Szolnok Megyei Néplap, 1956. szeptember (8. évfolyam, 204-229. szám)

1956-09-02 / 205. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1986- szeptember 2f

Tóth István:

KI A BŰNÖS?

Hot»tű külvárosi utca tárja torkolatát a vasúti töltésre. Mintha csodálkozna, hogy tovább nem terjedhet. A járdás oldalt melegzöld gömbakácok kísérik végesvégig. Elhagyod az egyik fát, következik egy ugyanolyan másik. Ismétlődnek, mint a bakugró gyerekek.

A járdátlan oldalt friss pázsittal simította be a természet — kárpótlásul a járdahiányért. Tiszta, pedáns házacskák fogózkodnak egymásba szemérmes, zárkózott, vagy mindent megmutató kerítéseikkel.

Aikanyattájt megelevenedik a hosszú utca. Két oldala közelebb kerül egymáshoz. Azzal is, hogy gazdáik kijönnek, letanyáznak a kerítés tövére, vagy a selymes füvű árokpartra. A kisgyerekek pap- macskáznak, a kamaszok a hidak végénél ízlelgetik a cigarettát és nagyképűen verik a blattot. A legények a kiskapuk közelében guggolnak félmeztelen, mezítláb s mielőtt ünneplőbe öltöznének, megbeszélik, hova mennek táncolni, melyik moziba váltson előre jegyet, akinek biciklije van.

Az asszonyok is összeállnak egy kis tercierére. Ök csak állnak, mert közben a vacsorára is ügyelni kell Be-beszaladnak, tesznek a tűzre, vagy elhúzzák a kaszrojt.

Nyitva vannak a kapuk, velük jobban kitárulnak az emberi szívek is, egyik család örömei, gondjai közvetlenebbül cserélődnek a másikkal. Mert ismerik ám egymás legapróbb ügyeit is az ügyes kis házak, kertecskék lakói.

A két ősz nagymama szinte egyszerre lép ki a kiskapun s egyszerre biccent a szomszéd felé. így találkoznak minden nap. Kijönnek, öt-hat lépést tesznek egymás irányában s már folytatják is, ahol tegnap abbahagyták.

Fehérpettyes, sötétkék karton- ruha az egyiken, világosabb, szürkemintás kartonruha a másikon.

A aOtétruhá» arca sápadt, áttetsző s bármennyire légiesnek tűnik, mégis kemény vonások összegezésének tűnik a két határozott kék szem. Az élet keményebb szeled fújták, mint a másikat, aki szintén ősz, szintén szelíd tekintetű, de lágyabb, idegesebb érzések tükröződnek édeskés arcán.

Árad mindkettőről a tisztaságszeretet, a rend imádata Ezt li- begteti a csendes szellő a fülbe- vaűójukra bomló ősz hajszálakról, ez fehérük soványnak tűnő, de izmos, finomráncos karjukról, ez fénylik a kötényük sarkáról, ahol otthagyta lenyomatát a friss vasalás.

Az a nagymama-típus mind a kettő, aki haláláig szenvedélyes odaadással kormányozza a családot. Felnevelték gyermekeiket, de éppolyan természetesen vezetgetik a kisunokák első lépteit is, míg asszony-lányuk vagy menyük meg nem tanulja az új család életének szervezését;

— Jaj, így nem tudja az ember, mi várja öregségére — suttogja nagy hévvel a pettyes ruhájú nagymama s kis fejét szimatolva körülforgatva hajol a komaasszony- hoz.

Ö pedig, — Sárosiné — kérdés helyett közelebb lép. Szürke szemében alig rejtett mohóság, kíváncsi mosoly s míg Tatámé fél kezével gesztikulál, a másikkal meg hegyes állát fogja, ő nyugalmat erőszakol magára.

— Éppen délelőtt sírtuk ki magunkat Töröknével.

— Na?

— Hát ezen a szerencsétlen Mol- nárnén.

Sárosiné orra tövénél egy kicsit megemyed az előbb még megfeszült ránc. Látszik, tudja miről van szó, de nem mondja. Hátha máshogy hallotta Tatámé.

— Törökné elmondta, mennyire panaszkodott a fiára Molnámé. Pedig hogy dicsérte mindig. Hogy ilyen jó fiú, hogy nem szólna az neki egy rossz szót.;. Dehát tán az ördög költözött ezekbe a mai fiatalokba.

