Szolnok Megyei Néplap, 1956. szeptember (8. évfolyam, 204-229. szám)

1956-09-23 / 223. szám

1956. szeptember 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 lótík látván­Mulat a juhász ÍJ 1 a juhász és bűsuL Ül, térdére könyököl és fejét te­nyerén nyugtatja. Maga elé bámul a homokos föld­re, de sejteni mozdulatlan kék sze­méről, hogy sokkal messzebbre néz. Talán befelé a föld alá. Nagy horgas orra merő berzen­kedés, mélyen bennülő szemegöd- rét borzas, vörösesbarna szőrsövény árnyékolja felülről. Olyan színű a szemöldöke, mint a ködcsípte avar a tölgyerdőben. Szintúgy hetyke bajusza is. Magas, hegyes fekete kalapja a feje csüngése miatt hátrább bil­lent a homlokáról, hogy egyensúly­ban maradjon. A karima alatt olyan fehér-puhának látszik hom­loka, mint kifőtt halhús, A csizma szabályos, éles nyo­mot mélyesztett maga alatt* Búsul a juhász, búsuk Pedig körülötte riog a vásár. Számára most a hiúság vására. Gépzene átható hangja robban a pavilonok között, mintha egy nagy gömb bömbölne. A közeli tokaji borkóstolóból bátortalanul, cingá- ran cincog a cigányzene. A kétfajta zene közé harsogva veti magát a lóversenypálya lemezes autójának slágere: „Csellengő kiiscsacsi nem ment hazaaa.. j” És ez az egész bugyborékold ze­negömb izgató an ugrál a mezőgaz­dasági vásár ezer meg ezer látoga­tója fején. Néha az őszi széllel együtt lecsurog az ételre, iialra, látni-, hallanivalóra éhes, szomjas tömeg közé. Belekap a szelídszínű könnyű szoknyákba s felllbbenti őket Kacéran megmutatja, milye­nek a legújabb nylon alsóruha da­rabok. Máshol egy matyó fejdísz lila szalaghullámát lobogtatja, majd megint odébb szőke gyerek­kacajt gyöngyöztek hogy rneghök- kenve ugrasson fel, mert a sétány Piros padján részeg „hukk"-olásba ütközött* Mindez hiúság vására most a ju­hásznak. Mit ér neki a zászlók da­gadó tarka vitorlája? Mit ér az ön­tözéses erőmű zuhatagjának hűvös zúgása? Mire való a legaranyabb búzakalász, a legcsdllogóbb asszu- bor, a legjátékosabb arabs paripa, ha.sí Olyan egyedül van most a ju­PecLg sustorog, mormog, göcög, nevet mellette a látogatók neki- nekizúduló folyama. Felette a pa­vilon bejárat díszeként a modem betűk ezt hirdetik: „Juhtenyész­tés-’, C1 ényespitykés mellényű juhá­* szók hűsölnek a pavilon ár­nyékában. Álldogálnak, üldögélnek. Egykedvűen meresztik szemüket valami láthatatlan célpontra. Akár­csak kint a pusztán. Majdcsak két- hete itt rostokolnak már Mállított jószágjaikkal, beteltek a vásárral, így magukbavonultan éppolyan kö­zönyössé váltak, mint a kiállítás bármelyik látnivalója. A szomorú juhász mindezzel nem törődik. Hogy megeredt tavaly ilyenkor a nyála, ha a szél ezt a pazar kolbászlllatot suhintotta az orra alá. Most rá se hederít. Szikár, jókötésű alakját önkén­telenül is kihúzta még a múlt esz­tendőben, ha egy-egy szemrevaló városi fehérnép rákíváncsiskodott: miféle kitüntetések azok a mellén? Mert nem vén ember még a juhász. Nem is fiatal. Most rá se néz senkire. Pedig már hányadik esztendeje, hogy szinte bérelt helye van juhainak a mezőgazdasági kiállításon? Hány ősz, tél, tavasz elszállt felette, míg a nyárnak erre a termésére készült. Juhtenyészetével az idén har­madszor nyerte meg a „Tenyész­tési nagydijat”. Nagy szó ez, na­gyon nagy. Már a múlt évben is egészen rendkívüli volt a másod­szori győzelem. A juhászverseny­társak tiltakoztak is, mondván, hogy kétszer nem nyerheti el ugyanaz a tenyészet a nagydíjat. De már akkor feltette nekik a kérdést a minisztériumi elvtárs: .