Szolnok Megyei Néplap, 1956. április (8. évfolyam, 79-102. szám)

1956-04-01 / 79. szám

EGY ÉLETEN ÄT

MINTHA képesítőre készülne a

jászberényi tanítóképző tanári kara, diáksága, sőt még a hivatal- segédek is. Ünnepélyes izgalom remeg a levegőben. Az igazgatói irodában ünneplőbe öltözött tanárok, vendégek beszélgetnek kisebb csoportokban. A székek üresek, ha leül is valaki egy-egy pillanatra, nem bir ülve maradni. Az ablak vonz mindenkit. Percenként kémlelik a kaput, az utat.

És az ablakon kacagva lép be az első tavaszi verőfény, mintha ő is ünnepelni akarna.

Vajon honnan ez a varázs, ez az erő, vajon ki az az ember, aki ennyire izgalomba hozott egy iskolát?

Megérkezett.

Az arcokon túláradó szeretet, elfogadtatás. Szikár, sötét ruhás férfi ezüstös hajjal, feketekeretes szemüveggel Nem néz ki többnek öt- ven-ötvenöt évesnél. Idősebb férfiak köszöntik, s úgy szólítják: „Laci bácsi."

Aztán mindenki megindul az iskola dísztermébe, hogy együtt ünnepelje Berzátzky László zenetanárral 70. születésnapját, és 50 éves tanári pályáját. Tanúja legyen, amint egykori, növendéke Donáth Antal tolmácsolja a miniszter elvtárs jókívánságait. * átadja „Az oktatásügy kiváló dolgozója" kitüntetést.

A díszteremben már elhelyezkedett az iskola énekkara. Amint az ünnepelt felesége, két fia és unokája társaságában belép s helyet foglal, felcsendül Kodály köszöntője. Üdén, Úszta szívből száll az ének, szeretetek,, hálát áraszt.

Megható pillanat, de uvólyen hosszú és rögös utat kellett megtennie a kassai pék fiának, amíg eljutott idáig. Tizenhármán voltak testvérek. Micsoda diákélet lehetett az övé. Ma. amikor kényelmes diákotthonok várják a tanúlnivá gyó fiatalságot, ösztöndíj, Irulön- böző segélyek teszik lehetővé a zavartalan munkát, senki se gondol arra, mit jelentett akkor tanulni egy szegény ember gyerekének.

NEM VOLT kiváló tanuló. Kevés ideje jutott a tanulásra. Tanított, hogy megélhessen: zenét, matematikát. latinti

1907-ben szerezte meg a tanítói oklevelet. De nem lett könnyebb az élete. Apjának egyre rosszabbul ment azóta, hogy egy gyűlésről ellenzéki magatartása miatt csendőrök vitték el. Végül tönkrement. Berzátzky Lászlónak hármas gond

szakadt a nyakába, meri nyugtalan rajongó lelke nem elégedett meg a

tanítói oklevéllel. Többre akarta tanítani az embereket. Tanított, szüleit támogatta és közben elvégezte a zeneakadémiát és kinevezték a székelykeresztúri állami tárná-W3MWS

lllpi

i

i \' ' i <

TÍfi *

■

BERZÁTZKY LÁSZLÓ

nítóképzőbe zenetanárnak. Sajnos, nem élhetett sokáig hivatásának. Kitört az első világháború. Behívták. Az élesszemú k. u. k. tiszteknek 13 hónap kellett ahhoz, hogy felismerjék tehetségét, képzettségét és elvezényeljék a 39. honvéd zászlóalj zenekarához, nem karmesternek, vadászkürtösnek. Nagy kegyesen őrmesteri rasvgot adományoztak neki. Jóval később, amikor a zenekar karmester nélkül maradt és valószínűleg éppen nem volt a közelben olyasvalaki, akinek poretkciója lett volna, őt „léptették elő” karmesterré.

A háború befejeztével került Jászberénybe. De micsoda állapotok fogadták. Kevés tanár, sok tanítvány. A zene mellett néki kellett tanítania a lélektant, a testnevelést is. Persze egyikhez sem értett. A. lélektant úgy tanította hogy elővette óra előtt a tankönyvet. Megtanulta a feladatot és azt

mondta tanítványainak: Tessék! Ha én megtanultam, tanuljátok meg ti is. — A diákok nevettek, — és megtanulták jobban mint valaha.

Lelkes, kitartó, de kilátástalan munka következett. Nem voltak magas összeköttetései, vem voltak rokonai a minisztériumban. így hát természetes volt, hogy jól végzi munkáját, sőt olyan eredményeket ért el, amelyeket előtte még senki az iskolában, soha meg nem dicsérték, legfeljebb tanítványai emlékeztek meg róla.

ENNEK az áldatlan állapotnak a felszabadulás vetett véget.

A tanítóképző igazgatója nyugatra távozott. Űj igazgatóra volt szükség. Ki lett volna alkalmasabb Berzátzky Lászlónál. És be is bizonyította. Számtalan új dolog, átszervezés fűződik nettéhez. Többek között az ő igazgatósága alatt lett a tanítóképzőből tarútónőképzö is.

1948 január 1-én nyugállományba vonult. Nem bírta a tétlenséget, boldog volt, mikor arra kérték: vállaljon ismét tanítást.

És most 70. születésnapján, fiatalosan, rugalmasan lépked öreg és fiatal tanítványai között. Fogadja a szerencsekivánatoleat. Megmelegszik a szive, elcsnkslik a hangja, amikor megköszöni államunknak, hogy méltányolja munkáját, tanítványainak, hogy annyira szeretik, és ünnepélyesen megígéri, hogy az MTH zenekar, mely most alakult, és tagjai még csupán az elméleti oktatásnál tartanak, egy esztendő múlva résztvesz a május elsejei felvonuláson.

Berzátzíky elvtára, kedx.es jó Laci bácsi, tiszta szívből kívánjuk, hogy sikerüljön még vagyon sok, minden azok közül a nagyszerű tervek közül, amelyek nagy szivét örökké izzásban tartják.

H. L.

[MŰVÉSZÉT ★

Kónya Lajos;

FEGYVERSZÜNET

Szótlanul teszünk-veszünk a kertben, tövises sövényt fontak a hetek szívünk köré, s azt várjuk mind a ketten, hogy a csendet a másik törje meg,;, Tekintetével, száz mozdulatával, mely ijedten megáll a félúton —

• konok ajkára akaratlan rávall:

hogy küzd, hogy szóra nyílna, már tudom, hogy pihegő, kézbefogott madárként vergődik gondja közt, mint jómagam;

S mikor ledől, fáradtan, mint az árnyék, lehunyt szeme is oly boldogtalan, —

hogy magam is, könnyezve, akaratlan, ráborulok, hogy karjaimba kapjam.

Gyű jtőív fölé

Ki ott nézett az árral szembe,

Annyit adott, mint senki más.

Nem kellett néki kérelem se.

Nem kellett hozzá felhívás.

Horváth alhadnagy elfeledte,

Hogy otthon van egy kis család,

Vizen érte a reggel, este,

A »harcteret'“ kutatta át Meghalt, mint hős a — nagy családért. Nem latolgatta, hogy mit ad... Amerre csak a híradás ért,

Könnyek hulltak a hír miatt.

S aki hallotta Tuiban óvnak Szomorú végét — sírt az is.

Itt maradt hősnek és halottnak Emléke élő, hantja friss,.,

Ok a legdrágább kincset adták.

Életért élet volt a bér.

A megmentettek nagy csapatját Segítsük! Hazánk arra kér.

Mint a szedett ág úgy maradtak, Akiknek megvolt mindene.

Puha karszék, virágos ablak,..

Futott, rohant a viz vele.

As áradatra áradattal Feleljünk, lelkes emberek!

Az adományok éjjel-nappa!

Rohanó árként gyűljenek!

Közönyös szívben gát szakadjon,

®s a szeretet öntse el.

Ki sohasem adott az is adjon! Szökjön a jóság szintje fel.

Ne számoljunk, hogy húsa forintot Adjunk, vagy elég a fele.,,

Azt számoljuk: hol jég suhintott, Szétvált a ház s a teteje,

Akarjuk: a ház újra álljon Barackfával az udvarán!

E vágy lássék az adományon,

S adunk újra, meg újra tán.,4

, s, Áldott, gyönyörű országrészünk, Ha visszaadjuk életét,

Ügy meghálálja azt minékünk,

Mint eső áldását a rét.

Most kenyeret kér, fedelet kér,

Mint fáradt vándor, bús beteg.

De ha ereje újra megtér,

Fehér kaláccsal adja meg!

K. Tóth Lenke

Jplt a ml falunkban egy jóságos kövér plébános, úgy hívták, hogy Bertalan atya. Róla szól as alábbi történeti

Égy májusvégi, verőfényes vae sámapon ismerkedtem meg vele közelebbről. Ott ácsorogtam a piactéren, a többnyire rongyos, kenyérre kácsingódzó proletárok között. Mert annyian voltunk abban az időben munkanélküliek, hogy a fűszál se több a csordajáráson. Piaci napokon úgy válogattak köztünk a gazdagok, akár a telegyom- rú disznó a kukoricában. Ahogy ott ácsorgók, lesem-várom a munkaadót, egyszer csak kicsoszog a parókia kapuján Bertalan atya. Körülnéz, hunyorít egyet-kettőt s rám céloz bozontos szemöldök alatt megbújó szemével.

—* Éppen téged hajkurászlak, Peti fiam! Napszámosra van szükségem a lu'.emavágáshoz. Ajánlkoztak ugyan már egynéhányon, dekát én szorgalmas embert keresek, ilyen magadfajtát ■.*■. Ha dolgozni akarsz, gyere be hozzám hétfőn reggel.

Gondolkozás nélkül bólintottam igent. Azaz hogy még se egészen gondolkozás nélkül, mert én bizony mindjárt rágondoltam azokra a finomabbnál is finomabb falatokra, amelyek olyan szép gömbölyűre formálták lelki jó atyámat. Mindössze ötvenhat kilónyi voltam tizennyolc éves létemre, s alighanem nyögés nélkül előírtan: volna még vagy tizenöt kiló zsír- és húsfélét magamon.

EJ étfőn reggel pontos időben

^megjelentem a parókián. Bertalan atya szívélyes mindörökkével fogadta jónapot kívánómat és hogy minél jobban kifejezze irántam való szeretetét, megkínált egy gyű- szűnyi pálinkával és egy félig elszívott gúbaszovarrál. Felhajtottam az itókát, a szivart pedig csak azért nem adtam vüsza cigarettacsikkéi kiegészítve, mert Jónás cigány gyakran zaklat a bagóért. Zsebbe löktem a bagónak valót, aztán a napszámról kezdtem érdeklődni. Bertalan atya elmosolyodott, jóságosán, igazi lelkipásztorhoz illően. Tenyerével atyáskodva veregette meg a villám.

«=- Neked kikerekítem hatvan fiiBUSI VINCE:

A ZSÍROS JUHSAJT

térreA többiek ötvenötért is

örömmel jönnének*

Én persze keveseltem a hatvan fillért, ö viszont sokallotta. Sóhajtozva panaszkodott, hogy anélkül is roppant teher nehezedik az ö vállára. Tömérdeket zabái a béres, meg az a naplopó kanász, gúnyával is el kell őket látni, olykor-olykor borravalót se Testeinek kiku- nyerálni. Meg hát a csirkék is döglenek, irtja őket az ördögi nyavalya. Ha él bennem csak egyetlen szikrája is a felebaráti szeretetnek, ne kívánjam le róla ez alsónadrágot ;. j Délre azért megkötöttük az alkut: fillérenként nyolcvanra szaporodott a napszámom,

Ebédelni indult Bertalan atya, erre én is elővettem tarisznyámból a szárzakenyeret az öklömnyi vöröshagymával. Mialatt jóízűen falatoztam az eperfa alatt, furcsa látvány vonta magára figyelmemet. Felborzolt tollú jércék, fakó taréjé rtyúkok, lelókadt farkú kakasok szo- morkodták szerte az udvaron. Szánakozva néztem szegényeket s ad- dig-addig nézegettem, hogy lassanként merész ötlet termett az agyamban. Felcihelődtem ültőhelyemból, odaballagtam a tornác elé, ahol éppen disznósonkát szeletelt Bertalan atya.

_— Dögrováson vannak az aprójószágok, tisztelendő uram.

— Tudván tudom — válaszolt az atya. —* Hiszen már neked is említettem, hogy beléjük bújt az ördög. Pedig már szentelt vízzel is belocsoltam a szerencsétleneket.

— A kolerán nem sokat segít a szentelt víz — kockáztattam meg egy pogány közbeszólást. — Adja inkább nekem, amelyik beteg, paprikást főzök belőle.

Lenyelt egy falat sonkát, jót Ivott az üvegkancsóban csillogó kadarkából s rám meresztette citromsdrr ga szemét. Aztán megmagyarázta szép sorjában, hogy először is nem minden kólérás baromfi pusztul el. Egyik-másik életre kap néhány hét múlva. Én pedig olyannak is elnyi- szálnám esetleg a nyakát, amelyik meggyógyulna később .; s Másodszor meg súlyos bűn volna megelőzni az isten rendeltetését. Jóakaratukig figyelmeztet, hogy ha nem akarok a pokolba, annak is a fenekére jutni hóttom után, akkor bizony óvakodjak a csirkehalál siettetésétől, ö ugyan lelkiismeretes pásztora nyájának, szükség esetén számomra bocsánatért esedeznek az örökkévalónál. Arra azonban nincs példa a bibliában, hogy az úr szíve megesett volna a beteg csirkére éhes bűnösön.

Felállt, letörölte a paprikás zsírt dupla tokájáról s felvett az asztalról egy gömbölyű juhsajtot, olyan negyedkilós súlyút.

— Idefigyelj, Peti fiam! öregapád sokat tudna mesélni az jóságomról, ha meg nem halt volna. Hozzám járt napszámra tizenkét esztendeig. Fazékszámra vedelte nálam a viziciberét, de nem sajnáltam tőle, isten nyugdtztalja. Szóval, amit az egek ura nekem adott, mindig bőven juttattam belőle a szegényeknek. , Itt van ez a szép darab birkasajt, fogyaszd el egészséggel. Aztán indult, vár odakint Parádi Bálint, az öreg cselédem.

Hflre kiértem, Bálint éppen vég- zett a lebbencsleves kanala- zással s indulni készült a lucerna- táblához ,.i Hm, hökkentem meg egy pillanatra, ez hát az a tömérdeket zaboló béres, s őt látja el gúnyával jóságos Bertalan. Ami deréktól felfelé lötyögött-lobogott rajta, kócmadzaggal odaerősítve keszeg derekához, valószínűleg ing lehetett valamikor, amit abból gyanítottam, hogy az elején egy halcsontgomb ingerkedett a napsugárral. Az egyik combját rongyos nadrágszár óvta az időjárástól, a másik meg a saját szőrzetét használta napfény elleni védekezésül. Apró koponyáján, amely lopótök módjára imbölygott a pipaszárvé- kony nyak fölött, összesodródott hajtincsek nyújtózkodtak az ég felé, mintha közelebb kívánkoznának a bárányfelhőkhöz. Hegyes pofacsontjait ezerráncú bőr tapasztotta úgy-ahogy egymáshoz.

—- Maga itt a mindenes béres? — nyújtottam kezet neki.

— En volnék — dünnyögte Bálint, rántva egyet csapott vállán.

A Bálint noszogatására én álltam elől a rendbe. Nekieresztettem hét sukkos kaszámat, persze csak úgy módjával, a nyolcvan filléres napszámhoz mérten , a De mögöttem iszonyúan harsog ám a here. Rosz- szat sejtve pillantok hátra. Erőlködve kaszál Bálint, dülled a szeme, dagadnak a nyakán az erek, ömlik róla a veríték. Kinyújtja a karját, csavargatja a derekát, hogy minél szélesebbre sikerüljön a rend. Alighanem megbolondult ez a Bálint, gondolom magamban, ö nem kapott sajtot, mégis úgy húzza az igát, mint a vasvillával birizgált örköt.

Nyugodt természetű ember vagyok, akárki elhiheti. Nagyon nehéz kibillenteni sodromból. De ezt azért nem győztem sokáig birkatürelemmel. Odaszóltam a cimborámnak:

— Pipaszünetet kéne tartani, kedves bátyám!

— Nem lehet — tiltakozik Bálint. — Meglát a tisztelendő úr. Akkor pedig a vénisten se ment meg bennünket a gyehennák tüzétől.

őszintén szólva jómagam se kívánkoztam túlságosan a gyehennák tüzére. Örökkön-örökké sülni-főni a fortyogó olajban, kellemetlen dolog lehet az nagyon. Az embernek azonban megvan az a kutya tulajdonsága, hogy mindig bízik a szerencséjében. Hátha éppen szundít az öreg Szent Antal, valahol egy aranybokor árnyékában, s nem veszi észre a pipaszünetet... Bertalan atyától nem kell tartani, ő oda van innen, jó hat kilométernyire. Letettem hát a kaszát s pipát meg dohányzacskót vettem elő. Példámat követve Bálint is odament a lajbljához, kiforgatta zsebeit dohányért, de sehogy se sikerült egy pipára valót összekotorni. Már-már a nyelvemen volt a szó, hogy megkínálom füstölni valóval, de hirtelen kigurult a lajbi alól az én sajtom párja.

Ni-nt, vörösödtem fülig az indulattól, 6 is kapott ajándékot, ezért fenyegeti annyira kaszálás közben az én sarkam épségét* Kis híján megmostam a Bálint koponyáját, de mint erősakaratú ember, csakhamar leküzdöttem az indulatot és elkezdtem nevetni, hangosan, tele- torokból,

— Mi az anyád kínját röhögsz? — kérdezte Bálint.

Válasz helyett elövettem a sajtó* mat, a markába nyomtam a cimborámnak. Csodálkozva nézte Bálint, mint ahogy a borjú nézi az új kaput. Tüskebajusza meg-megrán- dult, cserzett arcbőre még sűrűbb ráncokba gyűrődött. Aztán engem mustrált végig gyanakodva, majd a parókia felé villant a tekintete, Erre már megszólaltam:

— Nagyszerű ajándék, ugy-e, bátyám? Érdemes érte vakulásig erőlködni*

Rosszallólag csóválta a fejét Bálint bácsi, s egyszer csak a rendre heveredett, olyan nyugalommal, mint akiből végkép kiölték a kaszálási kedvet az értékes sajtok. Dohányt kért tőlem, s miután rágyújtott, órákon dt szivogatta szór- tyogó pipáját. Mivel engem se birizgált nagyon a lucernavágási szándék, türelmesen nyújtózkodtam én is az illatos szénán,

Eflcsivel naplemente előtt meg- tátogatott bennünket Bertalan atya. Még jól emlékeztem ábrázatának délebéd utáni színére, ügy piroslottak azon a borvirágok, hogy a pipacs se különben az árokparton. De most bizony kék-zöld színben pompázott szögletes orcája. Tízszer is megszámlálta egymásután a négy rendet, s olyasmit dör- mögött uborkaalakú orra alatt, hogy ő legalább harminc rendre számított ekkorára. Hamarosan ki is tört belőle az elkeseredés:

— Hát van bőr a pofátokon, potyára morzsolni gazdátok kenyerét?

— Lelkiatyám ennek az oka — felelte Bálint. — Zsíros juhsajttal tartott jól benünket. Hascsikarást kaptunk tőle. Egyebet se csináltunk ebéd óta, csak a nadrágunkat oldoztuk-kötöztük. Ha nem hiszi* nézze meg a bodzabokor tövét, ott a mezsgye mellett m