Szolnok Megyei Néplap, 1956. augusztus (8. évfolyam, 181-203. szám)

1956-08-26 / 199. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1956. augusztus 26.

BUSI VINCE:

előkelő társasáé

ET ideg, zimankós idővel köszön- ( tött ránk 1918 Szilveszter es- ( téje. Vadul üvöltött a vihar, csa- < vargatta a fákat, tépdeste a nádte- t tokét, fújta, söpörte a havat ke- i gyetlenül. Embert alig lehető t látni < az utcákon. Ha innen-onnan mégis 1 kimerészkedett valaki, nyilván an- 1 nak sem az volt a szándéka, hogy l friss levegőt szippantson. Lehet, < hogy a pékhez igyekezett, kenyér < után érdeklődni. Lehet, hogy a hen- test kereste fel zsírozóhoz jutás reményében. Talán az ismerősökhöz is benézett rövid időre, elpanaszolta nekik súlyos gcmdját-baját. Ezt megtehette, nem kellett hozzá különös megerőltetés. Hiszen a panasz önmagától szakad ki az emberekből. ömlik, hömpölyög, kínokat, fájdalmakat dobálva hullámain. Olykor haragosan, olykor rimán- kodva rohan a vágyak elé tornyosuló akadályhoz, s ha nem tudja ledönteni reménytelen, szipogássá halkulnak szavai<

Persze nem minden esetben. Gyakran hatalmas, mindent elsöprő erővé izmosodik követelése

A nép éhezett, a néayéves háború megsokszorozta nyomorát. Vért ontani már nem volt hajlandó az urak érdekében, de verítéket még igen. Ahhoz, hogy nemet mondjon a háború hiénáinak, már volt elég ereje. De ahhoz, hogy teljesen ® kezébe vegye a saját sorsának irányítását, ehhez még mindig gyenge volt. Az urak tehát még mindig tobzódhattak, bőven futotta nekik a munkások és szegényparasztok vére árán megszerzett javakból.

Szóval az urak, a gazdag parasztok, a jómódú lelkipásztorok, vagyis azok, akik még egyszer sem izzadtak meg kenyerükért, ezek lázasan készülődtek Szilveszter estéjére. Az újságban — bár apró betűkkel, de mégis olyan helyen, ahol könnyen

megtalálják, akiket illet — hirdetés jelent meg a szilveszteri mulatságról: „A polgári közönség részére ez alkalommal is az úri kaszinóban rendezünk szilveszteri bálát. Szeretettel hívja és várja önt és becses Családját a Rendezőség.”

Véletlenül jutott kezembe az újság, kukoricalisztet hozott benne anyám a szomszédból. Az éhség a gyomromba mart, a torkomat viszont undor fojtogatta. Megint görbét vacsorázunk, keserű, dohos lisztből készített görhét. Odamentem az ablakhoz, szemem nyugtalanul kereste a palatetős épületet.., Kenyérre gondoltam, piroshéjú, foszlósbélű lágy kenyérre. És szalonnára, amivel paprikás krumplit főz édesanyám. Igaz, krumplink sincs, azt is megettük régen, három vagy négy héttel ezelőtt -.-..Az urak meg zabáinak, felfalnak előlünk minden f elf álhatót ...Az őszi forradalom, amihez annyi reményt fűzött apám, semmit sem változtatott a mi sorsunkon -. -. -.

Ajtónyikorgás zavarta meg gondolataimat. Rácz Mihályné jött át hozzánk a szomszédasszonyunk.

— Hát Mihály? ■— kérdeztem tőle. — Mihály még otthon van?

—■ Már készülődik — felelte Ríczné. — Megy majd az úri kaszinóba, vigyázni az előkelő társaságra.

Rögtön átmentem Mihályhoz, aki a nemzetőröknél szolgált október óta. Arra kértem, vigyen magával engem is, hadd egyek már néhány jó falatoti

— Éppen szólni akartam — nyomott egy barackot a fejemre Mihály. — Tudod, beteg lett a trafi- kos, eljöhetsz helyette szívnivalót árusítani. Károly bátyád mondta, a házmester.

A mulatság nyolc órakor kezdő- dött, de mi már ott voltunk félhatkor az úri kaszinóban. Először is a konyhába mentünk be, ahol a személyzet sürgött-forgott roppant igyekezettel. Mesébe illő pompája fogadott itt bennünket az étel- és italféléknek. Mártások, krémek, torták, befőttek, lekváros és diós kiflik — szinte kifogyhatatlan keveréke számomra a színeknek- szagoknák. A tűzhelyen, ínycsiklandó gőzt lehelve a mennyezet felé. birkapaprikás főtt vérpiros szafttal és tyúkhúsleves csigatésztával. Köröskörül a polcokon hosszúnyakú üvegek sorakoztak, kék, zöld. fehér, i ilágos és setétsárga. s a fene se tudná hirtelen elsorolni, milyen színű italokat magukba foglalva.

