván, jó félóra alatt üzemképes állapotba hozta a motorkerékpárt.

— No, cimbora, mit fizetek? — kérdezte az orvos.

— Nekem ugyan semmit;

— Ne bolondozz! Ha én beteghez megyek bizony csak megkérem ami nekem jár, s ez a motor is beteg volt. Vedd úgy, mintha családtagom volna.

traktoros sehogysem akart pénzt elfogadni, az orvos pedig nagyon erőszakoskodott. Végül is a technika embere megunván a dolgot ezt javasolta:

— Tudod mit, jegyezd fel magadnak ezt az esetet, s ha egyszer beteg leszek, ingyen vizsgálsz meg.

— Akkor gyere be most a rendelőbe, — invitálta motoros kollegáját az orvos.

— De hiszen, nem vagyok beteg, — szabadkozott a másik.

— Te csak úgy képzeled — hangzott az ítélet. — Minden ember beteg, esetleg nem tud róla — ezzel csakugyan bevonszolta a traktorost félmesztélémé vetkőztette, s hozzáfogott a vizsgálathoz.

Először csak kopogtatta, később röngenezte, aztán vért vett tőle, s egyre kellemetlenebb, s kellemetlenebb vizsgálat alá vette a technika derék mesterét. Hasztalan volt azonban minden igyekezet. Egyaránt egészséges volt a tüdő, a szív, a máj, a vese, az epe, egyszóval az egész ember.

— Hát barátom, most megúsztam betegség nélkül — vallotta be restelkedve az orvos — de ne örülj nagyon, mert a legközelebbi motorhibánál már biztos én is találok valamit.

(solymár)

A fiatal mérnök, akivel a szombathelyi gyorson utaztam, sz életét sorolja:

— 1953-ban kaptam meg a mérnöki diplomát. Elektromérnök lettem. műszerész specialista. Másnap kezembe adták a munkahelyem címét. Értetlenül forgattam kezemben a cédulát: építőipari géptervező vállalat. ..De hát én nem ezt a szakmát tanultam“ — próbáltam ellenkezni. „Ott van az elvtársra szükség!” — hangzott az ellentmondást nem tűrő válasz. Mentem. 1954-ben áthelyeztek egy építőipari gépeket karbantartó vállalathoz. Ismét azzal a jelszóval, hogy ott van rám szükség. Mentem. Félév múlva ugyanitt 1900 forintos fizetéssel kineveztek a munkaügyi osztály vezetőjének. Még egy évig kínlódtam, aztán fellázadtam: „Én ezt nem csinálom tovább, elektrómémök vagyok és lassan már azt is elfelejtem, amit az egyetemen tanultam,” Pártfegyelmivel fenyegetőztek, nem engedtem; Végül beleegyeztek távozásomba. Űj munkahelyet kerestem, nehezen ment. Aztán kaptam egy ajánlatot: Jöjjek Zalába, az olajkutatókhoz. Jöttem. Most 1350 forint a fizetésem, egy műszer-autóval járom az olajmezőket, az irodában alszom. Hogy boldog vagyok-e? Félig. Örülök annak, hogy végre azt csinálom, amihez kedvet, tehetséget értele, boldogtalan azért, mert távol kell élnem családomtól. Minden héten megteszek 700 kilométert Zalából Pestre, meg vissza. Van egy 20 hónapos kislányom. Most kezd beszélni : ; ;

A debreceni gyorson egy főhadnagy mellett ültem, Nyíregyházára utazott. A nyugati határszélről jött. Pénteken reggel Indult él, szombaton reggel étkezik meg Nyíregyházára.

— Két évvel ezelőtt Nyíregyházára helyeztek — meséli. Itt megtetszett egy kislány, beleszerettem, élvettem. Egy év múlva parancsot kaptam: a nyugati határ közelébe helyeztek kiég. parancsnoknak. Mintha közelebb nem találtait volna erre megfelelő embert, csak Nyíregyházán. De a parancs, az parancs. Otthon veszekedés, sírás, az anyósom nem akarta elengedni az egyetlen lányát. De nekem mennem kellett, jött velem a féleségem is. Egy 2—3 m2-es albérleti szobában laktunk. Aztán feleségem állapotos lett és én ezelőtt 3 hónappal azt mondtam neki: „Eredj haza az édesanyádhoz, gyenge vagy, vékony, otthon rendes lakás van és vigyáznak rád." Azóta utazom a két határszél között: Lehet, hogy mire hazaérek, meglesz a gyerek. Hogy aztán mi lesz, nem -tudom.: i

Ismerek egy házaspárt, Orosházán laknak, a férj Győrben, az aszszony Pécsen dolgozik (szeretik egymást, nem akarnak elválni). De nem is kell ilyen messzire menni. Itt a szerkesztőségben is találok két olyan esetet, amely elrettentő;

Egy évvel ezelőtt a budapesti újságíró főiskoláról kaptunk egy gyakorló-éves elvtársnőt. Itt ment férjhez Szolnokon. A férje akkor végzett a katonai akadémián, mint repülős. A néphadseregnél nem vették figyelembe a feleség helyzetét, a férjet egy távoli községbe helyzeték és a fiatalasszony vele ment. Azóta elveszett a tanulás, az újságírás számára;

A másik eset: A férj most végzett a Petőfi Akadémián, felesége Itt dolgozik a szerkesztőségben.