Álljon elő. akinek ktí'önb tenyé­szete van”. Persze nem akadt. Az idén harmadszor lett övé a nagydij. Ismerik már személyesen az ország vezetői, miniszterek, funkcionáriusok. De milyen nehéz most ez a dicső­ség! Fáj? Fáj! Még Ilyet! Szomorú a szived ju­hász. nagyon szomorú. p1 elüti a fejét. Valami egyszeri- be elnyelte a vásári zsivajt. Csend lett. Vagy csak benne hall­gatott el lelkének hánykolódása? Nem könyököl már. feje nem bu­kik tenyerébe. Felszegett arccal fi­gyel a lágy dallamra, amely Itt fakadt fel valahol a közelében. Édes, puha, pajkos, bánatos, mint « QÖébb kócos ákácojk, Alattuk Ms csoport gyűrűzik vala­mi körül, vagy valaki körül. Csu­pa juhász. Dalolnak. Egy a szöveggel együtt mondja, a többi csalt zümmög hoz­zá egyelőre. „Szendre báró udvarában van egy fa, Juhászlegény furulyázgat alatta ...“ A szomorú juhász lassan feláll, kabátját leveti és csodalátöan az emb .’bokorhoz ballag. Halvány­kék kockás-csíkos inge ujját fel­gyűri. Jobb karját felemeli, hátul a kalapjához nyúl s előrébb tolja a homlokára. Ijj-huUámú keskeny szájaszélén gyenge mosoly kesere­dik. Nyílást szakít a juhász-bokron s középre lépdel. A daloló, zümmögő juhászok mé­la szemén mosoly virrad. A legalacsonyabb, egy kitünteté­sekkel teliaggatott Msöreg sodor egyet konyult bajuszán s úgy ka­csint, hogy senkire se, mégis min­denkire. Mi lesz Itt cimborák? A szomorú juhász körülhordozza fanyar somolygását, szeme meg­akad egy fekete, konok fattyún. Karbatett kézzel áll, jobb lábát elől támasztva. Fekete kalap, fe­kete ruha, sötétkék kötény rajta. Ezzel a villogó fekete fiúval stim­mel össze a bús juhász hangulata. Lesi a száját, onnan olvassa le, hol tartanak a szöveggel. „Fujjajaszél!” — jajdul bele a nótába a szomorú juhász. Tovább nem dalolja, csak párásán csillogó kék szemével önti érzéseit. A kő­vetkező dallamsomál már üvölt belőle a bánat. „Mértszerr’te? * i Most nem folytatja, hogy „Szend­re báró leányát..." csak a tekin­tetével, reszkető inas arcával kap­csolódik a nótába. Annyira keserű a dal, vagy ami mögötte van, h^gy már-már nevet­ni kell a szomorú juhásznak. De milyen ez a nevetés?! Üvöltés már, igen-igen, fájdalmas, pana­szos üvöltés. A vásári nép mindjobban meg­torlódik a furcsa dalolás hallatán. Vastagon fogják körbe a juhászo­kat. Szemüveges tudósarcú férfiak, a Marinéttal érzelgőssé puhított ősz asszonyok, csalfa menyecskék, cinikus vigyorgású suhancok, tem­pós munkások ágaskodnak körös- körül* A parasztlátogatók, a vidékiek arca kivirul, mint ahogy a napra­forgó mosolyog. A juhászok nyúj­tott énekében, messzinézésébsn, senkire nem hederítő nyugalmá­ban az otthon hagyott tájak üzen­nek. Ismerős érzéseket, meséket, csókot, bánatot buzogtat a régi ju­hász nóta* JI irtelen vége a dalnak. A szo­41 morú juhász berogyasztja térdét, csak azért, hogy