A szakácsok jóvoltából megtömtük a pucort süteménnyel, aztán az előszobába vezetett Mihály, a ruhatáros kisasszonyhoz. Nagyon kedves teremtésnek bizonyult a szép lány. Lehúzta rólam a nagykabátot, hófehér köpenyt adott rám, simára kefélte hajamat, masnit kötött a nyakamba egy sötétkék szalagból. Végül behívott a nagyterembe, ahol az urakat fogom később szivarral és cigarettával kínálni. Alig ocsúdtam -tel az egyik ámulatból, már ;s beleestem a másikba, Hol vagyok

n, le jóságos úristen? Mennyország íz valósággal, talán még annál is líszesebb. A talpam alatt süppedő zőnyeg, a fejem fölött káprázato- tan ragyogó csillár, a falak mentén •benfakeretes tükrök, melyekből tambán néz rám a saját ábráza- om:.; Fűzöld cs dióbama bőrfote- ok, öblükben selyemhímzésű párna, ’.lőttük faragott asztalka, befödve isipketerítővel. A falakon drága estmények sokasága. Itt egy pucér ündér, szemérmesen lesütve kék ■zemét, ott egy páncélos vitéz, imint éppen sárkányfejeket szab- lal pallosával. Szegényeknek lelki- áplálékot osztogató idős szent, ar- 'ébb, bíborpalásttal szikár testén és irány glóriával kopasz koponyája törül a,

— Na — fogott karon a kisasszony így szívbe nyilazó angyalka előtt — most már gyerünk. Mindjárt fönnek a vendégek.

Kicsivel később megérkezett dokkor Szőnyi Gyula, a zenerendező, háta mögött a ttzenkéttagú rezesbandával. Azután a közönség jött íktelen zsivajjal. Nádszálvékony kisasszonyok, potrohúkat lihegve zipelö urak, lúdnyakú keszegifjoncok, kövér mamák, alakjukra büszke feleségek tódultak a mulatozás színhelyére.

TI rákhoz illően rangsor szerint ^ foglaltak helyet az asztaloknál. A legfőbb helyre Zomboru Alajos lelkipásztort tessékelték, aki nemcsak észbelileg, múlta felül jelentősen nyáját, hanem hasbőséc tekintetében is, potyára eszem- iszomok alkalmával. Az atya mellett jobbról doktor Kun Árpád polgármester, jobbról meg Liliki nagyságos asszony, a polgármesterné vetette hátát a pámás szél karjának. Az előbbi fekete szmokingban és tündöklő aranykereszttel a szíve környékén, az utóbbi \ili bársony estélyi ruhában és sziporkázó gyöngyökkel gémnyakán. Liliké asszonyt Cserefálvy Farkas Kálmán rendőrfőkapitány simogatta szemével közvetlen közelről, öt pedig a kutyája, a Buldog névre hallgató óriáskomondor nyalogatta képen. Buldog jobbján, a címnek és a rangnak megfelelően, doktor Szőnyi Gyula kimondottan elegáns ügyvéd, majd vitéz Törzsök Döme, még az előbbinél is elegánsabb tűzoltóparancsnok.

Úgy gondolom, kár lenne őket tovább sorolni, hiszen az eddig elsoroltak is kétségtelenül bizonyítják, hogy csupa előkelő hölgy és úr jelent meg az úri kaszinóban jóllakott hassal áttáncolni az új esztendőbe. De annyit azért el kell még árulnom, nehogy hiányérzete legyen az olvasónak: Mindenkinél Buldog bizonyult itt a legelőkelőbbnek. Amíg ugyanis a hölgyecskék folytcm-folyvást kaparásztak, az az urak meg teleszájjai röhécsel- tek, Buldog hangtalanul lefetyelte a levert a porcelántányérból. S közben csak a farkát csóválta szakadatlanul, de azt is csak azért, mert a farka nem csóválhatta Buldogot.

Az előkelőség természetesen olyan dolog, melyre illik felfigyelni a kevésbé előkelőeknek. És hasznos dolog is, mert hiszen komoly támasza a ranglétrán váló felfelé haladásnak.. Csendőr vágja magát előtte haptákba, főszolgabíró nyújt neki egyszerre két kezet, a miniszter is viszonozza köszönését. Fő helyre ültetik a társaságban, s ha úr az illető, dámák bámulják sóhajtozva, ha pedig hölgy, férfiszemek tapadnak rá rajongóan. Ha meg előkelő komondorról van szó történetesen, mint például ebben az esetben, akkor pedig mindkét nembeli úr olvadozik a gyönyörűségtől. hogy felnézhet rá alázatosan s láthatja lelógó füleit.

Buldogra, az előkelőség legelőkelőbbjére doktor Kun Arpádné nézett fel legelőször, miközben lefejtette kebléről a lelkiatya jobb tenyerét.

— Odanézzen, lelkiatyám! Irigylem. Buldogot, olyan előkelőén viselkedik.

— Van Is rá oka nagyságos asz- szonyomnak — jegyezte meg doktor Szőnyi, homlokára tolva szemöldökét.

Nevettek az urak, visongtál: a hölgyek, csörögtek a melL, kar. és nyakékek. Pohár csendült, tenyér csattant, kanál és villa táncolt egyet az asztalon. Aztán csend lett, mély, ünnepélyes csend, s csak azért nem hallatszott légyzümmögés, mert Szilveszterkor nem szokásuk a legyeknek zümmögni. Buldog felé fordultak az ábráza- tok, és a szemgolyók, mint a falra szegezett fényes gombok, mozdulatlanná merevedtek. Még a mosoly is illemtudóan rejtőzött a bajuszok és szákállák sűrűjébe, vagy beleolvadt, akár a kaméleon a környezetébe, az arcbőrre tapadó halványviros festékekbe. Egyedül egy fürdőző nő vigyorgott le a nyári tájkép aranyozott keretéből, fity- tyet hányva a vele szemben imádkozó szakállas szent komor tekintetének.

Ült Buldog büszkén, a szemlét tartó generális sem nézhet fölényesebben, mint ahogyan ő nézett most társaira. Nyalogatta szája szélét, billegette a füleit, s olykor, nyilván parancsot osztogatva, rövid morgás hagyta el orrlyukát... És ültek amazok is, kissé előregörnyedve., pisszenés nélkül, arcukon mélységes alázattal. De csak akkor nőtt igazán naggyá a rajongásuk s döbbentek rá a komondor főúri előkelőségére, amikor belevonított Buldog a dermedt csendbe. Szárnyalt csapongott, röpködött a fenséges dallam, a mennyezettől a padlói1', a padlótól vissza a meny- nyezetig, hogy végül is evésre- ivásra serkentő vakogásba csúcsosodjon -. : . ;

A ztán végleg feloldódott a fe- szültség, kacagás, vihogás, nevetés, bókolás keveredett az ösz- sze-összekoccanó poharak zajába. Az urak, hasonlóan a víztől sokáig távoltartott giinárokhoz, szomjasan nyelték a felfrissítő folyadékot. A hölgyek inkább süteményt csipegettek két ujjuk hegyével, púderrel kenték be hamvas orcájukat, pótolták az ajkukról lekopott meggy- színű festéket.

S egyszer csak így szólt Törzsök Döme, egyik kezét a főkapitány vállára helyezve:

— Bolondoznak a kommunisták, főkapitány urarru

Bosszúsan legyintett Cserefalvy, mint akinek kisebb gondja is nagyobb most annál, s magához szorította az éppen egy tortaszeletet majszoló Buldogot.

— Nincs miért nyugtalankodnunk, ugy-e pajtás?

— Nana! — komolyodott el vitéz Törzsök. — Mostanában, amit ön is jól tud, bolsevista hangulat uralkodik az olvasókörökben ...Ez bizony nem mondható részünkre kellemes .tünetnek.

— Mondom: nincs miért nyugtalankodnunk — ismételte Cserefalvy. — Az olvasókörökben bolsevista hangulat uralkodik? Hát csak uralkodjon. Majd a fülük közé sózunk és elhallgatnak. — Szép óvatosan, hogy meg ne roppanjon a nyaka csigája, oldalt fordult és magához intette doktor Hajdú királyi közjegyzőt és a nyállal együtt kérdést fröcskölt annak képébe: — Nos, politikusok császára, lesz nálunk vörösuralom vagy nem lesz?

Elegáns mozdulattal hajolt meg doktor Hajdú, égő szivarját a hamutartóba nyomta, két kezét összekulcsolta remek potrohán.

— Nem lesz, főkapitány úr. Még rágondolni is nevetséges az ilyesmire. Hiszen a polgári pártok acélszövetségbe tömörültek a kommunisták ellen... A szociáldemokrata vezetők többsége velünk árul egy gyékényen ..-. Amitől tehát vitéz Törzsök barátom retteg, egyszerűen gyerekes képzelődés.

Fölényesen vigyorgott doktor Cserefalvy, s kerek állán, mint parányi gyémántszemek, megcsillantak az odakent zslrcseppek. Apró egérszeme diadalmasan villant át a monokli lencséjén.

— Érted most már, Döme öcsém? Vitéz Törzsök bizonytalanul bólintott. Bozontos szemöldöke össze- rándult, majd újból szétterpeszkedett, hogy helyet adjon az ormye- reg barázdájának.

— Adja isten, hogy úgy legyen — mondta olyan hangon, mint akinek jégdarabbal kenegetik a derekát, —i Csakhogy:;.

— Zenét kérek. Zenét kérünk! — kiabáltak hirtelen mindenfelé, kettévágva vitéz Törzsök szavainak cémaszálát.

Nagyot reccsent a réztányér, puf- fogott a nagydob, sikoltozott a klarinét, harsogtak a kankarikba hajlított rézdudák. A párok egymáshoz simultak, a falrengető csinnadratta ütemére átadták magukat a csárdás örömének.

OflÍAÖH

ld (Mid

dió?

A liultur forradalom futótüze már évekkel ezelőtt belekapott megyénkben is sok-sok gyúlékony lélekbe. A tűz pedig hevít s ki nem akar egymagában összeégni — tettekre kell lendülnie. E jótékony tűznek a gyúlásra alkalmas léleknek köszönhető megyénkben is a megannyi színjátszó és táncegyüttes, énekkar, zenekar, a Jászkunság, mely utóbbi a TTIT-adta keretek segítségével összefogta megyénk hagyományt művelő s új életünk törvényszerűségeit kutató áhncdozőkat. Igen, álmodozókat. Mert a tetteket mindig álmok előzik meg: lelkesülő szívek s józan agyak álmai. Álmodott az ész és gyárak, lakóépületek emelkedtek ki a földből; s álmodik a szív, hogy bennük az ember munkájának és pihenésének meleg otthonára leljen. A színék, a zene, a hang és mozgás művészei már régen megtalálták a kereteket kulturális intézményeinkben, ahol képbe, zenébe, énekbe, művészi szóba, vagy táncba „testesíthetik” álmaikat. Részben megvoltak már a keretek, melyeket csak új tartalommal kellett megtölteniük, másrészt pedig — legtöbbször felső kezdeményezésre — hivatalos támogatással kialakíthatták álmaik s képességeik színterét.- Végeredményben: e keretek között biztosítva van számukra a nyilvánosság. .

Erről van szó hát: nyilvánosságról, amit megyénk írói is követelnek maguknak a Néplap hasábjain folyó vitában. És hozzá tehetjük: nagyobb nyilvánosságról, mint amit egy napilap jelenlegi keretei biztosítanak, vagy — kinék-kinek — többé-kevés'bé lehetővé tesznek csekélyszámú és szűk terjedelmű, országos vagy ritkán megjelenő vidéki folyóirataink.

További kérdés: milyen formában kellene, vagy lehetne megte remteni ezt a nyilvánosságot?

A% eddig megszólalt írók többsége folyóiratot kér, vagy javasol. Említés történt a Néplaphoz kapcsolódó irodalmi melléklet lehetőségéről is, természetesen nagyobb terjedelemben, mint az eddigi volt. Melyiket szeressem? Érvek itt, érvek ott. Kezdjük ezzel: egy bizonyos tájban élő író alkotása szükségszerűen tükrözd annak jellegét (Mennyire brr felemelkedni egyetemesen nemzeti és egyetemesen emberi színire, — tehetsége határaitól függ.) Ha pedig e jelleg visz- szaverődik, mint nemzeti életünk és irodalmunk egy színfoltja, hadd verődjék az egész nemzetre, azaz: legyen országos folyóirat. Ilyen

igény és lehetőség nélkül nem érdemes folyóiratot indítani.

tgy meg) e — mégha területté nő is — szűkös határ, az író számára: kalicka. Abban pedig a szárnyak ereje lankad, a szemhatár sem bővülhet, tehát menthetetlenül provincializmusba süllyed.

A madár sem szobában, semmiesetre sem kalickában tanítja repülni fiait, hanem a végtelen határú levegőégben. Repüljön, ameddig ereje bírja! Még a kezdő írót sem szabad kalickába zárni! S méginkább: micsoda felnőtt madár, amelyik önként kalickába repül ? Nem hagyom magam bezárni, inkább kiülök egy liszaparti nyírfára s annak ágai között repdesve talán kissé kesernyésen — de mindig önérzetesen dalolhatok a a Petőfi óta megszelídült Tiszáról, mely holnap már újfent inni ad a megszomjazott sziknek. Biztos vágyók benne, hogy a Petőfit még látott jászok és kánok unokái oda jönnek a nyírfa alá, s dalomat hallgatva meg is szeretnek.Mert azt a nyírfát, mélyre ülnék, csak jelképesen nevezném így: NYÍRFA: A valóságban nem lenne más, mint a Néplap külön szerkesztőbizottsággal rendelkező irodalmi melléklete. Ennek a „nyírfának” pedig megvan az az előnyös sajátsága, hogy ágai-levele* nem szabnak határt. Ha kedvem támad, elrepülhetek én is meg a többi nyírfalakó is, a Tisza vonalát követve — Szegedre, az ottani Tiszatájra, vagy a debreceni Alföldre, de még az északi Szép- halomra, vagy a déli Dunántúlra is. Ha pedig nem félünk a budapesti magasfeszültségű áramvezetéktől s csakugyan új hangunk van, bekocoghatunk az Üj Hang ablakán is, aki pedig nem szédül, felrepülhet akár a magyar Csillagra is. A harcias istenek játékát kedvelőik az utóbb kinőtt hazai Olympuszra is felugorhatnak, legalább megtudják, miért kedveik annyira az istenek, bár nem szent hegy az, hanem Irodalmi Újság.

Akármennyire vidáman hangzanak is ezek a szavak, — lehetne már egyszer a víg hang a viták új hangja! — nem ártana ezeket is a higgadtság mérlegének serpenyőjébe tenni.

Végei edménr ben: szívesen hordanám magam is a rozsét, egy lobogó lángú tiszaparti PÁSZTOR- TŰZ-be, — melybe a kalickákat is beledobhatom — hogy mi, Szolnok megyében élő írók is, tűzzel köszönthessük a felkelő napot, az új kor hajnalán.

De: inkább NYÍRFA, mint ka- licka!

FERENCZ LAJOS

SOSOh^CSCKSC8cKSCíKK8<*3<^as<K8a5cKgCSa<S<»CK§CS<^^

%. Tóth Tál:

KÉT VERS

Nyírségi táj

Nem értve féltő gondjainkat néztem ki a vonat ablakon — a kunságon zöldéit a búza, szép volt a vetés nagyon, nagyon.

Azután itt már északabbra a sudár fák fogták meg szemem, a debreceni lombos erdő, akácos, amelyből méz terem.

De később egy-egy pillanatra mér látszott a föld is, lágy homok és rajta szőke rozs, soványka s napraforgó végtelen sorok,

Sok jó gyümölcsös, szőlő, krumpli helyét foglalja a gyér vetés — nem hiszem, hogy önérdek szülte, hanem a terv, szempont-rendelés.

Bosszúsan néztem s a táj felett vidoran trónolt a büszke nap — könnyű neki, pályáját futja, nem kell félnie, hogy lemarad..,

J? n pedig átmentem egy kicsit a ^ másik szobába, Rácz Mihályhoz. Odaálltunk mindketten az ablakhoz. A vihar már elcsendesedett. A hold ki-kibukkant az elvékonyodott felhő mögül, Szétszórta a tájon ezüst sugarait.. . A Kossuth- útról, a munkás olvasókör környékéről dalfoszlányok jutottak el hozzánk. Egy darabig feszülten figyeltünk abba az irányba. Igen, énekelnek. Munkásdalokat, harcra buzdító indulókat énekelnek az olvasókörből hazafelé igyekvő proletárok.

Mihály közelebb hajolt hozzám, tenyerével megveregette hátamat.

— Hallod? Azt éneklik, hogy nem lesz a tőke úr mirajtunk.

Jóízüt mosolyogtam. Apám is ezt mondja, Tímár István is ezt mondja. Arany József is ezt mondja-... És ha ők. a proletárok ezt mondják, akkor már nem sokáig ülnek nyakunkon az élősdiek-.

Mégis versbe fogtam

í

f

Íj

i

C

{

i

Azt mondták, ne írjak verset, a versem csupa próza, nem futja abból a rímre, ritmusra, csattanóra,

Azt mondták, ne írjak verset, hisz írnak annyi százan, mit keresnék a költői, bajvívó nagy csatákban?

Azt mondták, ne írjak verset, kenyerem nem lesz tőle:

— Regényt vár a kor, fogj neki. kész az is egy-kettőre.

Azt mondták, ne írjak verset,

— Petőfi járt előtted, új P?.tőfi, bevallhatod, sohasem lesz belőled ...

És mégis csak versbe fogtam, szüntelen újra-újra, mint eltévedt, ki visszajut a legkedvesebb útra.