Szolnok Megyei Néplap, 1955. szeptember (7. évfolyam, 205-230. szám)

1955-09-22 / 223. szám

SZOIiTfOKMBGTEI NÉPLAP 1953. szeptember 22, EgYütt a termelőszövetkezetben orz ősszel még kevesen ismerték *"V Jászkiséren Kálmán Miklósé- kat. Ekkor költöztek be a tanyáról. Kicsit viharvert, de nem sok javí­tással takaros, szép házuk lesz ab­ból. amit a faluban vettek. Az el­múlt hetek során nevük ismeretessé vált, így nem sok fáradságba ke­rült megtalálnom őket. Az udvaron szanaszét vályog-, téglarakás és épületfa hevert. A házigazda az istálló körül szorgos­kodott. Erőteljes 45 év körüli férfi. Izmos karját, nyakát és arcát bar­nára égette a nap. Barátságosan fogadta köszönésemet, majd invi­tált, hogy kerüljek beljebb. —! Mindjárt hívom a felesége­met, csak a szomszédba szaladt át. Nyilván őt keresi — mondotta. — Miből gondolja ezt? ■— vála­szoltam kérdéssel. — Nincs ebben semmi ördöngös­ség, hiszen mióta belépett a terme­lőszövetkezetbe, elég gyakran ke­resik. Hol a rádiósok, hol a filme­sek, no meg jónéhány újságíró is volt már itt — válaszolt nevetve. —< Igen, őt keresem. De én ma­gával is akarok beszélgetni. — Jó — felelte — de egy picit várjon az elvtárs. — Ezzel elindult a kertbe. Néhány perc múlva egy tányér ringló-szilvával tért vissza. — Kóstolja meg, a saját termésem! e «>szélgettünk az időjárásról, a ^ nemrégen vett házról. En ke­rülgettem, ő viszont vem kérdezte látogatásom igazi okát. A felesége már belépett a termelőszövetkezet­be, ő még nem. Ha fordítva lenne, sokkal könnyebben megtalálnám a megfelelő hangot. Csak jönne már az asszony — gondoltam — és ek­kor feldübörgött az utcán egy von­tató, rajta egy csomó népnevelő. Kálmán Miklós is felfigyelt, majd így szólt: — Mennek agitálni, hozzám is elég gyakran jönnek. — És magának mi a véleménye a szövetkezetről? mr válasz kicsit késett, de aztán elmondotta mindazt, ami a lelkét nyomja. „A szövetkezet jó dolog, nekem nincs ellene kifogá­som. Ott vannak a gépek, az álla­mi segítség és a sok jó munkaerő. Ezzel az erővel lehet gazdálkodni, termelni sokkal jobban, mint én gazdálkodom.. Láttam én már régen az uradalmaknál is, hogy a nagy­üzem többet bir termelni, mint a kisparaszt. De itt a kezem — mu­tatja a balkezét — ezen az ujjak különbözők, az egyik kisebb, a má­sik nagyobb. S az emberek is így vannak, az egyik erősebb, a másik gyengébb. Ha én bekerülök a szö­vetkezeiben egy olyan kaszás-cso­portba, ahol 25—30 éves emberek dolgoznak, lemaradok, nem bírom velük az iramot. A magaméban azonban akkor pihenek, amikor jólesik. Ez az egyik ok, ami vissza­tart. — A másik pedig az, hogy ha már közös a gazdaság — egyenlő jogúnk a tagok — legyen egyenlő a jövedelem is. Adjanak mindenből mindeniknek egyformán, mert aki ma fiatal, az is meg fog öregedni. Ezért nem léptem be eddig a ter­melőszövetkezetbe, bár a feleségem és a 60 éves anyám is belépett.” IS ddig jutottunk, amikor nyílott ' a kapu. Hazajött az asszony. Kedves, kövérkés arca majd kicsat­tan az egészségtől. Fürgén lépked­ve jött felém. Az ilyen asszonyról szokták azt mondani, hogy ég a keze alatt a munka. Mögötte szé­gyenlősen egy 14 éves lányka húzó­dott meg. Megkérdeztem: mi a véleménye a szövetkezetről, és miért előzte meg a férjét a belépésnél? — En már 1952-ben be akartam lépni, de az uram akkor is ellene volt. Ekkor kishaszonbérleti földön dolgoztunk. Ha nem is lettem ek­kor tsz-tag, de figyelemmel kísér­tem a termelőszövetkezetek életét. Igaz, hogy az első években nem a legjobban ment ott a munka. Sok nehézséggel küzdöttek, jövedelmet keveset osztottak. Az utóbbi évek­ben azonban egyre több új ruha van a szövetkezeti asszonyokon, szebben járnak a gyermekeik. Nincs gondjuk kenyérre, adóra és még sokegyébre. Akkor visszatar­tott a belépéstől az is, hogy nem alcartam üres kézzel bemenni a szövetkezetbe. Most örököltem 8 hold földet a szüleimtől s azzal lép­tem a termelőszövetkezetbe. — És nem fél attól, amitől a férje, hogy nem bírja a fiatalokkal a versenyt? — Nem, mert egyrészt még én is elég fiatalnak érzem magam, más­részt olyanokkal versenyezem, akik velem egyidősek. Különöben is a termelőszövetkezetben az idén egyénekre osztották szét a kapálni- valót, s ha egy nap alatt nem vég­zem. el a munkát, befejezem más­nap.” ■igaza van. A termelőszövetkezet *• nem a kapitalista versengésre épült. A közös gazdaságoknak már rendelkezésére állnak a korszerű gépek, melyek mentesítik az embe­reket a nehéz munkáktól. Az ara­tást 'például, amely az év egyik leg­nehezebb munkája, az idén már legtöbb termelőszövetkezetben dön­tő részben géppel végezték. A fű­kaszák, kultivátorok, az egyéb kor­szerű gépek is a tsz-tagokat segítik. — A jövedelem. elosztásáról mi a véleménye — kérdeztem. — Én már sokszor mondtam a férjemnek, hogy eddig sem dolgo­zott helyettünk senki és ezután sem fog. Helyeslem és igazságos­nak tartom, hogy ki mint dolgozik, úgy részesedik a jövedelemből. Ez a helyes. Mert az igaz, hogy az emberek nem egyformák. Van, aki becsületesen dolgozik, de akad olyan is, aki mások munkájából akar megélni. Ezért nem volna jó és igazságos az egyenlőség a jöve­delem elosztásánál. IS álmán Miklóst másfél héttel ezelőtt még nem sikerült meggyőzni. Búcsúzáékor azzal vál­tunk el, hogy gondolkodni fog be­szélgetésünkön. Valóban gondolko­dott és helyesen döntött. Nemrég 6 is belépett a Kossuth Termelőszö­vetkezetbe. VÁGÁSI KÁLMÁN BESZÉLGETÉS EILENDER AMERIKAI SZENÁTORRAL Irta: K. Nyepomnyascsij A. ELLENDER amerikai szenátor {demokrata, Louisiana állam) fogadta az „Ogonyo'k" tudósítóját és válaszolt kérdésene. A „Nációnál’1 szállóban, ahol Eilender szenátor lakott, mar egész csoport külföldi tudósító gyűlt össze. Vámunk kellett a szenátorra: még délelőtt elutazott egy. moszkvakömyéki kolhozba. Végié megérkezett Eilender szenátor, alacsony, szélesvállú, 50 év körűi férfi. Sötét zakójának gomblyukában nagy piros virág virított, — Nagyon elégedett vagyok a moszkvai utazással, — jelentette ki a szenátor. A román nép nemzeti ünnepén A. Eilender reszt vett a no-« mán Népköztársaság moszkvai nagykövetségén rendezett fogadáson, majd ellátogatott egy moszkvai kórházba, megismerkedett egy kol­hozparaszt családjával és elutazása előtt látogatást tett A. I. Mikojan elvtársnál, a Szovjetunió Minisztertanácsa első elnökhelyettesénél. Az amerikai kongresszus legközelebbi ülésszakán Eilender sze­nátor javaslatot akar előterjeszteni, hogy hozzanak létre bizottságot egy amerikai kongresszusi küldöttség szovjetunióbeli utazásának ta­nulmányozása céljából. Eilender véleménye szerint ez igen hasznos lesz mindkét ország számára, — Ma nagyon kellemesen töltöttem el az időt — folytatta Ei­lender — ellátogattam egy orosz családhoz, a moszkvakörnyéki „II- jics” kolhozba. Elbeszélgettem a házigazdával és feleségével. Amikor megérkeztem, kenyérrel, hússal, burgonyával, paradicsommal és bor­ral kínáltak meg. Meg kell mondanom, még soha nem ettem olyan jó étvággyal, mint ennél az orosz kolhozparaszt családnál. Beszélge­tés közben a televízió műsorát néz 'ik: az amerikai mezőgazdasági küldöttség szovjetunióbeli látogatásáról készült filmet sugározták. Eilender szenátor véleménye szerint a mezőgazdasági küldött­ségek kölcsönös látogatása „nagyon jól elősegíti a kölcsönös megér­tést országaink között”. A szenátor kijelentette: helyesli, hogy szovjet polgárok utazzanak az Egyesült Államokba és amerikaiak látogassa­nak el a Szovjetunióba. Elmondta, hogy erről a kérdésről tárgyalt A. J. Mikojannál, a Szovjetunió Minisztertanácsának első eln"khelyette- sénél tett látogatása alkalmával is. | MOSZKVAI élményeire viszatérve Eilender szenátor el­mondta. hogy sok érdekes dolgot látott a szovjet fővárosban. Azon­ban néhány bíráló megjegyzést is tett. A moszkvai Nagy Áruházban a vásárlónak — miután kiválasztotta a megfelelő árut — először csekket kell kitöltenie, majd a pénztárhoz megy és csak ezután kapja meg az árut. A szenátor véleménye szerint ezt a folyamatot egysze­rűsíteni is lehetne és a moszkvaiaknak meg kellene ismerkedniök az amerikai kereskedelemmel; — Véleménye szerint a szövet emberek milyen fogadtatásban részesítették önt, amerikai szenátort és amerikai állampolgárt? — kérdeztem EllendertőL — A fogadtatás nagyon barátságos és — számomra váratlanul — nagyon közvetlen volt — válaszolt Eilender szenátor; — Tehát nem sajnálja, hogy ellátogatott Moszkvába? — Nem, nem! — válaszolt őszintén Eilender. — Ellenkezőleg. Nagyon örülök, hogy megláthattam Moszkvát és szovjet emberekkel találkozhattam. Sőt mi több: én még eljövök önökhöz! Özvegy Guzláné bezárta a tyúkokat, a kerekes kút vedréből kilötfcvintette a vizet, hogy éjjel bele ne fagyjon. Végezetül nagy nyögdécselések közepette felemel­te a WC mellől az éjjelit és cso­szogva elindult szobája felé. sss gyen meg a fene — mormol­ta szaggatottan s nem lehetett tudni, kit illet a jókívánság. Az ágasról lenyúló száraz repkényt- e, amely végigkarcolta arcát, vagy a csenevész lugason túl lakókat. Lehet, hogy mind a kettőt. Míg lilás-eres tasakotóká petyhüdt képét dörzsölgette kicserepesedett keze- fejével. gyűlölködve pillantott a mellette szürkélő ajtóra. Az üvegkarikák hideg színéiről úgy ítélte, megint nincs tüzelője Gomboséknak. Akkor pedig nem megy be. Pedig korán lesz még lefeküdni. De nem tanyázik a nyo­morultaknál. nem fázítja át ma­gát. Mieg aztán azért se szól be. hogy ne célozgassanak előtte, mi kellene nekik. Még az is lehet, hogy nyíltan kölcsönkérne a be­teg szabó felesége, — pénzt, vagy fát. Mert csak ezt tudják. Olyan házmesterfélének vette oda lakó­nak az öreg szabót, meg élete pár­ját, Kútra jártak, súrolták laká­sát. de meg a tanyán is segítet­tek, míg bírták erővel. Már nem is bicegett, úgy szedte a lábát. Minél előbb el az ajtó közeléből, ne is jusson azoknak az eszébe, hogy még fent van. meg 'ehet környékezni. A nagy sietségben kifulladva zárta be kétszobás lakása ajtaját. Megiborzarugatla a jó meleg, mi­kor benyitott a túlfűtött he­lyiségbe, ami éppen szomszédos volt a Szabóék keskeny zugával. Mindössze egy zárt ajtó választot­ta el attól. Guzláné füle rest volt, de cso­dálatosképpen mindent meghallott, ,jmit Gombosék beszéltek. Különö­sen gyakorlott volt már abban, hogy a kölcsönkérést megelőző -'ugdclózéi fii nyomelít tiltakozást, fojtott ingerültséget kifülelje. Ahá! —• hallgassunk csak,set­tenkedett közelebb a választóajtó- hoz, míg a csillogó sárga kacsa- zsírt kenegette az előkészített ha­talmas karéj pirítósra. — „Én már nem kérek tőle, úgy is hat forint­tal Itartozunkf ‘ — szűrődött át Gombosné síró-reszkető hangja. — Az istenit abba a gyáva ter­mészetedbe — sdstergett rekedten Gombos szabó. Azt is ki lehetett venni, hogy ai-xjtmiáis, melle zörgősen hörög s az ihdulait sorvadó tüdejének még több sípját zíháltatja. — Nem atyaisten az a háziasszony... meg­adjuk neki, ne féljen .,. Inkább még hagyod dögleni az embert.,, Te, teee “ fulladtak szinte bugy­borékoló krókogásba az utolsó szavak. Guzláné úgy fülelt az ajtó mö­gött, hogy még a kacsazsíiuól is megfeledkezett. Bal kezében a fé­li gfcnt barna piritos billegett, jobbjában meg úgy felejtette a kenőtollat, ahogy a zsíros ibrik­ből kihúzta. A java már lecsur- gott a tarka rongyszőnyegre. Megijedt. Tényleg jól sejtette. Ezek még kérni akarnak tőle. De nem ad. Dögöljenek meg. Gyorsan lelökte a pirftost a kályha szélén levő tányérra, rá a kenőtollat és a villanykapcsolóhoz sietett. Lábujj­hegyen. Ne hallják, hogy még járkál. Higyjék azt, hogy már az ágyból kattantja el, mert ott a kapcsoló az ágy fejtőli végénél. Még erővél is nyomta a kis ba­kelit nyelvet, hogy annál nagyob­bat csattanjon. Vegyék észre oda­át a villanyoltást. Észrevették. —*,..a huncut istenit. Addig- addig húztad, hogy lefeküdt — kh- hogott az asztmás kis szabó:.. Nem baj, felfordulok reggelre... Hát megfúlck, nem hallod, nem érzed?! rágta feleségét a súlyos beteg zsarnoka kétségbeesésével. A háziasszony dagadt feje átmelegedett a visszafogott figye­lésben. Amint sötét lett a szobá­jában, mintha megnőtt volna. Ott állt vastag visszeres lábain a zománcos sparhelt előtt. A jó szá­raz akácfabasábok lusta lángokat nyaltak melegkendős fejére. Eles. mélyfekete árnyékok ültek arca, orra, szemöldöke, duzzadt vörös szájaszéle dudorai mellé. Egy-egy merészebb villanás hatolt el sze­me gödréig, amelyben ilyenkor ál- nok fényele szikráztak. A sötétben levetette a külvilág előtt hordozott álarcát Guzláné. Nappal és amikor mások látták, löttyedt kerek arcán mindig szá­nalomért kunyeráló mosoly terült szét. Ez a kénye-'kedő nyögdécsclé- seket nagyszerűen kiegészítette. „Isten szent kegye’méből elég jól birom még, csakhát ez a két lá­bam ..." — szerénykedett ha is­merősökkel találkozol' az utcán. Most a téli este olajsűrűi sölét- jóben elszállt róla a szemlesütött 'ájtiatosság. Feketevörös kegyet len elevenség lüktetett bőrén húsában, ahogy a lángok villódzásában új­ból visszalopakodGtt az elválasztó ajtóhoz. Már nem igyekezett any- nyira. Nyugodtan, ügyesen leemelte a tányér széléről a kenőtollat, aló­la a pirftost, és folytatta a kenést, a tűz fényénél. Elkészült. Amilyen mohón éhes szájához kapta az óriás karéjt, olyan vdgyázaliosan eresztette rá HIÉNA Irta: Tóth István két egészséges, harapásban edzett fcglsorát. Át ne hallatszon a ke­nyér ropogása; Mikor tülnagyot nyelt, megállt az evéssel. Lélegzetét is visszatar- tc*lta, s ilyenkor fülét a kendő alól kiszabadítva, mégközelebb vitte az ajtóhoz. — Hjajh, hjajh.;» nem.í( so­káig... bírom;;» már.., hjajh... Ennyit se teszel meg... az em­bernek — lökődött át egészen tisz­tán a láthatatlan réseken .., *—< Én már koldultam eleget.»; miért nem mentél te? — siránko­zott Gombosné. Meg hova mentem volna már ilyen későn. Az orvos megírta volna talán a receptet, de a patika.». Olyan messze van ... megfagynék, mire kiadnák az or­vosságot. Hisz nincs kabátom;.. Azt se tudom, melyik patika ins- pekciós a sek közül. —< De megfulladok..» hjajh, hjajh,,, adj hamar,», egy kis vi­zet , s, Az özvegy háziasszony villo­gó szemmel, gyorsan lihegve hall­gatta. hogy a szomszéd jégverem szobában hangosan dideregve kec- mereg le* az ágyról az idős sovány asszony. Úgy hatolt át a kannából csordogáló víz józan löttyenése a pohárban, mintha jeget facsarná­nak. Az izzasztó meleg és az el­képzelt hideg ellenhatásaként is­mét végigcsiiklandozott a borzongás Guzláné hátán. Odébb is billegett, hogy kemencényd csípőjét a spar- hert széléhez támassza. így egészen kellemes volt hal­lani, ahogy az asztmás szabócska sűrű jajgatások, fuldcklásck köz­ben birkózott a pohár hidegvízzel. Azon kapta magát az özvegy, hogy gondolataiban messze tovább megy annál, ami az ösztövér em­berikével odaát a nyemortanyán történik. Jcbb lenne már neki mi­előbb elpatkolni. Csak tehernek vannak itt egyre gyengébb felesé­gével. Ha meghalna, az asszonyt könnyebb lenne elhelyeztetni a szegényházban. Az embert meg majd eltemettetné a város. A la­kást meg ki tudná adni fiatalab­baknak, erőseknek, akik vizet hor­danának, piacra járnának. Az öreg lakoknak semmi hasznuk. Ezeket a beteg legyeket most ki se lehet tenni. ... Demokrácia van ... Csak szegény megboldogult Márton él­ne. Nem kellene ilyen kodásokhoz alkalmazkodni. Megvolna a három nagy ház, a három cséplőgép. A földet se kel­lett volna leadni a téeszcsének. De még jó, hogy az csak hét hcSdnyi maradt, meghogy a cséplőket is el­adták. így a fiúnak szép házat tu­dott építtetni s olyan számba ve­szik, mint munkást. Nem bolygat­ják a malomnál, hogy kulák.,t Csak gépész... Pedig úgy■ eltervel- ték Mártonnal. Mire megöreged­nek, Ármin a fiú mint jó szakem­ber majd bajlódik a gépekkel. Van még egy-két jóemberük a múltból, azokat dolgoztatná oséplésnél: Igaz, isten se tudná, rm lenne most. Jé emberük? Hm! Akire gondolt, az is a gépállomáson dol­gozik mái-..; „De azért mégis jobb volna, ha élne Márton. El­intézné ez, a téeszcsét is. A pisz­kosok csak elvették az emberiöl a földet, de nem adnak semmit. Csak valami szociális alapot, vagy na a ménkűt... Ez a lohadt Ju­hos. a volt feles az okn, hogy a nyavalya essen bele. Tava.v öss/el kijelentette a pimasz, hogy tovább nem dolgozik nekem, belép a cso­portba. Más meg nem akarta vál­lalni a földet. Beadtam, nert még meg is büntettek volna, hogy rr.eg- műveietlen hagyom... így írtam alá. Az őszön kaptam másfél má­zsa árpát meg a fejadagom... De még szólni se mer az ember, mert kiderül, hogy kulák vagyak, oszt ennyit se kapok ...“ A falon kopogtak. Előbb gyengén, bátortalanul, majd egy k;is szünet után elkeseredetten. „Még aludni sem lehet tőilük! Szóljak, ne szóljak? Szól a fene. Hát ez már mégis borzasztó. Nem restéinek még az embernek az ágyába is utánna jönni koldulni." —1 fortyogott a háziasszony. Odaát nagy baj lehetett, mert már kiáltás is hallatszott. —• Guzláné! Guzláné! Felelni kell, válaszolni kell a koldusoknak! Úgy se lesz tőlük nyugodalma, míg lei nem nyúlik a szabó. De fát nem ad. Neki is kell az a tíz mázsa régi száraz akác. Még szegény jó ura tartalékolta. A másik tíz. amit a fiú az üzemből spekulált ki és neki adta, — az a tíz mázsa meg hasábban van. Úgy se mennének vele semmire. Ki a fene vágná fel nekik, tán ő? Még mit nem?! *— Guzláné ... Guzláné ... Segít­sen, haldoklik! — sikoltozta szinte a meggyötört szabóné. Guzláné ujfent végigfutott a bi­zsergés. Csakhogy meglesz egyszer! — ivódott széjjel önző érzésein legigazibb óhaja. Rémségesen ra­vaszul, mintha legmélyebb álmá­ból ébredne, nagysokára válaszolt leszorított hangen. Persze közben hátrább lépkedett az ágya felé; —« ne tudják, meg. hogy az ajtó mel­lett állt.- Mia? Ekkorra azonban maga is meg­rettent, olyan zajok, neszek, tusa- kodó hangok inogtak át a szom­szédból. i— Gézáig« Gézám í*b hefiji. hallgass rám .. ■. Szólj hát, megyek, mindjárt a patikába — nyöször- gött, sikongott, könyörgött kiszá­radt torokkal Gombosné haldokló urának. Hallani lehetett, amint nagyon-nagyon ritkán, elnyújtva lélegzik valaki. Úgy, mint amikor egy végkép elromlott fujtatón az utolsó szellet sóhajtozik. Mire Guzláné bekecset ránt­va magára — időit húzva, mintha akkor kelt volna — átment, a sza­bócska halott volt. Felesége rongyos hálóingélben vacogva tördelte kezét a halott mellett, aki már megbékélve állta a szoba fagyos leheletét. Hideg füstszag, ázott szalma, ve­rejték nehéz bűze gomolygott a keskeny szobában. Sötétség és ho­mály lebegett szomorúan a rozoga asztalon utolsókat pislákoló petró­leumlámpa körül. Oldalt a keshedt fájú ágyon viaszsárga orrát a bús fekete plafon felé szúrva nyugo­dott Gombol? Géza foltozó szabó. Szürkésbarna, libabőrfoltos nyaka alatt csoda keskeny válla majd­nem az áliáig görbédt felfelé. A végső viaskodás erőfeszítése szorí­totta úgy össze. Sovány mellkasán olyan tudományos rendben sora­koztak a bordák, mint egy csont­vázon. A szerencsétlen Gombosné ko­pott szvetterfélét terített nagy, mármár álmodó vigyázattal a fé­lig meztelen holttestre. Ne lássa az a szívtelen idegen, hogy valóság­gal halálra kellett fagynia urának, akin még ing se volt. Elvitték az utolsó napok gyógyszerre. Guzláné szeme megvillant, amint a fekete szv©ttert megpil­lantotta. Egészen jól tudná még használni idehaza. Kusbitolnd erre arra, kacsát tömni megfelelne. Még akkor is a szvetteren volt a szeme, mikor júdáskönnyeket eről­tetve — ami nem is ment olyan nehezen a megzavart vacsora fe­letti méregtől — istenkedeít. — Jobb így szegény Gombos úr­nak.:. Neki már .jó... Neki már elkészíttetett a hely a mennyben az úr' jobbján ... Ilyen az élet... Majd egész megváltozott hangén kezdte magán összébb kapkodni a bekecset. —• Jujj de hideg van itt, hallja ..; Meg ne fagyjon maga is. míg virraszt reggelig... Hallja-e! Magának úgyis nagy lenne az a szvetter — intett s halottra terí' tett fekete holmira ... Adnék érte pár kiló fát.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom