Szolnok Megyei Néplap, 1956. július (8. évfolyam, 155-180. szám)

1956-07-29 / 179. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1956. július 29. í^&íid&Lat&k me/iifhik irodalmi l&iumáítak kdyzetémL Ha a XX-ik pártkongresszus út­mutatásait tanulmányozzuk azt ta­pasztaljuk, hogy nincs életünknek egyetlen mozzanata sem, amelyre ne térnének ki és ne adnának köze­lebbi vagy távolabbi perspektívát. Bennünket, Szolnok megyei író­kat természetesen az irodalommal kapcsolatos határozatok és felada­tok érdekelnek legközelebbről, kü­lönösen most, amikor a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezető­sége ülésének határozataiban is igen fontos feladatokat jelöl meg az írók számára. Nekünk, szocialista íróknak nem lehet szebb feladatunk, mint egy­formáin odaállni a párt mögé és minden tehetségünkkel szolgálni azokat a célkitűzéseket, amelyeket az ország, a nép érdekében a szo­cializmus megvalósulásáért tűzött zászlajára; A szolnoki írók már nem egyszer lanujelét adták annak, hogy készek minden segítséget megadni, készek és örömmel forgatják a pennát a szocialista kultúra és művészet ér­dekében. Erre elég megemlíteni a kéthetenként beiktatott „Irodalmi oldalt’* a Néplapban. Vagy említ­sük meg az „Üjéiet kezdődött’“ c- kis füzetet, amelyet az írócsoport a Magyar—Szovjet Társasággal kö­zösen adott ki s amelyben felsora­kozott a megyei írók színe-java. De ezeken kívül tudjuk, hogy a me­gyénkből nemrégen távozott Egri Lajos, a Szolnokon lakó és dolgozó K. Tóth Lenke országos hírű szati­rikus költőnk, Aszódi Imre költő, Tóth István és Tóth Kornél stb. stb. valamennyien komoly irodalmi munkát végeznek és komoly tehet­ségű írók, akik a melléjük felsora­kozott fiatalokkal olyan irodalmi munkát tudnának teremteni, hogy az nemcsak megyei, de országos méretekben is jelentős volna. Volna :;: ha volna, nekik hol és hová írni! De nincs! És most fel kell tennem a kérdést, hogy miért nincs? Azért nincs, mert a megala­kult írócsoport nem édesgyereke senkinek. Nem segítik, nem támo­gatják eléggé. Pedig ez nagy hiba. Az írók támogatására szükség van politikai, gazdasági és más vonalon. Azt gondolom, ha megyei vezetőink különösen a Központi Vezetőség ülése után — az írói munkát érté­kelve vizsgálódnak, rájönnek arra, hogy a múltban nem jól sáfárkod­tak az írókkal. Nem használták ki azt a nagy segítséget, amit adhat­tak volna az íróknak, és amit kap­hattak volna tőlük. Tudjuk, hogy a szocializmus építésében minden al­kalmat fel kell használni a tanu­lásra és a tanításra. Egy nép mű­veltségét, kulturális helyzetét az szabja meg, hogy annak a népnek mennyi és milyen tanítói vannak. Az író pedig, azt hiszem ez már ré­gen tisztázva van népének tanítója, mégpedig olyan tanítója, aki nem­csak a jelent tudja tanítani, hanem a jövőt is meg tudja mutatni és nagy segítséget tud adni, hogy azt a jövőt, amit el akarunk érni, el is érjük; De milyen tanítók vagyunk mi, Szolnok megyei írók, ha egy­szer nincs iskola, ahol tanítanánk? A Szolnok megyei Néplap, mint tudjuk nem alkalmas arra, hogy a megye szépirodalmi igényeit kielé­gítse. Nem alkalmas azért, mer* nagyon szűkre van szabva a terje­delme. De a Néplapnak, mint napi­lapnak nem is az a hivatása, hogy szépirodalmi lap legyen- Hogy mi a hivatása, azt nem kell magya­rázni; Mi volna, hát most a legfonto­sabb, illetve, mi volna az, amit a megyei írók kívánnának? írók? Nemcsak az írók! Hiszen az írók nem maguknak írnak. Az írók a népnek, a dolgozóknak, a paraszt­nak, a munkásnak, az értelmiség­nek és mindenkinek írnak, aki kul- turéletet akar élni, és mindjárt hozzá is teszem, ki nem akar kul- tur életet élni? Ügy gondolom, nem írok újat, ha cikkemben arról szólok, hogy szük­ségünk volna egy folyóiratra. Egy folyóiratra, amely nem csupán és szigorúan elhatárolva csak irodal­mi folyóirat volna, hanem foglal­kozna a megye egyéb művészeti kérdésével, zene és képzőművészeti alkotásokkal is. Hiszen megyénk­ben és éppen Szolnokon erre min­den adottság megvan. Ennek a me­gyének —ha szabad így kifejeznem — minden, adottsága megvan, hogy „önellátott“ legyen. Van szép ko­moly színháza, szabadtéri színpada, művészkertje, írócseportja, ismere­tesek a jászberényi zenei tehetsé­gek, a szolnoki zeneiskola stb. stb. Meg vagyok győződve arról, hogy a szerkesztőségnek nem fájna a fe­je a folyóirat anyagának összeállí­tásáról. Gondoljanak arra a megyei ve­zetők, hogy mennyire komoly érték van például megyénkben történel­mi szempontból. Sok-sok olyan idős elvtárs van itt körülöttünk, aki egy-egy szép emléket, egy-egy nagyszerű époszi eseményt őriz a lelkében a tizenkilences harcokból, vagy az azt megelőző, vagy az azt követő idők munkásharcaiból, s ezek mind elfognak veszni, mert az idős elvtársak egyszer itthagynak bennünket és nincs akinek elmond­ják a harcokat. Pedig bizony jó volna tudni küzdelmükről, hogy erőt adjon nekünk egy-egy nekiru­gaszkodásnál, amikor valami nagy feladatot kell megoldanunk. Vagy nézzük meg megyénk masfajta tör­ténelmi tevékenységét A mi me­gyénk — mindenki tudja — olyan helyen fekszik, hogy szükségsze­rűen „benne volt” minden nagy megmozdulásban, ami a nemzet történetében történt. Az* sem kell külön megmondani, hogy a felsza­badulás után ebben a megyében bontották ki a leghamarabb a közös gazdálkodás zászlaját Azt is min­denki tudja, hogy nekünk nagysze­rű tsz-városaink és szocialista üze­meink vannak . .: Ezer probléma, mely mind megírásra, közlésre vár, hogy tanítson, neveljen, gyö­nyörködtessem Igaz, hogy a mi jászsági és kun­sági népünket sokan bemutatták már sokféle megvilágításban, sok­féle történetben. Régen is, most is. De az nem elég. Meg kell mutatni mindenapas harcát, győzelmét, ku­darcát és mindent, ami véle és érte történik, mert ahogy övé az élet minden perce, úgy az övé kell le­gyen az élet minden percének gyü­mölcse is- A kultúráé is. Az mondhatnák valamely hiva­talos helyen, hogy szép amit ezek az írók akarnak, de nincs papír! Igaz, olvastam az Irodalmi Újság nemrég megjelent számában, hogy évi papírfelhasználási tervünknek csak három (nem tévedés!) három százalékát használjuk fel sajtóra, valószínű így is van. Lássuk a Néplap terjedelmét! — SAJNOS—! Mondjuk az évi papírtervünknek 20 százalékát használjuk szépiro­dalomra és a művészettel, illetve a kultúrával összefüggő dolgokba. Van még 77 százalék. Ebből mit tudom én hány százalékot felhasz­nálunk a gyönyörű bürokrácia fej­lesztésére és a csomagolásra, meg még amire kell, de merem állítani, hogy tizenöt—húsz százalékot fel­használunk brosúrákra! Nem va­gyok brossura-ellenes, mert tudom, erre is szükség van. De mi lenne, ha mondjuk a húsz százalék he­lyett csak tizennyolcat használnánk fel brossurákra, hiszen több mint biztos, hogy a sok fölöslegeis bros­sura, amit kiadnak — és amit senki el nem olvas — nem jelente­ne nagy hiányt a brossuráli világá­ban. Ügy tudom, hogy a megye ma­ga gazdálkodik a papírtervével. Nem lenne jó, ha az illetékes papír- teives elvtársak ezt fontolóra ven­nék és hozzásegítenék a megyét egy nívós szépirodalmi fórumhoz, egy egészsége;, merész és bátor tol- vonással? Azt gondolom meg lehet­ne oldani a dolgot. Persie e sorok írója nem terv­készítő ember, nem is funkcioná­rius. Egyszerű tsz-tag, aki szereti a kultúrát és szeret harcolni vala­miért, aminek van értelme és amelynek gyümölcse, ha nem is rögtön, de bizonyos idő múlva fel­tétlen megmutatkozik. Tudom, hogy ennek a lapnak a kiharcolása nehéz, nagyon nehéz és mert tudom, hogy egyedül erre képtelen vagyok, ezért cikkem vé­gén segítségül hívok a megyei ve­zetőkön kívül minden Szolnok me­gyei írót és művészt, legyen mu­zsikus vagy festő, szobrász vagy fa­ragó és segítségül hívok minden megyei dolgozót, tsz parasztot, két­kezi munkást és értelmiséget, mér­nököt, tanárt, tudományos kutatót, segítségül hívom az ifjúságot. In­dítsunk vitát, szóljunk hozzá e cikkhez, mondják el véleményü­ket, hiszen tudom, hogy' cikkem nem tartalmaz mindent, amit el kellene mondanom. Vannak nyil­ván más hibái is- Hiszen ezek a so­rok csak megindítói akarnak lenni egy mozgalomnak, amelynek végén — remélem — megyénk gazdagabb lesz egy komoly, kulturális fórum­mal, mely jó a dolgozóknak, jó a vezetőknek és jó az íróknak... Fel hát elvtársak a vitára, a hoz­zászólásokra, a „folyóiratért’ ! Bíró László Tiszaszentimre, Fehér Imre Tsz tag; a szolnoki írócsoport tagja Az Ördög Szépsége Közös francia—ouisz fiLmprodukció Az őrdög Szépsége — bár rendezője, fogatókönyvírói és fősze­replői is franciák — a nagymultú klasszikus filmek legkiválóbb sajátosságait egyesíti, a háború utáni években a filmgyártás él­vonalába fejlődött olasz filmek előnyeivel. A filmben egyesül a magas művészi igény a következetes valóságábrázolással, a vál­tozatos és színvonalas formai ábrázolással. Ha kosztümös is a film, időtől és tértől független, de hús-vérből formált emberi alakokat, a jellem ezernyi változatát ábrázolja. Élő embereket sodor az örökszép Faust-legenda meséjének keretében. Faust professzor egy kis hercegség díszdoktora, 50. születése napján rádöbben, hogy bár egész életében tanult, dolgozott, tudo­mányos munkát végzett, mégsem ismerte meg az élet örök titkát, az ifjúság örök szépségét, a szerelmet. Az ördög, Lucifer-küldotte, Mephisto, megajándékozza az ifjúsággal és Faust doktor magára- ölti egy fiatal diáknak, Henrinek külsejét, igyekszik kihasználni az életet, fiatalságot. Mephisto mindössze Faust doktor lelkét kéri cserébe. Ebből a bonyodalomból indul a mese, szálai válto­zatosak, szövődményesek, míg végül a jó és