A hét nagymama homlokán egyszerre ül meg egy-egy kósza gond- felhőcske. Szemük egy gondolatnyi árnyékba menekül. Csupán any- nyira mint mikor a ragyogó nap elé eltévedt felhőmadár repül. Mind a ketten együtt élnek a gyermekeikkel, akik már családosak. Nincs semmi panasz rájuk, de jobb ezt lekopogni. Lám, Molnámé is hogy járt.

— Azt mondják, nem fér össze a menyével — rak egy újabb téglát a hírhez Sárosiné. Nyomban hátra is néz, nem hallja-e meg valaki, mert apró zaj támadt mögötte. Hároméves unokája ült le a kapuküszöbre. Térdét jól felhúzta a kisfiú, hogy a közeledő bicikli a lábujjára ne menjen. Előttük zökkenő van a csapáson s a kerékpárosoknak fel keli hajtani a járdára.

— Kisfiam, fel ne kelj, mert elüt — figyelmezteti feleslegesen a nagymama unokáját — Minthogy a kerékpáros má elzirreaett mellettük, újra Tatáméhoz fordul — Pedig nem olyan annak a lánynak a családja, hogy félrenevelték volna a fiatalasszonyt

— Én nem tudom hogy mint van, csak amit Töröknétől hallottam. Neki mesélte el az öregasz- szomy..: Szóval csakugyan a menye miatt. Emlékszik, volt az öreg Molnáménak egy eladó lánya, de meghalt. Nagyon őrizte a stafí- rungját szegény anyja, hogy legalább az emléke megmaradjon róla. A menye viszont szeretett minél többet megkaparintani magának a stafírungból.

Hiába kérte az anyósa, — ne nyúlj hozzá lányom, míg élek. Hadd legyen valamim, ami rá emlékeztet. Ha meghalok, úgyis a tiéd lesz a lányom stafírungja.

De a menye hol ezt hol azt sin- kófált el az öregasszonytól. Mikor a fia nem volt odahaza s a nász- asszonya eljött, valósággal kívül tartották Molnárnét a házból. Mindig felpakolva mai' él a fiatalasz- szony anyja s az öregasszony nem szerette, hogy minderről a fia nem tud;

Tatámé most lehalkítja hangját, mert egy testes, dús feketehajú fiatalasszony közeledik a kislányával. Mikor a két nagymamához ér, nem köszön, csak rájuk mosolyog. Egy hajításnyira lakik tőlük s egész nap láthatják egymást.

— Akkora már a lányod, Irma, mint te vagy — jegyzi meg Tatár- né.

—* Hát bizony, ók nőnek, mi meg öregszünk — nevetett félig visszafordulva haladtában a fiatalasz- szony;

A nagymamák megint összebújnak;

— Valamelyik nap — villog jobbra-balra Tatámé — megint összekaptak valamin. A menyecske felhúzta az orrát, otthagyott csa- pot-papot, szaladt az urához a műhelybe. Mit mondott, mit nem a férjének, elég az hozzá, hogy az sietett vele haza.

Az öregasszony éppen kapálga- tott a virágos kertben, mikor a fiatalok benyitottak a kapun- Hátranézni 6em volt ideje, mert a fia mellette termett, elkapta egyik karját s hátracsavarta. Szegény öregasszony fájdalmában elejtette a kapát, de nem tudott megfordulni, olyan brutálisan nyomkodta a fia. így vén piszkos, úgy vén rin- gyó! — úgy ám, ezzel traktálta az anyját. Egyszer a szerencsétlen Mol- náníé mégis meg tudott fordulni és szabadon maradt kezével pofonvágta a fiát.

Erire az megint nekiesett. Ütötte, lökte, taszította. Az anyja a földre bukott. s: akikor szaladt le a térdkalácsa;;. Ennyire — mutatja a térdénél Tatár nagymama^ A szomszédok mentették ki a fiú kezei közül az anyát;;: Még aznap el is költöztek az öregasszonytól.

—• Ejnye, ejnye, pedig annak a lánynak nem olyan a csalódja, hogy ilyen lopósak lennének — ismétli Sárosiné és elgondolkozva ingatta fejét.

Mindketten elhallgattak. Lehet, hogy a rossz hír okozta fájdalomra a maguk békés családi zugából álmodnak orvosságot. Törődött testük talán megreszketett; az örömtől, hogy az ő gyerekeik jobbak, az unokák csicsergő lármája, bájos ügyetlenkedései elűzik portájukról a viszályt. Meleg dunna, pelyhes darekalj az ő öregségük a sajnálni- való Molnáméhoz képest.