Pesten, a feleség Szobrokon, a

Két évig külön élt a család. A férj kétéves kislány Mezőtúron, a nagyszülőknél. Most a férjet nem akarják visszahelyezni Szolnokra. Mi lesz akkor, ha a bürokraták álláspontja érvényesül? Vagy folytatódili az egészségtelen különélés, vagy a feleség lesz kénytelen itthagynj a szerkesztőséget, az újságírást, amit szeret. Mind a két megoldás tragédia. Miért nem lehet úgy intézni, hogy a család végre együtt élhessen?

Igen, egyszer már beszélni kell erről is. Azokról az emberekről, akik külön kénytelenek élni családjuktól, akik a hét végén útrakelnek, két éjszakát feláldoznak, hogy vasárnap néhány órát szeretteik körében tölthessenek. Nagy és nem egyszerű probléma ez. Tudom jól, hogy teljes egészében nem lehet megoldani. A nagy építkezések, az űj létesítmények, a közép- és főiskolák vonzzák a munkaerőket, a tanulndvágyókat. Az elmúlt 6—7 évben megindult a vándorlás — elsősorban a fiatalság részéről, a faluról a városba, a kevésbé iparosított helyekről az új és fejlődő iparvidékekre. Én nem is ennek a hasznos oldaláról akarok vitatkozni, hanem kizárólag olyan káros jelenségekkel, amelyeket nem lehet objektív törvényekre fogni

Ezek a káros jelenségek alapvetően abból származnak, hogy mi az elmúlt években elsősorban csak a munkaerőt láttuk az emberekben. Nem vettük eléggé tekintetbe, az érzelmi, a családi kapcsolatokat és ennek nyomán — ehhez természetesen nagymértékben hozzájárni a nagymérvű lakáshiány — otthontalanná tettünk igen sok embert; Gondoljunk csak arra, hogy volt olyan idő, amikor pártszerűtlen magatartásnak számított, ha valaki nem volt hajlandó elfogadni egy másik beosztást, azért, mert nem akart a családjától megválni:

Senki sem tagadja, hogy itt ia vannak már bíztató jelek. Csakugyan véget kell vetni annak a káros gyakorlatnak, hogy családfőket ide-oda helyezünk, vagy olyan helyzetbe kényszerítjük, hogy lakhelyüket elhagyva, más városban keressenek munkát. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy ha a népgazdaság, a párt érdél::, vagy az illető káder fejlődése úgy kívánja, mondjunk le az áthelyezésiről. De ezt mindenkor úgy biztosítsuk, hogy ne szakítsunk el egymástól családokat.

Sokat beszéltünk arról az elmúlt: években, hogy emelkedett a válóperek száma. Ennek egyik okát abban kell keresni, hogy igen sok család öl külön. Kísértés mindig van a férj és a féleség számára is, ha külön élnek egymástól. Mennyiszer elmondtuk azt, hogy a szocialista társadalom legkisebb sejtjét, a családot, óvni, védeni, erősíteni kell. Hát óvjuk és védjük valóban és fölösleges áthelyezésekkel ne bontsunk meg boldog otthonokat;

Több szeretetteljes figyelmet *s emberek, a családok iráni!

TÓTH KORNÉL

(hirdessen

• Szolnok megyei

NÉPLAP-ban I

Szeptember 27-i számunkban „Kinek van igazaV’ címmel kis írást közöltünk egy rosszul végződött udvariassági jelenetről. Nem gondoltunk arra, hogy olvasóink körében tíyen élénk visszhangot kelt ez a kis riport azzal a zárómondattal: „Az olvasók döntsék el: kinek van igaza?’’ S mégis az történt, hogy egyszerre kél levél is érkezett szerkesztőségünkbe. Egyiket Kulcsár Zsuzsa varrónő írta. A másik levélben Túri Albert mond véleményt a cikkben szereplő diák eljárásáról. Am legyen! A két levelet közreadjuk azzal, szóljanak hozzá olvasóink a cikkhez, bár nem volt szándékunkban, nyilvános vitára bocsátjuk a kérdést.

EZT ÍRJA: „Feltétlenül a diáknak adok igazat. Talán kissé keményen vágott vissza az előzékenységért kapott figyelmetlenségre, de — nézetem szerint

— a lecke helyes és indokolt volt. Ha mi nők ig'nyt tartunk arra. hogy a férfiak velünk udvariasak legyenek.

— mint a buszban a diák is tette — és meg is kapjuk a figyelmességet, akkor elemi követelmény azt megfelelő formában megköszönni. Ezért van, hogy egyes férfiak udvariaskodnak egyszer-kétszer, s mikor „néma” választ kapnak, akkor elmegy a kedvük, hogy e szép erényt gyakorolják máskor is.-.."

TŰRI ALBERT MÁSKÉP LÁTJA: „Velem is történt hasonló eset nemrégiben a vonaton. Mikor átadtam helyemet s utána órákig én álltam, úgy ártam, mint a szolnoki diák. De nem jutott eszembe olyan retorzió, mint amit a diák tett. Nekünk nem azért leéli udvariaskodnunk, mert ezért kedves mosolyt vagy köszönetét várunk, hanem egyszerűen azért, mert úgy illik s nem szabad a nők cgyenjogúságát így magyaráznunk, hogy most már nincs „gyengébbik nem”. — Kétségtelen, hogy a női utas. akinek a diák átadta helyét a buszban, helyte* lenül járt el, amikor elfelejtette” azt megköszönni. A diák azonban túllőtt a célon, mikor ezért nyilvánosan megszégyenítette”.

; Igaza van \ Nincs igaza !

i Két hozzászólás a "Kinek van igaza ?" című cikkünkhöz