a rossz, az emberben rejlő pozitív és negatív, a konfliktusok sorozatán keresztül meg­oldásra talál: győz a jó, győz az emberiesség. Gerard Philippe, a kiváló filmszínész, akit a magyar közönség is jól ismer, a „Királylány a feleségem”, a Pármai kolostor”, a „Vörös és fekete” és több más nagy francia filmből, az élet nagy és kicsiny problémáival küzdő élő emberré varázsolja az évszá­zados legendahőst, Faust doktort (Henrit). Michel Simon, a „Notre-Dame-i toronyőr" nagyszerű alakítása után a kísértő ör­dögnek oly művészi ábrázolását nyújtja a mozivásznon, hogy en­nél emberibbet még a képzelet sem tudna teremteni. A filmhez magasabb művészi igénnyel közeledők csupán egyet kifogásolhatnának ezen a nagyszerű filmalkotáson: azt, hogy az időtol túlságosan függetlenné teszi s Mephisto jóslatával nagyonis maivá változtatja a több, mint 500 esztendős Faust- legendát. René Clair, a film egyik írója és rendezője, aki egyszer­smind a jelenkor egyik legnagyobb filmrendezője, ezzel a szándé­kos beállítással kapcsolatosan rendkívül érdekesen igazolja elgon­dolása jogosultságát: „Faust alakja érdekes formát ölt a. mai kor­ban. A szellemi tevékenységnek az a nagy áramlata, amely az al­kimistákat a bölcsek kövének és az anyag titkainak keresésére ösztönözte, továbbfolytatódott, egészen az atomkutatás koráig-.-.i De ki nem hiszi cl szívesen, hogy az ördög nem olyan erős, mint cmilyennek hisszük, hogy fegyverei néha visszafelé sülnek el, és hogy legyőzve, nevetségesen eltűnhet a lángok és füst tengerében?” (m. i.) Mikrobarázdás zeneestek A Társadalom- és Természettu­dományi Ismeretterjesztő Társulat művészeti szakosztálya „Nyári zene­estek” címen mikrobarázdás elő­adásokat rendez klubhelyiségében. 1956 augusztus 10-én, este fél 9 órakor Benj amino Gigli olasz dal­estje. I. rész: 12 klasszikus olasz dal. II. rész: 8 nápolyi dal. Ezek a világhírű énekes utolsó lemezfelvé­F. TÓTH PÁL: MAT y: Az örménycsi Bi Szájában kis pipája szortyog, ki sem alszik a gyenge tűz, nyolcvankettő esztendőt hordoz szívós inak közt — gondot űz ilymódon, öregesen.. < — A fő öcsém, hogy ez meglegyen! telei. (His Meisters Voice felvétel.) 1956 augusztus 24-én este fél 9 órakor Yma Sumac indián népdal­estje. I. rész: Xtabay szelleme; II; rész: Andeseik zenéje. III: rész: Nap-Istennő legendája. A három lemezről 24 ősi indián népdal csen­dül fel. Belépődíj: előadásonként: 3 fo­rint. BÁCSI ke Tsz-be küldöm Csak bámultak a zsenge ifjak sehogy sem értve a csodát, az „ötvenesek” meglapultak dünnyögve: — Jól bírja magát! A tsz-be azóta egész legenda járja róla. De nem afféle vénember ő, nem bizony, higyjék el nekem. a múltkor vidáman bújt elő egy gödörből és hegyesen nézte művét, a kemény fö'dct e szólt* — No, ki hát a legény? De ő csak legyint szótlan erre s tapintja lába vékonyát, és hajlik kétrét gömyedezve, mutatja keserves baját, majd szól is: — Orvos kéne; nem tudok jól hajolni térdbe ., Sajnálkozzunk? A mosoly villan, pipáján ép foga kocog.,. Hej, Matyi bácsi, bajainkra mit szólnának az orvosok? Nekünk: biz korán érte­Neki: a százat is megérje, A Tisza töltésén ballagok Várkonyból Vezseny felé, s jobbra- balra tekintgetve kutatom szemem­mel a régi vár helyét. Árpád-kori vár, vagy várkastély állt itt vala­hol, húsz éve még kilátszottak a földből leomlott falai, s a félkör­alakú sáncárok, mint mondják, most is felismerhető. Itt játszódott le valaha, ha igaz, a régi krónikák emlegette „Várkonyi jelenet”, mi­kor a nagybeteg I. András király odatétette az öccse, Béla elé a ki­rályi koronát és a hadvezéri kar­dot: válasszon. Hogyha a koronát merné választani, azon helyben fel- koncoltassa. Béla ,tudjuk, szerencsére a kard után nyúlt. így lett belőle nemso­kára mégis király. Hogy három évre rá a Dömösön leszakadó trón­szék gerendái üssék agyon. Hiába, kanyargósak az élet és a halál útjai, Még az ilyen ország­bíró nagyuraké is. De mondom, ballagok a Tisza töl­tésén, jön szembe egy öregember; Kérdem tőle a vár helyét. Mutatja mindjárt, arra van a part felé, ha lemegyek, az árkot is megtalálom. Maradék kődarabok is hevernek még tán itt-ott a fű között, de a falból már nem látszik semmi se. s valahol a föld alatt rejtezik az ala­gút bejárata is, ami átmegy a Ti­sza alatt. Felütöm a fejem. — Milyen a!a- gúté? — Amin a Tisza alatt lehet át­sétálni a túlsó partra, megvan az most is, nagy vasajtaja van neki. Á TISZA csak el van temetve, nem tudja senki se, hol keresse. Jegyezhetni kezdek.de ez csak felbátorítja az öreget, látja, hogy komolyan veszem a szavát. — Sok ilyen alagutak voltak ré­gen, arra, a vasúton túl volt a Do- mokosék majorja, ott is egyszer építettük a pincét, akkor találtuk meg egy alagút bejáratát, Be is menten lámpával, de olyan fojto­gató volt a levegő, elaludt a lámpa, nem lehetett semmit se látni, csak a nagy. sötétséget; Féltem is, hogy megfulladok, kijöttem. Fürkészve néz rám közben, ki lehetek, hogy ennyire érdekel mind­ez. Mert én C6ak írok, írok, s néha bólintok egyet biztatásul; — Ha akarja — mondja végül — én meg tudnám mutatni, hol ássa­nak le. Tószegen lakom, ott meg­találhat. Kállai Mihály kőművest keresse; Nézi, milyen gyorsan írom le a nevét, még ki sem mondta szinte, én már leírtam; Egyre jobban megjön a bizalma. — Tudok én mást is. Bőgőn dol­goztam egyszer aratásban, odajár­tunk hálni egy öregemberhez; Olyan juhász-forma ember volt, a fia ma is megvan. Akkor csinálták Bőgőn a kőutat. Fekszünk egy este az öreggel a szénán, gyönyörű az idő, csillagos az ég, abban gyönyör­ködünk, meg cigarettázunk, beszél­getünk; Egyszercsak a sötétben PARTJÁN odajön egy pap, két ministráns- gyerekkel. Köszönünk neki: di­csértessék. Fogadja: mindörökké; Aztán kérdi a juhászt: te vagy itt a gazda? — Azt mondja: én. — Hát akkor idehallgass. Holnap reggel eridj el a mérnökhöz, aki az utat csináltatja. Mondd meg neki, ahogy én mondom. A kereszt mellett ás­sanak le két métert, ott találnak egy lyukat, abban egy nagy kulcsot; Alatta meg egy vasajtót. Azzal a kulccsal, ha kinyitják az ajtót, a pincéből kijön három fekete kutya; És akkor a pincébe bele kell men­ni valakinek és két oldalról ott van az a borzadalmas kincs; És amikor kiszalad a három fekete kutya, ak­kor szabadulok én meg, ha onnan az a három kutya kijön. — Na és akkor elment a pap, jóéjszakát, el­ment, de még vissza is szólt a ju­hásznak: elmenj! — Maga ezt a saját fülével hal­lotta? A papot is látta? Gyermekien mély meggyőződés­sel feleli: — Láttam. És mindent három lépésnyire. És másnap az öreg el is ment a mérnökhöz, el­kezdtek ásni a kereszt mellett, de jöttek oda emberek és mondták, az öreg szavára ne adjanak semmit, csak boszorkányságból beszél és akkor abbahagyták az ásást. De az öreg nem nyugodott bele, megint visszament, hogy ássanak le azon a helyen. És akkor csúnyán elzavar­ták, menjen kend innen, ne akadá­lyozzon minket... Kár pedig, mert akkoriban építkezett az öreg oda­haza, csinálta a maltert, s akkor is egy borzadalmas csontvázat talált, annak a fülében volt két arany fülbevaló. Mutatta nekem: nézd csak, öcsém, mit találtam. Kértem, adja ide, anyámnak jó lesz, meg­fizetem, de nem adta. Bevitte Kécskére, ott nyolcvan pengőért kérték, mégse adta. Felment vele Pestre, bement egy aranyműveshez, az meg nagyon ügyes ember lehe­tett, mert mindjárt rákiáltott: — Hun lopta maga ezt? Na, megálljon csak, mindjárt rendőrt hívok. — Jaj, ne tessék mán — könyörgött az öreg s még a keze is reszketett. Látta az aranyműves, hogy meg­ijedt; — Na, itt van tizenöt pengő, de aztán iszkoljon innen, — így adta oda az öreg tizenötért, amit nem adott nyolcvanért; Elhallgat. Csak néz rám, de nem szól többet. A szeme kéri csak, ha jól értem, amit a száján ki nem ej­tene a világért sem ez a szemér­mes vén magyar: ha megtalálnám a kincset, ő róla se feledkezzem meg. Hej, vén Kállai Mihály! Felnézek az égre, ott röpködnek az alcsi reptér gyakorlógépei, örökös dongásukkal, kerengélésükkel már úgy hozzátartoznak a Tiszához, akár a szúnyogok. Odafent a leve- vegőeget könnyebben meghódította ezen a tájon a XX. század, mint idelent a földön az emberi kopo­nyákat. Valóság és mese szövődik össze az öreg lelkében. S ki tudná meg­vonni a határt a kettő közt? Én nem. Varga Domokos (Megjelent az Irodalmi Újság július 28-i számában.) IRODALMI HÍREK: MEGJELENT A TISZÁT AJ jú­niusi száma. Az írószövetség sze­gedi csoportja folyóiratának új szá­ma közli többek között Juhász Gyula tucatnyi, kötetben meg nem jelent Anna-vensét, Jobbágy Ká­roly, Magyar V. László, Nagyfalusi Tibor, Németh Ferenc verseit, Ká­rász József, Petrovácz István és Rákosy Gergely elbeszéléseit. A la­pot „Haladó hagyományaink” és a „Szemle” rovat teszi teljessé. * BABAY JÖZSEF, a neves író az elmúlt hét péntekjén, 58 éves korá­ban elhunyt. Temetése kedden volt a Farkasréti temetőben. Babay Jó­zsefet Parragi György búcsúztatta. * „BÉKÉSI ÜZENET“’ címmel a Békés megyei írók munkaközössége és a megyei tanács népművelési osztálya augusztusban antológiát jelentet meg. A kiadvány első szá­ma mintegy száz oldalon mutatja be a megye íróit és művészeit. Az antológiában a szlovák, a román és a német nemzeti-kisebbségi írók és költők műveit anyanyelvükön köz­ük. * ACZÉL TAMÁS UJ VERSES­KÖTETE a Szépirodalmi Könyv­kiadónál jelenik meg decemberben. A kötetben 1954—56-ban írt költe­ményei szerepelnek; * A MAGYAR ÍRÓK SZEGEDI CSOPORTJA megválasztotta ötta­gú új vezetőségét. Tagjai lettek: Dér Endre, Madácsy László, Né­meth Ferenc. Petrovácz István és Somfai László.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom