Szolnok Megyei Néplap, 1956. július (8. évfolyam, 155-180. szám)

1956-07-08 / 161. szám

Tizenötödik csípés

SZATIRIKUS OLDAL

1956 július S'

A jászberényi Pa’olási énekkar

saját csoportjában második helyezést ért el az egri dalosverseny en. — Erről nem adott hírt a Néplap. Engesztel ésül fogadja az énekkar ezt a hordó sört.

Jász-Kun Kakas

A kérdés

megy

Akiről ez a történet szól, annak a nevét most elhallgatom. De ez nem is baj, mert olyan emberről van szó, akit úgyis ismerünk mindannyian. Amíg a száját csukva tartja, addig éppen olyan, mint más normális ember, de ha kinyitja... S sajnos, sűrűn kinyitja, mert úgy véli, kinyilatkoztatása nélkülözhetetlen a társadalom boldogulásához. Csillogtatja tudását, amely néhány betanult frázisból áll. Legutóbb egy nagyközségben találkoztam vele, ahol most éppen községi agronómus. Viselt már. magasabb tisztséget is, de ha nem tanul, reméljük, visel még alacsonyabbat is. Találkozásunkkor szóba került az aratás.

Nem tetette magát, hanem halálos komolysággal mondta:

— A kérdés megy. Bár sajnos, a beindítás megszervezésénél volt egy kis megalkuvás, mert a beütemezett előkészítő tanácskozás objektív okok miatt nem tartódott meg.

— És most előkészítő tanácskozás nélkül aratnak a gazdák?

Kezét széttárta.

— Sajnos. A szélsőséges időjárás és a forrón tűző nap ugyanis hamarább megérlelte a dúsantermő árpatáblák kövér kalászait, mint, ahogy gondoltuk. De a kérdés megy.

Jó, hát ha megy, akkor nézzük meg, hol aratnak, hány kombájn dolgozik, előkészítették-e a kombájnszérűt, stb. Erre nem tudott választ adni, ő csak azt tudta mondani, hogy „a kérdés megy”. No jó, nézzünk széjjel a határban. Az egyik tanyában érdeklődtünk. Azt akartuk tudni, merre aratnak a kombájnok? Társam imigyen kérdezett.

— Elvtársam, ki akarjuk értékelni a kombájnokat, merre versenyeznek, .milyen irányban vívják a kenyércsatát?

Azt hittem, tréfál ez az ember. De nem, ezt is komolyan kérdezte. És az az érdekes, hogy akitől érdeklődött, az még el se nevette magát. Megmutatta, milyen irányban dolgoznak a gépek és mi tovább mentünk. S társam újból beszélgetni kezdett.

— Az átszervezett szocialista mezőgazdaság öntudatos tagjai már sokkal jobb odaadással harcolnak, mint tavaly. Igaz, egyik-másikban megvannak még a régi csöke- vények, de a többiek harcos helytállása, bátor kritikája előrelendíti az ügyet.

S beszélt, beszélt szédülésig. Csak úgy patakzott belőle a frázis.

Tanítsuk meg beszélni, hogy gondolkodni is megtanuljon.

—Szp—

Labdavásárlás — enyhe bosszúsággal

Július 3-án férjemmel együtt bementünk a szolnoki játékboltba, hogy 20 hónapos kisleányomnak egy nagy labdát vásároljunk.

Az üzletben egy vevő tartózkodott rajtunk kívül. Kértük a labdát, a vásárló azonban azt a felvilágosítást adta, hogy az üzletben jelenleg nincsen labda, ellenben a pincében van s fel kellene hozni. Kérte is a pénztárost, szóljon már le a pincébe, hogy hozzanak fel labdát. A pénztáros azonban azt válaszolta, hogy várjunk csak türelemmel, majd — ha feljönnek a pincéből — szólnak s akkor lesz labda.

Egy ideig türelmesen vártunk, végül azonban megso- kalltuk. Magam is kértem a pénztárost, de ő csak a vállát vonta. Végül azzal igyekeztem a pincébe leszólásra rábírni, hogy elmondtam: a vonathoz mennénk, mert nem szeretnénk lekésni. Erre sem szólt le, pedig csak égy percbe került volna.

így aztán — mivel a pincéből nem jött fel senki — labda nélkül távoztunk.

Az üzlet két dolgozója által tanúsított magatartás olyan hatással volt rám, hogy nem hiszem, hogy valaha is bemenjek mégegyszer játékot vásárolni ebbe a boltba.