Tatámé éppen megfordul s beles kerítésük rései között. Kutatja, merre kóricál az ő kisunokéja. Megnyugodva egyenesedik ki újra. A pici biztos kezekben van- Nagyapa sürgölődik körülötte. Nagy gonddal vetkózteti a kicsit, s amikor az alkonyata nap megvillan a fiúcska pucér hasán, dundi arcán, felkapja magasra, aztán beleengedi a mosóteknő napmelegítette vizébe. Ügy sivalkodik, tapsikol az apróság, hogy a cicák fejvesztetten menekülnek a teknő közeléből s a vén kutya is éktelen ugatásba kezd;

— így megjárta szegény öreg Molnámé, nemhiába . 5. — folytatta volna Tatámé, de megrettenve elharapta a szót és Sárosiné is zavartan nyeli lejebb hallgatását.

Topp;.. srrru, topp.; > srru — sántikál hozzájuk éppen Molnámé. Ügy elmerült képezlődésében a két nagymama, hogy észre sem vették a szemközti házból kisántikáló öregasszonyt. A puha gyep, a hangfogó por elnyelte léptei zaját s miSÓLYOM TIBOR ;

Apám és a számok

Apám s a számok barátságban vannak;

Dolgozik velük, néha játszik is És nem csapják be, egyik *em hamis,

Hiszen tudják, ezer jaj lenne annak,

Amelyik miatt a többi is hibás Megsemmisítné a radírozás.

Ám az algebrától a feje fő.

Bizonygathattam, el soha se hitte,

Hogy a plusz b az c-vel egyenlő.

S nem hiszi ma se, mivel ő szerinte

A szám maradjon szám és a betű Megunva, hogy víg lepkeként szárnyaiba‘

Ne legyen csúnya hernyó életű,

Mert a hernyó bábjába belehalhat.

Szuezhez

/- tgahordóbb, mint sok fáradt barom;

Terhelt hajók terhével hátadon Tűrd sorsodat a kínost, nyomorultat.

Mert némaságod gonosz átka nyom.

Én szavad mindenkinek átadom,

Hogy gyűlölöd a véres háborúkat. ,

És gyűlölöd az embert, hogy álnok.

S hogy ne kelljen mindet meggyűlölni,

Fojtsd magadba a rosszat, aki árnak futóként akar pusztítat, ölni.

Vagy sós vizeddel öntsd le a világot — hegyen sorsodért torló bosszú ez —

Hogy ki bűnös módon gyújtana lángot, Rettegjen a nevedtől is Szuez.

ERŐS VÁRUNK - A NYELV

A% új tanév első leckéje

Ezt a leckét nem tankönyvben olvastam és nem is tanár adta nekem. A Néplap augusztus 31-i számának Szolnoki Naplójában olvastam s olvashatta velem együtt a lap sokezres olvasótábora. Tanulságos egy lecke volt, annyi bizonyos. Címe: „Kezdődik a tanév.’* Szerény cím ugyan, de tanév kezdetén számtalan tanulót és szülőt, meg nevelőt érdekel. Nyomban el is olvastam s valóban sokat tanultam belőle. Már elöljáróban megköszönném elkövetőjének, de ő a névtelenség homályába burkolózott; Ez azonban nem gátol meg engem abban, hogy neki is, meg a Néplap olvasóinak is el ne mondjam. má mindent tanultam belőle.

Először is: felismertem szóképei és mondatai mögött az igazi arcát. E felismerés után már könnyű volt kitalálnom a nevét, a történelmi nagy nevet: Bábeli Nyelvzavar. Dicső múltra tekint vissza s megérdemel minden elismerést: méltó viselője a Bábeli névnek.

Nohát, ez a Bábeli barátunk nagy nyelvtudós, mégis szokatlanul szerény. Hatalmas nyelvrengető felfedezések, sajátkészítményű nyelvtani szabályok boldog birtokosa, mégsem veri a mellét: lám, ez vagyok én! Csak szerényen, gyakorlati példákon szemlélteti tudományát, mondván: a bölcsnek ennyi is elég. Magam ugyan sem napkeleti, sem napnyugati bölcs nem vágyóik, mégis okultam a példákon. Hálából közérthető formában a magyar nyelvtudomány asztalára helyezem e „Bábeli-szabályok” közül a három legfontosabbat:

1. „Semmi különbség nincs egyes szám és többes szám között. Ez így van mától kezdve és így lesz az idők végezetéig. Hiába vitatkozunk!*’ Bizonyításként a cikk első mondatában a tanévnyitó ün- nepségeíc-ről ír, hogy a második mondatát így kezdje: Ezt megelőzik, stb. ;; *’

2. „A második szabály az előbbihez hasonlít: a főnevek alany esete és tárgyesete között sincs különbség. Ez így van mától kezdve stb., stb... ” E tételt a harmadik bekezdés első mondatával példázza: „Űj módszerrel hatékonyabban biztosítják az elméletei és a gyakorlat kapcsolatát is.”

