Szolnok Megyei Néplap, 1956. március (8. évfolyam, 52-78. szám)

1956-03-04 / 55. szám

i3.;o. március 4.

SEOLNOK MEGYEI NtPLAF

MŰVÉSZÉT ★

'13*>fc>*5ÉOiD»g>Í>Só«>*3*Dewc>SÖ#>lDSD*>10SDe>*3SDfi>£>BP*>^^

TÓTH ISTVÁN:

HAZAMEGYEK ÉDESANYÁM!

Ujj

ASZÓDI IMRE:

]jong6 ének BalatonlellérŐl

(A költő most megjelent, „FORRÁS FAKADT" c. kötetéből)

Apám minden évben megígérte:

„Fiam, csak még az idén szorgalmasan dolgozz, jövőre Kenesére mész a Balatonhoz’, s úgy lebegett előttem e remény lobogója, mint rossz ló előtt a csaló szénacsóva,

Hogy igáját húzza, tűrje,

t hogy nem lett belőle semmi, nem az apám bűne: a sár évről évre jobban verte s egy lépést mindig közeledett a naplemente szemének értelmes, kék tavához, s nem szól ígérettel többé négy fiihoz, csak felemeli kezét és visszaejti:

jobb is, ha a Balatont elfelejti,

mert bár a tengernek se lesz több a sója,

ha valaki könnyeit beleszórja,

mégis jobban meggörnyedne dereka,

ha eszébe jut ígérő szava,

mivel egykor fiát buzdította.

Ne fájjon, apám, eljutottam odal

Itt vagy, gyermekkori vágyam nagy tava,

itt ragyogsz előttem és első szavad

a zöld kertek nyári alján

csendült meg, hová bejöttél halvány

ködökkel arcodon,

amikor Aligához ért a vonatom,

itt vagy és gyönyörűbben, mint a tenger,

hol riadt hajós ül és messzi menni nem mer,

de itt, mint hegytetőn a nap,

körüljár a vándor és végig halad,

hogy minden szépséged megcsodálja:

surranva fut a habos hullámtaréj és csörögve szétesik, mint az ezüstforgács, suhanva zúg a szél,

írnek folyton-folyvást. északi hegysor

h-mosolygósan

Tihany és Badacsony napfényes öblei,

itt hallgat a könyörtelen tető s mögötte a vészterhes naplemente, mely egykor Csokonai hangját is visszaverte, de amit mondott, csak reménytelen válasz: ott nyílnak a rózsák, de mind csak másra vár az, s Téged csak a honi por takar.

Itt vagyok hát és itt van velem baráti nép, román, csehszlovák most nem egymás ellen köszörüli foga' de mint a vezeték sodrott ágai, feszülnek egymáshoz vállaik « a tervet így bizton emelik,

Itt nyaral a Szabad Nép, a Belügy, a Könnyűipar, a Gamma, s üdülő itt százszám is akad ma, hol izzadtüstökű munkások pihennek, játszanak és ujjongva énekelnek, mint a mag, mely hó után kikel.

Erisem én is, erről írni keU s míg álomtól szelíd puha szemmel ■ múltban és jövőben így merengek el, megmozdul szivemben a hála, mint holdtöltével a tenger ár-apálya, mozgatván a parti köveket:

a munkáskormány és a szakszervezet adott gyermekkori vágyamnak szárnyat, és repített ide, hogy most bejárhat téged, te fényes tótükör, boldog pihenés, munkás nyári kör, ti szembenéző tóparti hegyek,

mik Veszprém felől idáig lejtenek)

Csend van, elfúvódtak a tegnapi árnyak, nyárfa hajlong és a kerti hársak levelein a harmat rezegve ül, mint hímzett függönyben a nyuszifia, vagy a higany, ami elgurult,

Hajnalodik, a napos rézkürtjébe fújt, menetelnek itt szemben az úttörők, sok vidám gyerek és évről évre több, mint a fa, mi perdíti vitorlás virágát s felhajtja utána zölden drága ágát, a hajtás — új holnap izzik homlokában;

örömteli év, ifjúság és nyár van szivemben, mulass, bámuló izom, gyönyörű derék, hiszek és bízom benned, mert nagy vagy te, büszke nép, mint kőszál, mi az öblök felett kinyúl, s rajta túl a fázós nap korongja bíborvörösen hajnalfényre gyúl

A SOVÁNY kis suszter nagyon **■ odáig volt már. Csak gubbasztott szótlanul, hátát a fagyos lövészárok oldalának vetve. Keze zsebbe dugva, vállán a puska szidástól feltolódott. mivel egészen ne kidiilt a kicsit rézsútos falnak. Gyulladásos szemhéja fáradtan mozgott, mikor nagyritkán pislogott zöldesszürke szemével.

Milyen gyerek még ez is? — figyelte szomorúan Tenki Mihály, az öreg feldöbrői népfelkelő. Majd meghasad a szíve, amint szinte megállás nélkül reszketett a fejletlen fiatalemberke.

Feketesárga arcán nem volt már úgyszólván semmi hús, csak betegszínű bőre feszült kétségbeesetten a csotjaira, hogy azok szét ne essenek.

— Vedd mér el egy kicsit a hátad. mert odafagysz köpenyestől — mozdította volna el a legénykét az öreg. De az gorombán lökte meg könyókkel s úgy vissza préselődött a kőkemény földpáncélhoz, hogy feje nagyot koppant.

— Csak még egy kicsit tarts ki. fiacskám — szánta megint az ernyedt bajuszú vén harcos. — Majdcsak megváltozik már a helyzet.

— Miből gondoja, bátyáim? — szólalt meg néhány méterrel odébb egy másik cingár legényke.

Tenki előbb odanézett. Ugyancsak egy óriási sapka, a sok leber- nyeg közül csak két vidám szem mosolyog elő. Alig pelvhedző hegyes álla világít ki a felhajtott gallérból s a sírással küzködő. vidámságot erőltető keskeny szájaszéle.

A vén katona szintén mosolyogni próbált. Nagy mocskos kesztyűiével megdörzsölte lógó baluszát. Az furcsán csörgött a belefagyott lehelettől. Aztán megszólalt. Mintha vigasztaló mesét mondana kisfiáinak — odahaza csavaró szagú pipaszó mellett.

— Azt mondják, mikor a tegnapi szerelvény vagonjait kinyitották, egyetlen katona sem volt a kocsikban- Mindnek a padlódeszkáia feltépve.:. Megszöktek, mielőtt ideértek volna a frontra.;. Majd csak h azamegvünk már.::

17 BBEN a pillanatban a madár- fejű kis suszter felpattant, mintha valaki rugót tett volna a talpa alá. Mire a közelében állók feleszméltek volna, már a lövészárok peremén kapaszkodott puszta csontkezével. De azonnvomban vissza is hullt mint akit áramütés ért s míg összegörbülve lezuhant az árok sáros, havas tocsogó fenekére, feje tompán nekiütődött az oldalfalaknak.

Odalent újból dobálni kezdte magát, szeme valami rettenetes látomásra meredt, piszkos fekete vonalkává szűkült szájaszéle hátborzongató vigyorgásra nyúlt és kacagott Őrült hahotával.

— Majdcsak hazamegyűnk! De megyünk ám. Mikor nem marad

másotok, mint a pucér alsófeletek. Hahaha! Szépen olajozzatok be, hogy meg ne csípje a dér és mutassátok zsoltárt énekelve a felettünk valónak •.. Hihihihi!... Rohanunk. száguldunk mindannyian...

Félelmetes rángatásba kezdett a csonttá aszalódott emberke. Irtózatos. titokzatos hatalom ellenállhatatlan parancsára engedelmeskedett törékeny teste. Ficánkolt, pattogott, rúgott, pörgött s ha lefogták, kisiklott. mint a csík. Végül még egy óriásit lökött magán s összegörcsöl- ve hullott le. Szerteszét fröccsent a gonoszul tapadó fagyos sár és a kis suszter megbomlott idegzete már csak nyúlós, sárgás nyálat produkált.’ míg megdöbbenve elhurcolták bajtársai.

p ELYHE MIKLÓS egerszalóki 1 honvéd újra meg újra maga előtt látta ezt a borzalmas jelenetet. Gépiesen ki-kikémlelt a tüzérségi megfigyelő nyíláson. Csak azért, hogy el ne aludjon. Sokszor az az érzése támadt, hogy sohasem ér véget ez a szörnyű nap s az utána következő éjszaka.

Kint kustolt a hó. bőm bolt a go- molygó sötétség. Ha a készüléken át vizsgálgatrta a terepet, akkor se látott sokai többet, mint szabad szemmel. Csak még jobban megtelt a szörnyű éjszaka a sötétség és fel-felvillanó fehérség viaskodó foltjaival. A halál nyargalászott sivalikodva az orosz és magyar állások felett. A sisteregve maró hó- fergeteg mintha óriási szürkésfekete csont koponyából jött volna.

Nincs menekvés. Meg kell dögleni! — zakatolt az egyre növekvő kétségbeesés a tizennyolc éves katonában. Voltak pillanatok, mikor már azt hitte, a túlvilágon jár.

Látta hetven éves öreg édesanyját, amint szipákoiva nyomja kezébe a foltozott szalvétába takart fonott-kalácsot a szepesi állomáson, mikor a frontra indult. Egy évvel azelőtt, 1916-ban.

Feje most is beleremeg, olyan élethűen él emlékezetében a nagy fekete kendő lágy tapintása. Érzi a zöldségszagot, mint akkor is, amint orrát belefúrta, míg könnyei hullnak... Felvirágozott vagonok...

— Isten áldjon meg, fiacskám ... Majd visszasegít az isten bátyáddal együtt!

Csak egy fekete pont volt mér

az öregasszony, de kezét, azt a görcsös, bütyös, kicserepesedett integető kezét még mindig látta.

A bátyja.:: még tizennégyben bevonult. Az a zárkózott, szófián ember a búcsú pillanataiban leroskadt a földre, úgy zokogott. Átölelte felesége, három gyereke lábát. „Csak még egyszer visszajöhetnék közétek!”

Megijedt a keskeny mellű gyerekkatona. Azt szokták mondani, hogy mikor az élet döntő pillanatai végigfutnak az emberben, akkor ott ólálkodik körülötte a halál Erővel vánszorgott el a kémlelő nyílástól és sokáig kellett néznie, ml az a szúró, villogó valami ott lent valahol, míg magához tért. A kiskályha áll előtte. Táncol benne a láng.

( ' YANUS moraj ütközött ki a

VF hóvihar süvöítéséből. A készülékhez ugrott. Kiszállt minden erő a lábából. Odakint az orosz állások felett fehér rakéták légiója hasított a sötétségbe. Mindig több és több. Várta, mikor indul meg alatta a föld, hiszen olyan volt már a havas, bokros tájék, mint egy irdatlan nagy ágyú torkolattüze. Lángolt, ordított az egész pusztító világ.

Ta’án már nem is ezen a földön van. Hiszen itt a magaslat alatt is megindult a föld, röppennek a fehér rakéták. A cikk-cakkos árkok szétfolynak, megindulnak:

Mi az, roham? De hisz az nem ilyen?! Hova rohan mindenki? Ne hagyjatok ittl Várjatok!... Azt hiszi, hogy üvölt, pedig csak agya próbálkozik még az öntudat utolsó erejével.

Nem tudta, hogy érte utói a többieket. Csak akkor tudta ésszel felfogni, mi fo’yik közülötte, mikor erről is, arról is, nyomkodták, szorongatták. Már érthető emberi hangok is jutottak tudatához.

— Kitört a szocialista forradalom!

— Éljen az orosz proletariátust

Micsoda ereje volt annak az egekig hatoló ujjongásnaik. Felolvasztott minden félelmet, őrjítő szorongást, estek surlódtak, feszültek egymáshoz. Sapkák repü'tek a levegőbe, puskatusok recsegtek a bakancsok alatt.. í Érthetetlen nyelven, ősd mély zokogó örömmel beszélt, kérdezett, fogadkozott egymásnak két más-másnyelvű tábor: orosz, és magyar.

Hűvös, szúrós bozont borult Pelyhe Miklós arcára s ő belecsókolt annak az ismeretlen orosz katonának a szakádéba, aki elsőnek rázta a kezét. Ki tudott ott parancsolni szívnek, kéznek, hogy merre adja melegét. Nem értették egymást, de a hang forrósága ezerszer többet mondott minden szónál. Pelyhe Miklósnak elhozta azt a kis falut, Egenszalókot, ahol a templom tornya olyan tréfásan messze van az épületétől. Kis patak folyik a falu közepén s a Felvégen gyerekek szaladnak kicsi házuk felé: „Pelyhe néni, jöjjön ki, Miklós hazaérkezett!”

— Hazamegyek Édesanyám!

Már meaealról. szinte könnyedén jött idáig a harckocsik hangjá, amikor megingott a föld, a szaggató morajba bele zúgtak a fák és süketen megcsendült a fül. Felrobbantották a hidat a Hanság-folyó felett.

Péter tudta, hogy itt a pillanat.

Bencze Józsi bácsi beszorította puskáját, talán jobban a kelleténél.

Cseke Dénes még egyszer megigazította könyökét a gödörben. Jól van, nincs semmi hiba. Menni fog. Most 6 jön. Megfizet, ha addig él is.

Lajos apja igen nyugodtan viselkedett. Rászánta magát a harcra, itt az első bizonyítás ideje. Ez a választás. A Dántól idáig futott, sok hidegvérű nyilast és németet látott, kik oly könnyedén osztogatták a front mögött a halált. Nos, hát neki is legyen hidegvére, különben nem ember, kár volt vállalkoznia.

Lajos megérezte, hogy most következük valami. Valami sejtelem meglegyintette a lelkét. Lelapult, feszülő izmokkal, éber figyelemmel.

Keleten oly gyéren húzódott egy parányi világosság az égre, hogy csak hosszú figyeléssel, lehetett észrevenni. De ezt innen most senki se figyelte.

Kinyílott a tejesház ajtaja. A benti viharlámpa ritka világossága megmutatta magát a külvilágnak. Majd egy vékony álak jelent meg az ajtónyitásban. Hosszúnyakú, izgága legény volt.

— Gyertek, hapshk. Drága az idő Végezzünk, aztán lógás a túlsó partra — hallatszott a hangja.

Kiléptek utána a többiek. Libasorban, töltött fegyverrel tartottak a silógödrök felé. Valaki megszólalt a libasorból:

— Ki se hozzuk őket a gödörből.-,-,

GERENCSÉR MIKLÓS

VIRRADÓRA

(Részlet a szerző most készDIft regényéből)

— Nem lehet ~ válaszolta a hosszúnyakú — nem látni rendesen. Majd egyenként, ahogy felmásznak ..; — Hegyi Jóska felé szólt — eresszed le a létrát..;

Péter derékon célozta a libasort. Először próbaképpen végighordozta géppisztolya csövét a nyilasokon, majd meghúzta a billentyűt és felropogott a sorozat. A lövések szapora kattogását sokszorosan verték vissza a majorság falai.

Pillanatnyi dermedt csend állott be, néhány nyilas puhán, szinte kényelmesen összeomlott ebben a pillanatnyi némaságban, de máris durrogták a puskák, egyszerre, vagy felváltva, öt gesztenyefa tövéből. Hegyi Jóska eldobta a hosz- szú létrát, sikítva szaladt a cselédházak felé, de megtorpant, kinyúlt, mintha álmatlansgától zsibbadt tagjait akarná megropogtatni, de lerogyott, hangtalanul, mintha semmi sem lett volna a ruhájában.

Valaki elkiáltotta magát rémülten, bömbölve:

— Testvéreek! az oro... — 6 is térdre esett, majd arcra, bele a trágyás pótba.

— Segítség! Segítség!.:: — üvöltött Kazár Csaba. Szája tátva maradt, úgy megfogta a silógödör szélét, mintha szét akarná morzsolni a betont, pocakját kidiillesztette s egy durranás után fenékre ült élettelenül.

Cselse Denen magán kívül volt. Már nem nézett semmit, csak a puska végre kerülő nyilasokat. Reszkető kézzel húzza hátra, majd csukja le a zárt, és fújtatva lihegi célzás közben:

— Ez a lapockámértEz a

pof önökért!.-. i Ez meg mindenért, mindenért!. — Már felállt az

árokban, derékig mutatja magát. A szomszédai kiabáljak:

— Feküldj le, az istenért! Hallod!? Feküdj lel. ii

Nem ért, nem hád. Csak lő. Fehér az arca, remeg a bajusza és lő.

Lajos a porba temette arcát, amikor elkezdődött az öldöklés. Minden durranásnál rúgást érzett s a golyók vijjogásától hideg szaladgált végig a testén tarkójától a lába száráig. Kínosan markolta a földet, remegve felnézett s ekkor látta, hogy ember ugrik ki a tejesház hátsó ablakán. Nyomban ráismert az asztalos kövér alakjára. Majd gyorsan a fasorra pillantott. Egyedül Cseke Dénest látta, aki még mindig felállva tüzelt. Az asztalos a ház sarkáig lopakodóit, géppisztolyát a saroknak szorította, s Cseke Dénest vette célba. Lajos mindent látott, megdermedt, s szinte megállt a szíverése, befagyott a gondolata s maga se tudta, hogy sikoltotta el magát élesen, kétségbeesetten:

— Dénes bácsi, kushadjon leeel...

Az asztalos felöl ropogás hallatszott, géppisztolya csövét könnyű füstfátyol takarta.. <

Űjabb géppisztolysorozat. Péter tüzelt. Az asztalos leejti fegyverét, megmarkolja a ház sarkát, de nehéz a teste, csuklik össze felé. Lajos úgy látja, hogy iszonyúan röhög, de nem, a kin torzította borzalmas fintorba kövér arcát. MinA- két tenyere végigsiklik a tejesház sarkán, aztán elvágódik. Az utolsó volt.

Ezt már nem láthatta Cseke Dénes. A hibás lapockájában valami fompa zsibbadást érzett, semmi fájdalmat, ez a zsibbadás zsongó, sokszínű szédületbe döntötte és zuhant, zuhant, valami rettenetesen mély feketeségbe

Vége volt a harcnak, )