Lukács Lajosné Tószeg, Dózsa-telep

Még egy rozoga fiáker sincs

Autóbuszról ne is beszéljünk

A halandó ember pénteken reggel megérkézik Jászberénybe, ahol éppen ezen a napon rendszeresen heti-piacot tartanak immáron időtlen idők óta. A vasútállomáson a vonatból kiszáll körülbelül 200 —300 ember s indul befelé a városba.

Legtöbbjük a piac felé sza- porázza lépteit, akad közöttük azonban olyan is, aki gyermekét viszi kórházba.

Az édesapa vagy édesanya — a gyerekkel a karján — tétován megáll az állomás

előtt, valami járművet keres, de még egy árva fiáker sincs, autóbuszról nem is beszélve.

Mások is ott toporognak, várakoznak, hátha akad valami jármű, de mindenki csak az apostolok lovára kényszerül, azaz saját lábán kocog be a városba.

Jómagam pedig csodálkozom azon, hogy a jászberényi autóközlekedési vállalatnak ilyen kevés üzleti érzéke van.

Deutsch Jenő Szolnok

iRáizACtÁim tópinkdló

Ésszerűség, — oh!

Nem vagyok nagyigényű ember, de a kényelmet szeretem. Oly annyira, hogy ha utazom, mindig az utolsó- előtti pillanatban megyek ki az állomásra. A jegyváltásra nincs gond, mert az IBUSZ jóvoltából előre meg lehet váltani, s csak éppen fel kell szállni a vonatra. Ez ma már természetes, s ezrek utaznak

így.

A napokban azonban különös eset történt velem. Szolnokról Turkevére utaztam, s az IBUSZ-ban megváltottam a jegyet oda-vissza. Szokás szerint 3 perccel érkeztem az állomásra a vonat indulása előtt. Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy egy kis kárörömmel néztem a pénztár előtt egymást taposó embertömeget. Nekem megvolt a jegyem s felszálltam a vonatra.

Jókedvűen tekintgettem ki az ablakon, míg nem jött a kalauz.

— Uj felszállóktól kérem a jegyeket! — hangzott a felszólítás. Elsőnek nyújtottam át a rózsaszínű borítékba fűzött két jegyet. Ránézett, utána rám, s azt mondta:

— Ez nem érvényes! — Azzal fogta magát, elő a tömböt, s állította ki az új jegyet — 20 forint pénzbüntetéssel —, mert jegy nélkül szálltam fel a vonatra.

— De kérem — próbáltam az igazamat megmagyarázni.

— Semmi kérem — vágott a szavamba az előbb még udvarias ember. — Miért nem bélyegeztette le az indulás előtt! Ez a szabály.

Ja igen. A szabály, a szabály. Nem is ellenkeztem tovább. Ez esetben nincs mit tenni. Mikor magamhoz tértem zavaromból, arra döbbentem rá, hogy az utazásom fapadoson, előreváltott jegygyei, pótjeggyel és büntetéssel 52 forintba került.

Egek! Mit kellett megérnem. Az érvényes jegy mellett — mert még ma is utazhatok az előre váltott jeggyel, ha lebélyegeztetem — megbüntettek.

Úgy látszik, jóval értelmetlenebb vagyok, mint gondoltam. Az előreváltásnál abban találtam az ésszerűséget, hogy az indulás előtt nem kell tolakodni a pénztárnál. Sajnos — saját zsebemen tapasztaltam, ez nem így van. Akkor vajon mi az ésszerűség az előreváltásban?

cs. f.

Szolnokon láttuk

A Dózsa György út és az Ady Endre út találkozásánál a kanális az úttest alatt beszakadt. A közlekedés kerékpárosoknak, motorkerékpárosoknak és még gépkocsiknak is a nevezett helyen életveszélyes. Tudvalevő, hogy a Beloiannisz út építése miatt a forgalmat a rendőrség erre az útszakaszra terelte, de ilyen körülmények között ez nem megoldható. A Városi tanács VKG Osztálya figyelmébe ajánljuk.

•

Kerékpáros kerékpáron hcv- Jad a Malinovszki-u teán.

RENDŐR: Szálljon le. Egyirányú a közlekedés.

KERÉKPÁROS: A Néplapban az van hogy nem.

RENDŐR: Az lehet, hogy a lapban az vám., de az utcában igen.

ÚTIKÖLTSÉG — SZTK MÓDRA

Bürokratikus recepi — csak betegek részére

Történik pedig, hogy a beteget a kezelőorvosa Kisújszállásról a karcagi kórházba küldi röntgen vizsgálatra, mivel a lába megsérült. A beteg autóbuszon utazik, mert igen-igen fáj a lába s ha vonattal menne, fényes nappal a csillagokat is látná, míg a vasútállomástól a kórház sebészeti osztályáig gyalogol. Az autóbuszmegálló azonban csak három perc innét. Ezt ki lehet birni.

A vizsgálat után a kórházban lebélyegzik az útiköltség igazolását. Ezt aztán a kisújszállási kezelőorvos továbbítja Szolnokra.

A beteg pedig vár, várja, hogy megküldjék az útiköltséget. Ez pedig június 21-én, tizenhárom nap múlva meg is érkezik 5 forint 30 fillér értékben.

— Nofene — mondja a beteg — ez meg miféle?

Az az igazság ugyanis, hogy a beteg 17 forintot fizetett az autóbuszon, az SZTK pedig még a vasúti jegy árát sem küldte meg, mert ez a következő: Kis- ' jszállás—Karcag 5,20 Ft, azaz vissza is ennyi, tehát 10.40 Ft, ha pedig retúrjegyet vált az ember, akkor 8,30 Ft.

Nem rossz recept az „útiköltség — SZTK módra”, csupáncsak a betegek tudják nehezen elviselni. '

Nem lehetne megoldani ezt az útiköltség históriát, hogy a vizsgálat helyszínén azonnal fizessék ki?

Balga kérdés. Miért válasszuk az egyszerű utat, mikor uij" hmiiokilt is?

(Kóréh Katalin (Kisújszállás) levele alapján.)

Hangulatos „zenei" aláfestés

Szeretek moziba járni, különösen a kertmoziba, s az vesse rám az első követ, aki nem tűr el szívesebben egykét szúnyogcsípést a nyári éjszakában, mint egy teremben a fülledt, fullasztó, forró levegőt;

Hovatovább azonban arra kényszerítenek bizonyos külső körülmények, hogy a kertmozi helyett a Vörös Csillag filmszínházat válasszam még akkor is, ha ragyogó tiszta csillagos égbolt ígér zavartalan előadást a szabad téren.

Az történik ugyanis — szinte kivétel nélkül — a kertmozi minden f előadásán, hogy a filmek leglíraibb, leghalkabb részeinél a Sütő utcában felhördül egy teherautó motorja, s zakatol, esü- hög, duruzsol hosszú-hosszú perceken át.

A „Félelem bére” című filmet nézve még csak elviseli ezt az ember, hiszen a film két teherautójának zúgása mellett meg se kottyan egy ,

harmadiké, a „Holnap már késő” című filmet nézve és hallgatva azonban kibírhatatlan ez a „zenei” aláfestés.

Olykor az idegtépő percek hatása alatt már arra az elhatározásra jutottam, hogy tüntető kivonulásommal demonstrálom nemtetszésemet. A gondolatot azonban elvetettem s inkább a lap hasábjaihoz fordultam. Kivonulásomat ugyanis nem láthatná sem a teherautó sofőrje, sem az, akinek jóvoltából éppen a kertmozi tőszomszédságában garazsiroz az említett teherautó.

Ezt a cikket azonban — remélhetőleg elolvassák — s bizonyára hozzásegítik a ertmozi közönségét, hogy zavartalanul élvezhesse az előadásokat.

Ebben — és az intézkedésig idegeim erősségében —bízva, továbbra is csak a kertmoziba járok, ha az idő engedi.

M r~n

Ugyan miért haragudott

leg a két rózsaszín cipő. Talán, hogy színük ugyanolyan, mint a kosztümnek, a táskával pedig nemcsak a szín, hanem bőrük minősége is megegyezili, mégis asztal alá kerültek? Mi dólog ez csakugyan? A méltatlan elbánás bosszút követel.

A két topánka nem is volt rest. Vadul marni kezdték a beléjük szorult lábakat. Az asszonyka, akihez a lábak tartoznak, egy darabig fájdalmasan mosolygott, de aztán szeme könnybe lábadt és bevallotta, hogy egy percig sem maradhat tovább.

A topánkák egymásra nevettek;

— No, megbosszultuk magunkat — így az egyik.

— Óh, te Bálik — gúnyolta ki a párja — most jött el igazán a mi óránk;

Az asszonyka lépni akart, de csaknem összerogyott a jobblábas cipő kegyetlen harapása alatt. Férje karjára támaszkodva vánszorgott ki a kerthelyiségből és a Tisza- parti sétányon lerogyott egy padra.

— Nem bírom, egy lépést sem tudok tenni ebben a cipőben.

Aztán mégis megpróbálta, s el is jutott egészen — a következő pádig. Ott tanakodott egy kicsit az ifjú házaspár, aztán az asszony lehúzta a ci- cipőket.

— Bevágom a Tiszába — kapta fel a ballábast és széles ívben meglóbálta.

— Jaj, Jobbik; végem! — nyekergült a cipő. Társa azonban higgadtan leintette:

— Ugyan, te Bálik, ismerni kell a nőket. A rózsaszín összeállítás mit sem ér nélkülünk, Csak fenyegetőzik a kicsi.

Valóban Bálik nem tanul meg úszni. A férj felszedte a rózsaszín topánkákat és a két fiatal tolvaj módjára lopakodni kezdett hazafelé. Az asszony természetesen mezítlábasán.

A cipők annyit kacagtak útközben, hogy majd felrepedt a varrásuk. Ha valaki szembe jött, a párocska árnyékba húzódott. A főutcán való átkelés külön szenzáció volt. Félórán át állt lesben a férj, amíg kifigyelte az alkalmas pillanatot, s a mezítlábas dáma csattogó talpakkal ugrált át az épülő úttesten. Amikor már úgy látszott, minden vészen túl vannak, utcácskájukban az asz- szony felsikoltott. — Máriám, mi ez a hideg? — s lábujjai közül nagyot szökött egy esti élelemszerzésben megzavart béka.

Végre hazaértek. A két rózsaszín cipellő összenevetett.

— Látod, pajtikám, kézben hoztak bennünket, mint egy ridikült.

Ezzel azonban véget is ért

magas karrierjük. Még aznap este sámfára kerültek Ahogyan a kínpadon feszültek, az esetlenebb felsóhajtott:

— Most megbűnhődtünk szemtelenségünkért.

— Ugyan, te Bálik, ne nevettesd ki magad — így a másik — még nem találkoztam rövid életem alatt olyan női divatcipővel, amelyet egy-két héttel a vásárlás után ne kellett volna tágítani. Miért nem mentél gazdacstz- mának, ha ezt el akartad kerülni?

Lám csak, milyen okos lehet néha egy női topánka.

(Solymár)

HUMOR a faaáh&L

Ártatlan gazemberek

Mátyás király egyszer meglátogatta az egyik fogházat. Néhány rabot maga elé sorakoztatott és megkérdezte őket, hogy miért kerültek börtönbe. A foglyok persze szépítgették a dolgokat s egyik sem vallotta magát bűnösnek. Feleletükből az tűnt ki, hogy valamennyien „ártatlanul” szenvednek.: Végre

egyikükhöz fordult, aki addig a háttérben húzódott meg: t— Hát te miért vagy itt? — Birkát loptam, felséges uram.

Erre a király « szavakkal fordult a fogházfelügyelőhcz: —i Bocsássa rögtön szabadon ezt a gazembert! Még utóbb elrontja ezt a sok ártatlan, becsületes embert.

Becsületes megtaláló

Kihirdette a dúsgazdag uzsorás, hogy nagyobb pénzösszeget tartalmazó pénztárcáját elvesztette s a becsületes megtalálónak 100 forint jutalmat ad belőle. Másnap jelentkezett is egy fiatal ember a községházán egy 800 forinttal tömött pénztárcával. A bíró nyomban maga elé hivatta az uzsorást.

Az aljasan gondolkodó férfiú útközben azon törte a fejét, hogyan lehetne a 100 forint jutalmat elvitatni és megtartani. Végre egy nagyszerű ötlete támadt.

—* Köszönöm, uram — szólt a megtalálóhoz. — Minthogy ön a 100 forint jutalmat már

kivette belőle, a jutalomdij dolgában rendben vagy un k egymással.

j-* De kérem — válaszolt sértődve a megtaláló — én egyetlen fillért sem vettem ki a tárcájából.

í— Bocsánat, én 900 forintot vesztettem el, itt pedig csak 800 van.

— Minthogy ön 900 forintot vesztett el — szolgáltatta a bíró az igazságot — s ez itt csak 800 forintot talált, világos, hogy ezt a pénzt nem ön vesztette el. Tessék tehát addig várakozni, míg valaki olyan jelentkezik, aki éppen 900 forintot talált.

Erdőit a favágó a fiával. Tél volt és nagy hideg. Az öregnek erősen fázott a keze az egyágú kesztyűben. Fogta hát magát, lehúzta a kesztyűt és elkezdte fújni'a kezét.

— Mit csinál kend? —kérdezte a fia.

— Fújom a kezem, hogy melegedjék —- felelt az öreg.

— No, jó, hát csak fújja.

Nyáron ismét kiment az

öreg az erdőre a fiával. AnyHideget — meleget

juh kását vitt nekik früstök- re. A kása meleg volt, Az öreg elkezdte fújni.

— Mit csinál kend? —• kérdezte a fiú.

— Fújom a kását, hadd hűljön — felelt az öreg.

í— Ej — vágott vissza a fiú !—! micsoda szája van kendnek, hogy egyszer hideget fű, másszor meg meleget?