odahajol­jon a klárinétoshoz, akit most vesz szemügyre először. Öszborostás, kopasz rózsaszínfejű ember a ze­nész. A klarinét fújástól kiverese- dett szeme körül izzadt, sárgás- vörös a bőr. Szájától lefelé vágás van az álián s ez hősi külsőt köl­csönöz elmerengő arcának* Fekete, zsinóros, magyar ruha feszül magas alakján. Olyan, mint egy kiszuperált református pap. Kicsit idegenkedve veszi, hogy a juhász egészen nagy formátlan fü­lére csücsöríti a száját. Súg neki valamit. Már kezdik is egyszerre. „Sz«pen legel a kisasszony gulyája-.•< Megint csak az első szavakat jaj­gatja a juhász. Már nem is látszik szomorúnak a felületes szemlélő előtt. Két hosz- szú karját mintegy vezénylésre nyújtva csalogatja a juhászokból a nóta folytatását. Most hatalmas markából öklöt szorít a szenvedély s dobbantva kiáltja. „Gyere bojtár terítsd le a subádat. t »** Leguggol, két tenyerét a tarkójá­nak feszíti, szemét behunyja, aztán hullámos ringással körül-felegye- nesedik és csaknem Mkönyörgi az ismétlést. „Gyere bojtár!. * .” Most egy nyájas, szelidképű ju­hászhoz lép. Mindkét vállát meg­szorítja, közben mélyen a szemébe néz. Megfordul, megfelhőzik, hogy vége a nótának. Cirógató, hízelgő mozdulattal húzza végig tenyerét a klárinéton. ügy, hogy ne is érjen hozzá, meg ne sértse a művészt. Si­mogatva, dédelgetve a fekete szer­számot. „A kanyargós Tisza mentén!.*.” — rendeli és rá is zendít. „Ott szü­lettem!’1 Ezt nem dalolja, hanem kiáltva adja tudtul a világnak. Megfeledkezik mindenki másról. Hajlong, guzsorodik, feszül, jajdul. Látszik, hogy rettentő belső vihar­ral küzködik. „Térdelek-e?!” — öblösödik kí­nosan kitátott szájából a rimán- kodó kérdés. Az anyja sírjára gondol, ami a dalban szerepel? Vagy másra? „Kakukfűvel!” — folytatódik a különös énekmód. Szorítja két oldalt a fejét. Sze­mét behunyja, szája kínkeservre nyúlik. Hogy szabadulna marcan­goló lelki szenvedésétől? Mikor az utolsó szavakat ismétli, keserűn felnevet Kijózanodva nyúl a zsebébe, leguggol s csak annyit látni, hogy egy papírpénzt simít a zenész ládájába. Denn ed­len felejti szemét az ezüst forint­pikkelyeken, gunyoros bazsalygás nyílik a száján. Hej, ha azt el lehetne mondani, hogy a pénz nem minden! Ő csak tudja. Van nekik elég, nem panasz­kodhatnak. ötven birkával lépett a szövetkezetbe s nagy fiával, édes­kedves, takaros legényíiával olyan tálkákat neveltek azóta, hogy Európaszerte híre ment. Csehszlo­vákiában, a Szovjetunióban meg számos országban kísérik figye­lemmel tenyésztési módszerüket. Európai hírük van. Évről évre egy kis vagyon a jövedelmük. Egész Ms falkányi csak a pré­mium-bárányok sora. Szerződéses hízók a háztájin. Igazán semmijük nem hiányzik, csak.. * Csak ez az élet ne lenne olyan kegyetlen! „De szeretnék!”:: i — jajdul fel szájáról az utolsó nóta. Azt is M- dalolja ezúttal, hogy „hajnalcsil­lag lenni!” Ez a nóta tán vígabb lesz, mint a többi* l^elvidul a juhászok képe. Mindegyikük szeme rajta függ. Pedig ő nem dalol, csak az első szavakat kiáltja, panaszolja, aztán csak feszül a teste, imbolyog, mintha ömagávál viaskodna. Ször­nyű a lelki szenvedés. Mikor megint lekucorog, hogy tisztességesen megfizessen a ze­nésznek a mulatásért, valamelyik pesti nő üzleti hangon megjegyzi. — Ilyenek ezek a parasztok. így mulatják el a pénzüket. Úgy tűnik ez a rideg kongó mon­dat, mint egy köpés a becsületes ember képébe, vagy egy durva po­fon. Pedig már nem is mulat a ju­hász. Elegánsan öltözött, nyakkendős parasztlegény lép hozzá. Átkarolja, öleli, szerényen rázogatja a vállát. — Elég volt már, bátyám. * a S húzná, tuszkolná vissza a pa­vilon előtti tanyázó pádhoz. A ju­hász jusztse enged most már. Nem goromba, inkább kérő a hangja, mikor mondja. — Még egy utolsó nótát, mert belepusztulok. Bódultán teMntget körül. Nyu­godt szeme fényes kékjén egymást kergetik a vásár vidám piros, arany, zöld, kék, sárga színei. Az élet színei. Fakó a hangja, mikor inkább csak magának suttogja. — Három hete temettem el drága légényfiamat * * * A pestiek, falusiak meghallják, bárm'iyen halkan mondja. Az el­telt félóra alatt ő játszott a szívü­kön. Eggyéforrtak, mint a hegedű és vonója. Ahogy ő mosolygott, úgy visszhangzott a körülállók arcán is a derű, ha pedig bánat ült szemé­ben. vele komorultak el.. * Meg- ütődve nézik. Hallgatnak, nyelde- kelnek száraz torokkal. Hát így zokogta ki magát a ju­hász. 4 FIGYELEM! FIGYELEM! ü mvi RÉSZLEI KE vásárolhat zománcozott tűzhelyet, minden színben és méretben. Szolnokon a KISKERESKEDELMI V. 22. sz. Vasboltjában, az Állami Áruházban. Vidéken: a Szolnoki Kisker. Vállalat 118. sz. Vasboltjában Jászberényben, a 139. sz. Vegyesboltban Martfűn. A Karcag és Környéke Kiskereskedelmi Vállalat 31. sz. Vasboltjában Terökszentmiklnson a 15. sz. Vas­boltban Kisújszálláson, a 10. sz. Vasboltban Karcagon, a 27. sz Vegyesboltban Mezőtúron. A bő választékot biztosítja a Szolnok megyei Vas- és Műszaki Nagykereskedelmi Vállalat. I.A. GONCSAROV irtat 4» CEITLIIX profemm%or (4 nagy oross tró halálának 65. évfordulójára, msept. 27) foncsarov azok közé a multszázadSbeli nagy orosz írók közé ^ tartozik, akik az orosz élet vagy változásait tükrözik műveikben. A kritikai realizmus meggyőződéses híve volt. Alkotó figyelmé­nek központjában mindig a feudális jobbágyrendszer és a vele szem­benálló uj élet „közötti harc állt." A „Hétköznapi történet”, az "Ob­lomov" és a „Szakadék" szerzője bemutatja, hogy a régi igazság már nem elégíti ki a kor követelményei iránt fogékony embereket, meg­mutatja, milyen állhatatosan keresik az „uj igazságot’’. Goncsarov megértette a régi feudális rendszer történelmi végzetszerűségét és üdvözölte az uj élet hajtásait. Három nagy alkotását egy nagy egész alkotórészeinek tekintet­te. „Én egy regényt látok, nem hármat — írja egyik kritikai cik­kében. — Mindhármat egyetlen közös szál, egyetlen következtés esz­me fűz egybe, s ez: átmenet az orosz élet ovik korszakából — ami­lyet átéltem — a másikba..." Valóban, Goncsarov regényeiben mély belső kapcsolat és folyamatosság érezhető. A regényíró már a „Hétköznapi történet” című müvében édesen bírálja a nemesi romantika jellemző vonásait. Goncsarov kiemeli e romantika feudális alapját és szembeállítja vele a burzsoá üzleti szet­temet, mint összehasonlíthatatlanul haladóbb történelmi alapot. De ugyanakkor Goncsarov nem idealizálja a burzsoáziát mélyrehatóan feltárja üzleti szellemében az önzés, a kispolgári lelkűidet, a I<almár- szeUem visszataszító vonásait. Ez a szembeállítás az alapja legjobb regényének, az „Oblomotf- nak. Goncsarov itt a feudális nevelés által tönkretett előkelő ember történetét mondja el. A földesúri birtok üvegházi levegőjében Ob­lomov már mit gyermek „egzotikus virággá" válik. Goncsarov meg­mutatta hőse pusztulásának törvényszerűségét. Oblomowal szembe­állította barátját Stolcot, de mint igazi nagy művész, burzsoá hősét megfosztotta a belső vonzóerőtől, bemutatta, hogy hiányzanak belő­le az igazi, haladó társadalmi ideálok. A regényíró rökonszenve a fáradhatatlanul kutató, energikus, a maradiság elleni harcra kész Olga felé fordul. Ez a női alak, akiben a szív, az értelem és az akarat ilyen harmóniában egyesül, a klasszikus orosz irodalom leg­kiválóbb nőalakjai közé tartozik. Goncsarov az „Obiomov"-ban általánosította és szintetikusan ábrázolta az egész feudális jobbágyi Oroszországot, elmaradt gazda­sági életet, a földbirtokos osztály élősködő felfogását. Három nagy regényén kívül „Fregatt Pallada" című uüjegyzete*- ben művészi képet festett az 1852—1855 években egy orosz hadiha­jón töltött esztendőkről, Goncsarov élesen bírálja a burzsoá képmu­tatását (a Londonról szóló fejezetben), a kapitalista terjeszkedést és agressziót (a Kínáról szóló fejezetekben), Dobroljubov Goncsarovot olyan művésznek jellemezte, aki ké­pes az élet jelenségei teljességének tükrözésére. Goncsarovot hosszú ideig olyan írónak tartották, aki csupán a sajátos orosz jelenséget, az „öblomovizmus"-t ábrázolja. Ezt az állítást nemcsak a „Fregat Páilada'’ cáfolja meg, de Goncsarov többi regénye is. Helyesen je­gyezte meg P. Kropotkin hogy ,flz oblovizmust nem lehet, mint faji betegséget tekinteni. Mindkét kontinensen és minden szélességi fokon létezik’. Oblomov alakja ezért fennmarad, mint valóban egyetemes jelentőségű álak, mint örök alak, mint Hamlet vagy mint Don Qui­jote, _______________ aí kiütök LeJUieftiiliie, Kun László király adománylevele IV. Béla a tatárjárás előtti évek­ben tehát 1241 előtt kezdi telepí­teni a kunokat hazánk földjére. Bájuk volt utalva, egyrészt a nép­telein terület megszállása volt ha­zai érdek, másfelől hadászati szem­pont sürgette e harcias nép lete­lepülését. V. István, a király fia feleségül veszi a leunok fejedelmének, Kut- hennek leányát, Erzsébetet. E há­zasságból született IV. László, vagy Kun László Mrály, kinek nővére, Mária Szicília királynője lett. Hatalmasság számba ment a kun nép, mint azt a király által 1279. augusztus 20-án kelt adományle­vél bizonyítja. Alpár és Uzur és a többi kun urak a hét nemzetség fe­jei által kormányzott nép valóban erő volt! A letelepülés az 1239. és 1279 év közötti időben történt, a Duna és a Tisza közén és a Tisza balpartján, a Berettyó folyása vi­dékén, s attól délre a Berettyó és Maros közötti részeken. Fontos megismerni az adomány- ’evelet, a letelepülési okmányt. — Nem szövegszermti formában köz­löm, mert egyes helyei nehézkesek, röviden a tartalmat adom. A bevezetés így szól: László, Is­ten kegyelméből Magyarország, — Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Gácsország, Ladomér, Kun­ország, Bulgária Mrálya szól hí­veihez, kik ezt a oklevelet látják, üdv és boldogság azoknak. A kun nép hagyja el a bálványok imádá- sát és valamennyi pogány szertar­tást s térjenek át a katolikus vagy a? igaz hitre és letelepítettnek. Második pont: Mondjanak le sát­raikról és nemezházaikról és a ke­resztények szokása szerint lakja­nak és éljenek a talajon épült há­zaikban. Borotválják le szakálu- kat, vágassák le hajukat és szo­kott ruházatuk e’hagyására töre­kedjenek, és mindenben keresztény szokásokhoz alkalmazkodjanak. Harmadik pont: Szertelenségből -qpltevéstől, kpres-'t^n’-ek meeölé- sétől, vagy vérontástól távol tart­sák kezeiket és ilyeneket soha el ne kövessenek, sem ilyet szolgáik, vagy alárendelteik által elkövetni ne engedjenek. Nerptedik vont’ fi riídot- ’telkedé se alá lesznek rendelve, ki mint nagyapánk óta szemmel tartott in­tézkedés volt. az illető nemzetség bírája, vagy elöljárója jelenlétében fog bíráskodni minden ügyeikben. Ha azonban a vérontás vagy más bűneset támad két kun között, ezekben az ő nemzetségüknek bí­rája ítél. Két kun nemesnek egy­másközti ügyében a nádor semmit nem végezhet, ha azonban felleb­beznek hozzá, a nemzetség bírája- nak ítéletét vissza utasíthatja, ötödik pont: A keresztény fog­lyokat, kiket országunk területál ejtettek, tovább vissza nem tarthat­ják. Ha ők, vagy foglyaik a keresz­tény-hit felvételére jelentkeznek, a kalocsai érsek és a váradi, egri, csanádi és váci püspök atyák ke­reszteljék meg őket, Hatodik pont: A kunok urai és a nemesek az ország nemeseivel azo­nos jogokat élveznek. Elrendeljük, hogy valamint ősapáink, a szent M- rályofc idejében történt, sem nekik, sem vezetőiknek, a mi zászlós urainknál erőszakosan beszéllani nem szabad. Sem a királynőnél, sem zászlós urainknál területért nem erőszakoskodhatnak, és azon földeket és helységeket, melyeket őseink, vagy a mi adományainkból kaptak, azokat bírhatják. Hogy ezen általunk ilyetén képpen tett rendelkezés hatályosságot nyerjen, bocsájtottuk ki jelen kettős pecsé­tünkkel megerősített oklevelünket. Kiadatott a hűséges alkar.cellár Miklós mester keze által az Ür 1279. esztendejében* Eddig tart az okirat. Voltak ezután is visszaélések, túl­kapások, amelyek talán szelíd ke­resztyén felfogás szerint több eset­ben kikerülhetők lettek volna, de ezek az összeütközések a kunoknak a haza körül teljesített és történel­mileg bebizonyítható nagy szolgá­latait el nem homály ősit ják. Kisújszállás. Barla Szabó Jenő nyug. gimn. tanár Knxlemény A Közalkalmazottak Szakszerve­zete Szolnok megyei Területi Bi­zottsága felkéri azokat a régi szak- szervezeti tagokat, akik 1945 előtt léptek be és jelenleg is tagjai szak- szervezetünknek s régi tagságukat hivatalosan igazolni tudják, jelent­kezzenek a területi bizottságnál. — Szolnokon a Ságvári utca 16. sz. alatt a Szakszervezetek Megyei Ta- ' nácsa Székhazában személyesen, vágj levél útján nyilvántartás cél­jából, Hargittai György a Közalkalmazottak Szakszervezete Szolnok megyei Uizoltságának elnök« v

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom