Szolnok Megyei Néplap, 1955. november (7. évfolyam, 257-281. szám)

1955-11-24 / 276. szám

* IRODALOM —MŰVÉSZÉT

EGRI LAJOS:

BALOGEK MAGA

Vége tett az ebédnek, nem zö

rögték a kanalak. Finom volt, húsleves, metélt tésztával, úgy ahogy Sándor szerette, meg töltött paprika. Elfogyott mind, még a tányért is kitörölték utána. Hiába, Katalinnál nem főz jobban senki, erre gondolt az ember, de nem mondta ki a dicséretet, lenyelte. Jobb, ha az ember nem kapatja el az asszonyt.

Csak a két gyerek nem végzett még. A papírcstálcát nyalogatta az egyik, a selyempapírt a másik. Katalán már korán elment a piacra, mégis elfutott az idő, nem ért rá tésztát sütni, a cukrászdából hozatott négy krémest, hogy mégis legyen valami édes a vasárnapi ebéd után. Nem volt sok, de szájíznek elég.

Sándor felállt. Megropogtatta erős derekát, nyújtózott. Ilyenkor látszott, hogy milyen magas, majd a pl-afcnig ért az ujjhegye. S aztán előkotort egy cigarettát, rágyújtott. S ahogy felfelé füstölgőit a Munkás, észrevette a szokatlant, a nagy csöndet. Félfordulatot tett a hokedlin az aszomy felé.

—* De nagyon hallgatsz! — szólt a feleségére, ám ami erre következett, attól egyszeriben a haja tövéig szaladt a szemöldöke. Mert Katalin rákezdett sírni.

—< Hát téged meg mi lelt? — kérdezte és meglepetésében még a cigaretta is kibillent a szájábó1. De eredmény semmi, Katalin hüppö- gött tovább, csak épphogy ő is leült.

—• Felej hát, ha kérdezlek! Mi van veled? — s erre a hangra a két gyerek is felrebbent. Nem zörögtek a papírral, megérezték a mérget, mert türelmetlen volt a szó, Sándor arca belekomorodott.

—i Semmi válaszolt Katalin végre. A szipogást abbahagyta, de a zsebkendőjét csak nyomkodta a szeméhez:

' Ki az, aki semmiért pityereg? Csak a bolond hiszi, hogy semmiért potyognak a könyeid! — békétlen- kedett az ember.

— Az fáj, Sándor, hogy nem szeretnek minket ebben a házban! — kezdett beszélni az asszony, s most már a zsebkendőjét is feledte. — Csak sustorognak a hátunk megett. Nincs nekünk itt egy jóakarónk sem.

—i Eredj már! Csak képzeled! És aztán ha úgyis van? Mit törődsz velük? Nem vagyunk mi egyre se ráutalva! — így az ember, aki megnyugodott. Hát ha csak ez a baj összesen?

—i Jó neked, ezt te nem érzed. Te csak hazajössz, meg elmegy. De én észreveszem. Tudom, mit sugdosnak a hátunk megett, Könnyű nekünk, ezzel varrnak.

—i Aztán mért olyan könnyű nekünk?

—« Mert te sóikat keresel, azt mondják. És hogy mi ketten dolgozunk, könnyen járatjuk szépen a gyerekeket. Ma reggel meg hallottam, a tegnap estit mondta Gulyás- né. Hogy mi csomag nélkül már tán haza sem tudnánk jönni, ezt mondta valakinek. Meg se fordultam. Minek, De mondom neked, irigyelnek.

—i Csinálják ők is, ahogy mi. Előttük áll — rándított vállat Sándor és volt ebben egy kicsinyke büszkeség is. — Te meg ne törődj velük! Hadd járjon a szájuk! Egyszer se sírj miattuk. Inkább legyen száz irigyünik, mint egy, aki sajnál

— ezt mondta és másik cigarettára gyújtott. — De elég is ebből, elég

— és bement a szobába, bekapcsolta a rádiót. Hallotta, hogy kint az asszony mosogaitni készül, csörög az edényekkel.