3. Az ígekötőf az ígiével akkor sem írjuk egybe, ha közvetlenül az ige előtt is áll és rája is vonatkozik. Ez így van mától kezdve stb., stb. Példa: „Ez egy időben meg volt, aztán el törölt éli stb.”

A többi példa tanulságait egymagám még nem bírtam szabályokba foglalni. Majd elvégzik a Nyelvtudományi Intézet tudományos munkatársai, időt és koponyát nem kímélve. Ezúttal csak arra szorítkozom, hogy bemutassam néhány szívet-lelket gyönyörködtető kifejezését, vagy mondatát. Az egyik így csilingel: „Az új tanterv igen helyesen elveti az eddigi hibás maximáüzmust a gyermekek oktatásában és a nevelők igyekeznek az egyes tantárgyak lényegére megtanítani a gyerekeket.” — Okulj magyar! Ha eddig nem tudtad volna, most megtanulhatod: hibátlan maximalizmus is van Szolnokon, de ezt a tanterv nem veti el, csak a „hibásat.** De ezt sem veti el azonban mind, csupán az „eddigit*’, azaz: a jövőbenit nem. S mindezt a „gyermekek ok- tasában” akarja művelni! Helyesebben műveltetni a nevelőkkel, akik — szerinte — az egyes tantárgyak „lényegére” tanítják meg a gyerekeket. Szerencse, hogy a magyar nevelők a .lényeget’* tanítják, a cikk íróját azonban szívesen a deresre húznák. A következő mondatáért meg ugyancsak jogosan mérnék rá a huszonötöt: „Inkább meseszerűen ismertetik a tanulókkal a tantárgyak alapvető problémáit, nem pedig olyan formán, punt eddig például nehéz közigazgatási problémákat boncolgatott az általános iskolák alsó tagozatának tankönyve.”

Mit vétettél édes anyanyelvűnk, amiért így kerékbetört ez a Bábeli!?

FERENCZ LAJOS

A NÉPLAP segítségével

Kiutaltuk

a kártalanítási összeget

özv. Molnár Lajosné tiszaföld- vári lakos azt panaszolta levelében, hogy a Martfűi Állami Gazdaság nem fizette ki részére az igénybevett ingatlanon végzett munkadíjat. Az alábbi választ kaptuk a járási tanács mezőgazdasági osztályától: /

„Az Állami Gazdaság táblájába került 2400 négyszögöl ingatlan szántásáért, tárgyázásáért és egyéb

munkálataiért, az MNB járási fiókja útján 1191 forintot kártalanítás címén kiutaltattam. Vágó Mihály osztályvezető, Szolnok, Járási Tanács.”

Orvosolták panaszomat

A helyi községi tanács illetékes dolgozója elismerte, hogy hibát követett el az adókiírás alkalmával- A többletként kiírt adót elszámolták túlfizetésnek, s a panaszom így orvoslást nyert.

Vincze István, Csépa

vei keskeny az utca, közel a há-7 zak, meglepte őket Molnámé. %

Mestcörbilivé állt meg mellet-G tűk. Jotto kezével a térdére, baljá-& val a csípőjére támaszkodik, hogyS viszonylag. tűrhető legyen a fáj-ü dalma. Biztosra vette, hogy az őt szerencsétlenségéről beszéltek, hi-S szén mindent hallott az utolsói mondatból. Fürkészve keresi a két® szomszéd tekintetét. Zárkózott ar-£ cán valami befelé sírt bánatot fo-y gott a szenvedés- Makacs, kevés-6 szavú asszonynak ismerte minden-G ki. Zokszó nélkül fásult bele egy® életre a robotba. Kicsi földecské-y jüktől alig akart megválni, mikori faluról a városba, üzembe helyez- V ték a fiát. Hiába vettek takaróé kis9 házat, úgy érzete, hogy félig már® meghalt. A sokévetizedes mézéig munkában szétitaposott lába nehe-¥ zen szokta meg, hogy itt a város-? ban cipőben illet járni naphosszat.® Mikor fiáék szép kis lakásában?; meglátta a neki kijelölt csinos kis? szobát, mégjobban elveszítette öreg ® lelke egyensúlyát. Hiányzott a fa- , lusi földes szoba puritánsága, a¥ megszokott hűvös, savanykás illat,® a cifrátlan fehér fal. Ügy érezte,^ hogy reumás lábai örökre elsza- á kadtak a földtől, melybe szinte ! gyökeret eresztettek lent a falun, w

Alig mert enni a fiáéknál. Egy- szerű, szűkös életébe aggodalom,ö rémület szökött, mikor meghallotta, hogy egy-egy ebédre harminc-?} negyven forintot adtak ki. Jóágos isten! Ök annakidején három hónap alatt nem adták ki annyi töméntelen pénzt odahaza. Igaz. minden konyhára való megtermett a ház körüL Sosem szokta meg, hogy itt a városban minden falatért meg kell fizetni. Fia, menye nem győzte magyarázni.

— Egyen csak bátran, anyám. Mi szerencsére már jobban élű ni:, ne féljen, nem megyünk tönkre, ha vasárnap tortát is veszünk.

De sehogysem talált bele ebbe a világba a dolgos, szegény öregasszony. Tékozlásnak vette, hogy menye még szagosvizet is vesz, sőt a fia ruháját is bebüdösíti vele. Mi lesz velük öreg korukra, ha így nem becsülik a pénzt. Meg aztán a menye sem tetszett. Túlságosan üzleti szempontból kezelte a férjét, az ő fiát.

— Mennyi prémiumot kaptál? Semmit? A fene egyen meg, megint fuccs a tavaszi kabátomnak! — sűrűn járta.

Mikor meg a lány anyja, a nászasszony látogatott el hozzájuk s ha úgy gondolták, hogy ő nem hallja, így beszéltek a fiáról.

— Ez nem tud kifogni valami jó pénzes beosztást? Ez a gyámoltalan mindig egyhelyben topog?

Sőt egyszer ilyesmit is meghallott.

— Jaj, anyukám, ha tudná, mennyire unom ezt a Lajost. Bánom, hogy negvenh atban úgy kaptam rajta. De féltem, hogy nem megyek férjhez, hiszen huszonhárom éves elmúltam. Nem akartam a te nyakadon se maradni. Azt hittem, minden az, hogy munkáskáder.;. Azóta látom, hogy a jópofasága, ami akkor úgy tetszett, idétlen szel- lemesikedés. Hat elemije van, nekem meg négy polgárim. Majd megöl, hogy mindig csak a hegesztésről tud beszélni. Sehova nem mehetek vele társaságba. Legtöbb barátnőm férje érettségizett, alig tud köztük megszólalni, vagy csak jön azzal a termelési dumával...

Öreg Molnámé ezek hallatán csak epedt, roskadozott. Nem lesz ennek jó vége. Nem szereti ez a nő igazán az ő fiát. Lajos viszont esztelenül kényeztette a feleségét. Huszonnégy órákat dolgozott egyfolytában, hogy valami ritka ruhadarabbal lephesse meg. Azt érte el vele, hogy még nyafogóbb, kényesebb lett Rózsi .. -. Néha azért elelfogta fiának egy-egy szomorú sóhajtását, mikor a fiatalasszony minden kicsiségért tömény veszekedést csapott

Nem lesz ennek jó vége — mondogatta magában. Egyszer a fiának is megreszkírezta, de az majd bekapta. Azóta nem szólt soha.

Legutóbb már meg is verette az az elkényeztetett kisasszony. Elrabolta tőle végleg a fiát, az áldott jó gyereket, aki végülis kezet emelt szülőanyjára. Elköltöztek tőle;:;

Ez a két öregasszony az ő szerencsétlenségéről beszélt. De ezek nem látták, amit ő látott. Hogy a fia már kétszer járt arra. Nem ment be, csak odaszorította arcát a kerítéslécek közé és a szeme beszélt csak. Megvonaglottak az ujjal, ahogy a léceket szorongatták. Nézte őt, a kutyába se vett öreg anyját és hullott a könnye, ö sem ment oda, csak nagysokára, miután a fiú elment. A keresztléc szomjasan itta a fia otthagyott könnyeit.

Az ő fiát szanulták, az 5 bűnös

Molnámé szája megreszketett, a ráncok közül torz mosoly rángatózott elő, míg mondta s Mszáradt, bús arca mindenhogy bizonygatta?

— Hát bizony, ideges szegény: s« Én meg hogy megjártam. Látják, úgy elestem, hogy ez a vén lábain kibicsaklott;

fiát, alá nem tudta, mit cselekszik, mikor anyjára ke^et emelt...

Sárosíné vizsgálgatta a nehezen lélegző öregasszonyt. Szánakozva nézte a szája körül sugarasan keletkezett mély ráncokat. Símoga- tón, halkan kérdezte, mondta

— Magának aztán jól megfizetett a drágalátos fia.