Azért ezen él lehet töprengeni, és azon vette magát észre, hogy a rádió csak zakatol, egy szavát sem érti: Elcsavarta, csak az áram fogy, nincs ott az esze. Ilyenkor az a legjobb, ha megnézi a pléh Krisztust.

— Lemegyek, iszom egy pohár sört — mondta Katalinnak.

Forró, augusztusi nap égette a várost.

Az a néhány lézengő, aki még ilyen rokkenő vasárnapon, délidő- tájt sem nyugodhat odahaza, az utca fekete oldalába menekült. Balogh Sándor is ott fordult be a sarkon ahová a házak hűvöse csapódott.

Szegény hely ez a Mátyás tér — gondolta, és nézte a kavicsos sivatagból szomjasan ágaskodó poros akácokat. Sajnálta őket a faluról szakadt ember megértésével. Felnézett, de az eget hiába kutatta a szem, nem mutatott esőre. Kék és sima volt, nem bolyhozta felhő,

csak iorrósága dőlt az ember nyakába.

Még jó, hogy a lakásától, a József utca végétől a Koszorú utca sarkáig arasznyi az út,. de így is ragadt az inge, mire a vendéglőhöz ért. A vendéglőt ma is pléh-Krisz- tusnak hívják a környékbeliek, mert falának támaszkodva valamikor egy pléh Krisztus állt, miint valami kopott portás. Két lépcső vezet a söntésbe, ami neki, aki hosz- szúlábú ember, egy lépés csak. Bent megcsapta a sországú hűvösség.

A belső terembe ment. Nem volt ott vendég, csak Béla, a pincér mélázott, akit a vasárnapi sörivások kapcsán névről ismert és tegezett.

— Béla, hozz egy pohár világost! — szólt és leült egy tarkam tatás terítővei letakart asztalhoz a sarokba.

—1 Igenis — készségeskedett Béla. Letette kézéiből a rongyot, abbahagyta a légyvadászatot. Úgy ment, mint a lúdtalpé emberek, kifelé fordított lábfejjel, aztán jött, iparkodott, hozta a sört.

Balog egy pohár sörre jött, de az ital jeges hidege jólesett, s még kettővel megivott. Egy órája ült már magányosan, a harmatos pohárral szemben, s még mindig nem akar ódzott felállni. Jó volt a hűvösség, jó a sörszag, jó a redőnyök mögött összesűrűsödött félhomály.

Korholta magát, az egyik Balog Sándor pirongatta a másikat. Mert nem az a három pohár sör, amit megivott, az igazán semmi, szóra sem érdemes. Az egész éppenhogy megbizsergette, legfeljebb, ha egy csepp szesz kering az ereikben. De tudta, hogyha most több pénzt csörgethetne a zsebében, nem érné be ennyivel. És ezen bizony el lehet gondolkozni.

Vele is megesett már, hogy alkalom jött, megfogta egy óra, és többet ivott a kelleténél. Dehát egy élet alatt sok minden megtörténik, az is, hogy a cigánymuzsika kibillenti az embert a szokott vágányból. Megtörtént és kész, másnap reggelre kialudta a bolondságot. Igaz, utána sokáig birizgálta a lelkiismeret, kicsit röstelkedett is, hogy mi a fészkes fenének kellett összetörni az éjszakáját, és amiért megdolgozott, a pénzén minek vásárolt fájást a fejébe, émelygést a gyomrába. Dehát ez inkáb csak régebben volt. Mostanában nem kellett az italból több mint elég, a víg cimboráknak sem engedett, s a festett szerencse, a kártya sem érdekelte. ,i

Hahó, azért ítit megálljunk! Mert ez így csak a legutóbbi időkig volt. Néhány hete, de inkább néhány hónapja megint kívánja az italt. Azonkívül meg micsoda cimborák hívják őt? Nem éppen az emberek eleje.

Igen, jólesik, ha a teste könnyű lesz, ha úgy lép, mintha nem érné a földet a lába, ha úgy érzi, félig a levegőben jár. Szereti, ha a fejében szesz kavarog, megszabadítja a gondoktól, és a tehertől menekült lélek szerteröpködhet.

Dehát miféle gondjaim vannak? —i vetődött fel benne a kérdés, és ez megint olyasmi, amiin rágódni lehet.

Megvan a Iákása, a fizetése is rendes, felmegy havonta ezernyolcszáz—kétezerre, persze ez attól függ, hegy milyen darabokat adnak ki esztergálni. Katalin megint keres ezer körül havonta, vagy még inkább többet, és ami még fontosabb, rendes asszony, soha nincs szóváltás közöttük. A két gyere!; is pufók, piros, mint az élet.

Az üzemben megbecsüli a vezetőség, élmunkás, sztahanovista. Beválasztották a fegyelmi bizottságba, adnak a szavára. Ember lett, nem olyan gyere ide, eredj oda, mint volt régen Gálffi úrnál. Igaz, megdolgozott érte. Tanult eleget, pedig' foghatta volna ő is a könnyebb oldaláról, mint sokan. Hány eset volt rá, hogy hívták, gyere, menjünk el valahová, de ő nem! Maradt. Kutatta a gépek, a szerszámok, az anyag titkát. Neki az volt az clőbb- revaló.

És most irigyli(k. ezt mondta az asszony. Irigylik a házban a szomszédok: ezt. Amivel persze nem kell sokat törődni — s ahogy ezt így végiggondolta, egyszerre befel- hőzte valami más is. Elébeugrottak az arcok az üzemből a szemek, amik rásütöttek — mikor is? Hetek óta, hónapok óta. S ahogy elmaradoztak mellőle a valódi emberek, azt is látja. Balog elvtárs — így mondják, de hideg a hangjuk.] S egyébről sem beszélnek« csali I

amiről muszáj. Ami a közös munkához tartozik.

Azért csak jó lenne még egy pohárral meginni! — s kutatja a zsebét, de nincs. Aztán eszébe jutott: Van ám húsz forint, azt félretette, a tagsági bélyeg ára. Mindegy, na, majd kér Katalintól másikat, és már szólt is:

— Béla, hozz még egy pohárral. Meg bele egy féldeci rumot — mert mások így isszák mostanában. Megpróbálja egyszer.

A második pohárral itta, féldecivel keverve, amikor árnyék hullott az asztalára. Az öreg Csontos, az üzem egyik szerszámjakatosa 'köszöntött rá.:

— Szervusz, Sándor!

*— Jó napot, Csontos bácsi!

Az öreg nem mellé ült, a másik asztalhoz telepedett. Szusszantott, aztán átszólt hozzá ezzel a néni fontos kérdéssel:

—■ Jó a sör?

— Jó. Rummal meg még jobb. Én azt szeretem — de ezt már az italtól emelkedett ember virtusával mondta.

— Azért nekem csak rum nélkül hozzon egy korsóval — rendelt az öreg:

Sándort bosszantotta az öreg Csontos viselkedése. Mert minek ült a másik asztalhoz? Minek? S hegy kiugrassza az okot, hát felkérdezte:

—i Vár valakire, hogy olyan messze ült?

—1 Nem én, senkire. Csak minek zavarjalak, nem?

— Nem zavar engem. Én sem vérek senkit.

— Hát akkor... — és fogta az öreg a korsóját. Melléült.

Hallgattak.

— Jó, tényleg — mondta aztán az öreg és két keze között enyhít- gette az italt.

— Az — felélte Sándor.

Megint hallgattak.

— Vártunk tegnap lecsengetés után a pártcsoportba — mondta Csontos sokára.

Igaz is, nem ment el. Szólt ugyan Varga Feri, de mégsem, dolga volt, Katalin vett magának valamit, vele ment. Olyan anyagot vegyék már, ami neked is tetszik, így hívta az asszony még előtte való este. Ezért maradt el.

Csontos kizökkent, odanézett, aztán vissza Sándorra:

—• Tegnap délután is erről beszélgettünk.

— Rólam?

— Rólad.

— Dehát mi a baj velem! Nem vettem én e! senkiét! Nem bántottam én egyiket sem! — futotta el a méreg Balogot.-— Hogy nem bántottál meg senkit, azt mondod? Hogy nem? Hát ez kérdés.

— Nem kérdés az bizony! Én nem sértettem meg egyetlen embert sem az üzemben — és szinte kiabált. Béla is felfigyelt erre, ment kifelé, jobb, ha egy pincér se iát, se hall.

— Úgy, ahogy te gondolod, tényleg nem bántottál senkit. De másképp igen. Csak azt te magad sem veszed észre. És éppen ez a baj.

— Dehát mi a panaszuk rám?

— Hogy nem segíted a másikat. A múltkor meg éppen azt mondtad, hogy taposson mindenki utat magának, mint 'te. Mintha te egymagad tapostad volna a tiédet!

Most már az öreg Csontos is tűzibe jött. Hiába magyarázta az imént a pipázás tudományét, röpködtek a szikrák, úgy fújtatott.

Sándor belevörösödött. Lám csak milyen nagy ügyet csinált abból a piroshajú Szikom! Odajött mellé a multikor, hogy mutassa meg neki az új fogást, s ő elküldte. Mert persze Szikorámak így egyszerűbb! Balog, a marha, hónapokon át törte magát, amíg rájött, az okos Szikéra közben meg csak az órát leste, hogy mikor öltözhet már. Aztán a mézre odajön, az a légv! Hogy mutassa. Hát egy nyavalyát!

Csak úgy ömlött belőle a szó, amíg végigmondta. Csontos akkor letette a pipát, rákönyökölt az asztalra, állát a két tenyerébe fogta és megint a szemébe nézett:

— Jó, hát Szikéra lehetne különb. Meg mások is lehetnének különbek. De téged ki nevelt fel? Ki csinált neked utat? Ki adta át

á tudományát? Ki adott anyagot, szerszámot, segítséget, jutalmat? Mi? Valakik mások. És most? A hűség semmi? Az áldozatot, amit mások hoztak érted, azt nem kell visszaadni?

— Szikorának adjam?

■ — Annak is. Másnák is.

— Ez r.em igazság! — fortyant fel újra Sándor.

— Ez az igazság. Ahogyan te gondolkozol, az a szatócsok igazsága. Három krajcár pénz, három deka élesztő, hoci-nesze, ez az ő igazságuk. Nézd! — és előhúzta a zsebéből a régi nikkelóráját. — Húsz évvel ezelőtt volt egy sztrájk, hat hónapot ültem miatta a Gyűjtőben. Amikor kijöttem, ezt adták ajándékba az elvtársak. Belevésték a fedelébe: Hűségedért. De ez nem volt elszámolás. Ezzel nem gondolták megfizetni a hat hónapot. Mi nem voltunk szatócsok. Erről van szó. És te nemcsak Szikorával beszélsz úgy, mással is. Neked mindenki rossz, így van óik arra, hogyne segíts senkit. Elteltél magaddal.

— Én?

— Te. Azt hiszed, amiit tudsz-, a tiéd. Pedig azt csalt kölcsönbe kaptad. És ha így folytatód, magad maradsz.

— Az irigység beszél az emberekből — felelt vissza Sáindör Katalin szavával.

— Lehet. De ha velük egy lennél, akkor azt mondanák: Balog Sándor megdolgozott érte, megérdemli. Ha szeretnének téged, ha éreznék, hogy értük is vagy, mondanál!, ezt éreznék.

És most Sándor megértett valamit. Azt, amit eddig nem tudott. Nem is válaszolt, csak sokkal később mondta:

— Hát azért ezen lehet töprengeni.

— Lehet —1 mosolyodött el az öregember és vidámabban szeleit a pipája.

Amikor kifelé mentek, Csontos csak ennyit mondott:

— Bizony, ideje lenne, hogy essen.

t

*— Dolgom volt ^ modta aztán.

>— Gondoltuk — felelt Csontos és | megdörzsölte borostás állát. Hiába | kaparta le reggel, ebéd utánra sei’- f cegett. |

Hallgattak' megint, de Sándor | nem bírta tovább:

Mondja Csontos bácsi, miért | néznek rám görbén az emberek? >— I ezt kérdezte;

Az öreg nem felelt, csak ennyit | mondott:

— Várjál, előbb rágyújtok.

Körülményes gondossággal, ráérős kényelemmel megtömködte a rövid pipát s most erről beszélt. A gondolata azonban a szavak mögött futott.

—• Érteni kell ehhez is. A hebehurgyáiknál mindig beüt a baj. Hol nem szelei, s akkor a mafla nem győzi koptatni az öngyújtókövet. Hol meg szinte lángot vet a dohány, s akkor egyszeriben teliszalad füsttel a tüdő. Krákog, köhög a szeleverdl. A tetejébe meg a pipát szidja, mintha az tehetne róla.

István alig győzte hallgatni. Ha már kimondta, miért nem arra válaszol az öreg? Mit hagyja magát kapacitálni? — de az még mindig a pipáaás tudományáról elmélkedett.

— Mondja hát, miért haragszanak rám? — kérdezte egy szemernyi szünetben:

— Hát azt nem lehet éppen mondani, hogy haragszanak rád. Inkább csak úgy igaz, hogy nem szeretnek

— tért a tárgyra Csontos.

*— És miért nem szeretnék? —

csökönyösködött Balog.

Azt mondják, nagyon fent hordod az orrod.

— Maga is ezt mondia? — szegezte neki a kérdést Sándor.

Az öreg a szemébe nézett. Keze az asztalon feküdt, mintha összegyűrt pergament lenne a bőre alatta vastagon duzzadtak a kék érék. Hatalmas tenyeréből vastag, bütykös ujjak terpeszkedtek a tarkán szőtt asztalterítőre. Mielőtt válaszolt, beleivott a sörébe, s aztán a nadrágzseb terült sorra, kékcsíkos zsebkendővel letörölte fehér bajuszáról

sör habját.

<—1 Hát ha kíváncsi vagy, én is.

— Hopp, az anyád, ez meg van!

— rikkantott Béla, a pincér, és diadalmasan nézte a zöldszínű légy e^atelramázolt hulláját*

Vörösmarty Mihály:

A Guttenberg-al búmba

Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek S a kitörő napfény nem terem áltudományt; Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből S a szent béke korát nem cudarítja gyilok:

Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús S a nyomorú pómép emberiségre javul;

Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról És áldozni tudó szív nemesíti az észt;

Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával És eget ostromló hangokon összckiált,

S a zajból egy szó válik ki dörögve: „igazság!“

S e rég várt követét végre leküldi az ég:

Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.

.....................................................................................................

SZ

OVJET KÖLTŐK EPIGRAMMAI

Emil Krotkij:

Nagy koponya?

A tisztelői mind esküdni készek:

— A mester {cje: raktára az észnek! -, -.

A kívülállók sunyin mondják: — Nagy kár,

Úgy látszik, mindig csukva van c raktár!.-,.

Hiú

an y c i

k k

„Nincs

„Nincs

szó: lefestenem.; szó: elmondanom;.

(Gyakran olvasni ezt Könyv- s újság-oldalon.)

irodalmi

önmagával telt, mint széllel Ha egy strófát írt, már égn\ Magát azonnyomban „mé Azt hiszi, hogy méter,

Az önkritika szép,

De még szebb volna, hu Nem írna művet az, Kinek nincs rá szav

tí orial Tyimofejev: A s ö

Könnyen gyarapi Mert a másokéból

re

vitorla, áll az orra. 'vadónak” sejti, legfeljebb.:.

\

centi.

® A S g ft p

saját müveit, jó bőven merit.

Amit másol, menten saját müve lelt,

Hiszen nem tett

*°zzá - idézőjelet1

Eordította: K. Tóth ^