Szolnok Megyei Néplap, 1955. május (7. évfolyam, 102-126. szám)

1955-05-29 / 125. szám

4 SZttLNÜKMEGiEi NÉPLAP 10 MÓRICZ ZSIGMOND SZOLNOKON A pesti gyors befutott az ál-lo- " másra. Az egyik kocsiból vagy hatan szálltak le kacagó jókedvvel, tás­káikkal hadonászva. — Hordár! — kiabálta egy ma­gas. vállas, bozontoshajú férfi s amikor a hordár elvette táskáját, a többiekhez fordult. — Konflison megyünk! A társaság felcihelődött a rozoga kocsikra. — Irány a legjobb szálloda, — mondta a bozontoshajú férfi a ko­csisnak s hátrafordult a többiek­hez. — Nézzétek, ott az első pla­kát, A fejek mind a plakát felé for­dultak, s megelégedett mosollyal olvasták az első két, ökölnagyságú szót. Nyugat Est, A lovak patái csattogni kezdtek a kövezeten. A kocsik lassan gu­rultak egymás után sorban a vá­ros felé. A bozontoshajú férfi, Mó­ricz Zsigmond pedig összehúzott szemöldökkel leste az átmeneti öreg házakat. — Látod, azért is jó, hogy Nyu­gat Esteket rendezünk, — mondta mellette ülő társának, — hogy be­utazgatjuk az ország jó részét. Emberekkel ismerkedünk meg. Űj ízeket nyaldosunk. Szürcsölgetjük az ismerések forrását. És ami a legfőbb, pénzt is keresünk és elő­fizetéseket is szerzünk a Nyugat­nak. Abban az időben a Nyugat volt a haladó írók, költők országosan ismert lapja. A Nyugat írógárdája toborzóúton járt az országban. Éb- resztgették az alvó lelkeket a feu­dalizmus kábító némaságából, — Szolnokon egy jómódú könyvke­reskedő volt a rendezőjük. Az bé­relte ki számukra a színházat. Az intézte a plakátügyet, a jegyek árusítását. S az telefonozott fel Pestre néhány napja Móricz Zsig- mondnak, hogy minden a legna­gyobb rendben folyik, jöhetnek nyugodtan. /l kocsik' megálltak' a szálloda “ előtt, melynek földszintjén kávéház terpeszkedett disznósajt- színű márványasztalokkal és bár- sonydívános fülkékkel. Amíg a portás elintézte a szobákat s a cso­magokat, az írógárda lehúzódott a kávéházban egy asztal mellé. — A rendezőnket nem látom se­hol — nézett szét figyelmesen Mó­ricz Zsigmond a hatalmas terem­ben, ahol mindenfelé kártyázó csoportok üldögéltek. — Itt vagyok, szerkesztő úr, — állt fel az egyik asztal mellől egy alacsomytermetű férfi. S odament a társasághoz. Móricz Zsigmond kezet szorított az est rendezőjével, Bemutatta a Irta; GYOMAI GYÖRGY többieknek. Aztán lenyomta maga mellé. Figyelmesen nézett a sze­mébe. — Hát hogy állunk? Mi újság? A rendező sokáig hallgatott. Nézte a pesti írókat, költőket, akiknek nevét mindenki ismerte s akiknek regényeit, verseit annyi­szor olvasta ő is. És lassan mondta: — Egy kis baj van. — Micsoda? — Baj van a jegyekké’. — Nem keltek el mind'»’ — Nem. — Nem lesz telt ház? — Nem. — Fedig eddig mindenütt telt ház várt bennünket. — Itt nem. lesz még félház sem. De még negyed sem. Czolnokon nem lesz telt ház? ** Ez a nagy város nem tud megtölteni egy estére egy csöpp színházat? — csodálkoztak a töb­biek, — Sajnos, nem *-* nyaldosta szája szélét a rendező idegesen. — Sőt többet mondok. Meg kell mon­danom az igazat. Egyetlen ember nem lesz ma este a Nyugat Esten. >— Lehetetlen, — vágott az asz­talra dühösen Móricz Zsigmond.— És miért nem jön senki a szín­házba? Hirtelen elfogyott minden­kinek az utolsó fillérje? Vagy harmincezer ember közül egy sem kíváncsi az új magyar irodalomra? — Pénz is van, az új irodalmat is várják az emberek. A színházba mégsem lesz senki, mert a megye istene, a dzsentrik istene, az al­ispán bojkottáltatta az egész estet. — Hallatlan disznóság! — ordí­totta Móricz Zsigmond. — Megáll az ember esze! —• Az alispán ma délelőtt, végig- telefoméltatta az összes hivatalo­kat, iskolákat, kaszárnyát, hogy senki be ne merje a lábát tenni erre a lázító irodalmi estre. Akik előre jegyet váltottak, visszahozták azok is. Senki nem mer eljönni. Az alispán meg figyelteti estére a színházat. Kijelentette, hogy ebből a városból és ebből a megyéből egy fillért sem fog elvinni ez a forradalmár íróbanda! — Gazemberek! — turkálta a haját maga elé meredve Móricz Zsigmond s hirtelen felugrott. In­tett a többieknek. — Gyerünk a színházhoz! Csak azért is! A kis társaság a rendező vezeté­” sével elindult a színház felé. Ott sétáltak sokáig a bejárattal szem­ben. Figyelték a közönséget. De hiába figyeltek. Egyszer elharan­gozták a toronyban a nyolcat. El­következett a fél kilenc is. De a színház küszöbét a tűzoltókon, jegyszedőkön, ruhatárosokon kívül nem lépte át senki. i — Ez az ország első vármegyéje. Itt annyi a gróf, mint a fűszál. Annyi a koldus dzsentri, mint a tetű! Itt a legnagyobb gazember a bitangok közt az alispán. Fél a nyomorult, hogy kimondjuk az igazságot! —• kiabálta a megye­háza felé fenyegetve Móricz Zsig­mond. Aztán a társaihoz fordult. — Azért is emlékezetessé tesszük, hogy itt jártunk! Visszamegyünk a kávéházba! Csapunk olyan murit, hogy a híre eljut az alispán úr Öméltósága fülébe is! Hogy lássa, hogy nem vagyunk rászorulva a szolnokiak pénzére! A társaság feliháborodva ment ” vissza a kávéháziba. Ott Mó­ricz Zsigmond elszámolt a rende­zővel, aki magára vállalta az egész kiadást. Aztán nagy méreggel va­csorához ültek. Pezsgőt bontottak és reggelig úgy mulattak, hogy a cigány alig győzte húzni a nótát. Világos reggel kocogtak ki az ál­lomásra, hogy mindenki tudomást szerezzen a nyugatosok szolnoki útjáról. így fogadta valamikor a feudális reakció Szolnokon Móricz Zsigmon- dot. Ennyire gyűlölte a nemesi vár­megye a rothadt dzsentri-étet. meg- látóját és megíróját. ÜNNEPI KÖNYVHÉT 1955- •: . -------------------------------------­JU NIUS 5-12. VERES .PÉTER: JÓZSEF JOLÁN: JÓZSEF ATTILA ÉLETE József Attila igazi arcát csak az elmúlt évtizedben ismerhettük meg, csak most foglalta el nagy költőnk azt a helyet osztálya és nemzete szí­vében, mely már életében meg­illette volna. József Jolán regénye azok közül az írásművek közül való, amelyek megkísérelték — már a múltban — a költő jelentőségét megfogalmazni, az igazi József Attilát megismertet­ni. József Jolán becsületes, irodalmi értékű — hozzátehetjük: sok helyen dokumentális értékű — könyve Jó­zsef Attila életének (különösen pe­dig életkörülményeinek) leghitele­sebb rajza is. A regényszerű élet­rajz érdemét abban jelölhetjük meg (a hitelességen kívül), hogy a könyv — különösen az első része, a gye­rekkorral foglalkozó rész — a ma­gyar proletárirodalomnak is értékes darabja közé tartozik. A testvér tol­lával megírt életregény segít ben­nünket abban, hogy a költő ember ségét — sok helyen költészetét is — jobban megértsük, alaposabban megismerjük. Szolgaság. — Szegények szerelme VERES PÉTER „Három nemzedék” című regényciklusának első kötete, a „Szolgaság” egy s zegényparaszt-fiúnak: Balogh Ja­ninak gyermek- és ifjúkorán keresztül a századeleji elnyomott sze­gényparaszti életet mutatja be. Megrázó képet ad arról, hogy ötven évvel ezelőtt a többmilliós magyar szegényparasztság milyen em­bertelen nyomorban élt, mennyire ki volt szolgáltatva a földesurak és kulákok brutalitásának. A nyomor és elnyomatás művészi ábrá­zolása mellett Veress Péter nagy n ói erővel mutatja meg a magyar szegényparasztság útkeresését is, 'a századeleji agrárszocialista moz­galmakat. A második kötet, a „Szegények szerelme” középpontjában Ba­logh Jani és Varga Julcsi szerelme áll. A regény elején Jani ott­hagyja a cselédeskedést, mert kulá'k gazdája nem tűri, hogy lánya és Jani között szerelem alakuljon ki. A szegénység és kitaszított­ság tudata kétszeresen nehezedik Jani lelkére, mikor utoljára lép ki a Szomorú-Szabó kapuján. A szerelemnek azonban azzal még nincs vége, hogy a kulákapa elkergeti a nemkívánatos cselédet!'Ja­ni már hosszú ideje együtt dolgozik apjával a gyepsori kubikusok­kal s még mindig állandóan Szabó Zsuzsira gondol. Az emberi lé­lek mély ismeretére vall. ahogy Veress Péter ennek a szerelemnek lassú halványodását ábrázolja. A szerelmes lélek minden rezdülését felhasználja annak a könyörtelen igazságnak az ábrázolására, hogy a gazdag és szegény között még olyan erős érzelmi kapocs, mint a szerelem sem békítheti ki az oszt áiyellentéteket. Ez a szerelem teszi először próbára Balogh Jani jellemének szilárdságát. Balogh Jani nemcsak nehezen felejt, hanem csak mély belső harcok után tud lelkében új érzelmeket táplálni: PALOTAI BORIS: ÜNNEPI VACSORA A bátor és újszerű kezdemé- nyezés izgalma hódítja meg az olvasót. Palotai Boris uj kis­regényének olvasása közben: az írónő bátran nekivág a témá­nak, s egy szellemes írói ötlet­re felépített, fordulatos, pergő történetben mondja ki életünk­nek azt a nagy igazságát, hogy a felszabadulás óta végbement nagy társadalmi átalakulás a „legártatlanabb*1 hétköznapi pil­lanatokban is csontig ható való­ság, mert nyílt színvallásra kényszerít. így a legváratlanabb pillanatokban, az „ünnepi va­csora’1 fehér asztala mellett, — a Kcssuth-díját ünneplő Varsa mérnök életében is. Varsa mérnök, a szegény ta­nító fia, aki egy gazdag keres­kedő lányt vett feleségül, házas­ságával bonyolult, kínos rokoni helyzetet teremtett maga körül. A két rokonság: Varsa szegény rokonai, — egyik öccse szegény gimnáziumi tanár, három gye­rekkel a nyakán, a másik pedig Berci bácsiék és Lázárék, akik a munkásmozgalomban mártírha­lált halt fiuk mártír glóriájával a fejükön ápolnak maguk körül jól jövedelmező legendát, holott a felszabadulás előtt „megtéve- lyedett11 gyermeküket kitagad­ták — hallani sem akarnak egy­másról, A két rokonság közti Egy kicsit csaltam a címmel, el­nézést kérek érte minden olvasóm­tól. Amit ugyanis leírok, nem mese, igaz történet, az újságolvasó öregek emlékezhetnek is rá a lapokból. Amiből kiviláglik az is, hogy nem mostan történt — ma nem is tör­ténhet ilyesmi. S nem is Szolnokon, — bár abban az időben itt is meg­eshetett volna: MESE A FELNŐTTEKNEK A színhely Rákospalota volt, ahol én gyermekéveimet töltöttem. Ma Budapest XV. kerülete. Az úgyne­vezett öregfalusi részen laktunk, közel a Szilas-patakhoz, amely — nevét nem tudom, honnan szedte —: de igen csendes, piszkosvizű fo­lyócska volt. Mindamellett nekünk felügyeletnélküli, utcanevelte gyer­mekeknek igen sok örömet szerzett. Alig olvadt róla a jégréteg, mi már térdig jártunk a vízben, ebihalak után kutatva. Cipőnkben az nem tett kárt, mivel cipőnk jószerével télen ha volt. A szomszédék Balogh Piroskájával voltam szoros barát­ságban. Csudaszép kislány volt. Merészívű, fekete szemöldökei kí­váncsian futottak fel a homlokára, s fekete szempillái égszínkék szemet takartak. Hárman voltak testvérek, akkurát csak mi, azzal a különb­séggel, hogy náluk 6 volt a legidő­sebb, s igy ő pesztrált. A legkisebb öccsével sok bajunk volt. Ha ki­vittük a patakra, strázsálni kellett mellette, mivel ránézte még a se­kélyvizű folyócska is veszélyt je­lentett. Édesanyáink a Wolfner Bőr­gyárban voltak taposónők. Reggel­től délutánig hideg, savas vízben taposták a bőrt, amitől szörnyen bü­dösek lettek. Mi, ha hazajöttek, csak az orrunkat fintorgattuk rá­juk. A bőrszag beleette magát a bőrükbe, a sav kimarta a lábukat, amitől olyan lett, mintha piros, ró­zsaszín festékkel kenték volna be, Ez utóbbit mi gyerekek nem is igen vettük komolyan, minket csak az érdekelt, hogy hét végén hoznak-e valami édességet. Hogy dolgoznak ránk, azt igen természetesnek vet­tük. Édesanyák voltak. Piroskával igen szerettünk álmo­dozni, A patak partján többnyire azt játszottuk, mi leszünk, ha meg­növünk, hogy élünk, mit csinálunk? Ő tanítónő szeretett volna lenni, kis fizetéssel, csak, hogy taníthasson. Majd szemüvege lesz — mondogatta — s mindig visz haza cukrot a gye­rekeinek. Merthogy mindig cukor- éhségben szenvedtünk. Jómagam azt szerettem játszani leginkább, hogy milyen lesz, amikor a kerese­temből veszek az apukámnak egy biciglit a Teleki-téren. Villanysze­relő volt s igen sokat gyalogolt. (Sajnos, a háború alatt meghalt, anélkül, hogy ezt — ami neki is legnagyobb vágya volt — megvaló­síthattuk volna.) De nagyon eltértem. .Egy szép tavaszi napon, ismét a patakhoz készültünk. De mivel fürödni is akartunk, úgy döntöttünk, a leg­kisebbet, a kis Sanyikát nem visz- szük magunkkal. Te ‘ük ezt már máskor is, most is bezártuk a la­kásba. Nagyszerűen éreztük magun­kat, amikor a szomszédasszony sza­ladt felénk kétségbeesve. Messziről integetett. Az arcán egybefutott a veríték a könnyekkel. Igen mulat­ságos látványnak tartottuk. Meg­fogta Piroska kezét, húzta hazafelé. Én meg rohantam utánuk. Valami újdonságot éreztem a levegőben s az minden gyermeket izgat. Csak amikor az utcánkba értem, vert gyökeret a lábam. Piroskáék laká­sából tódult ki a füst, akkora fel­hőkben, mintha el akarná takarni az egész földeit Hirtelen eszembe A jutott Sanyika. Szaladni kezdtem, de már hallottam innen is, onnan is, hogy elvitték a mentők. Úgy tör­tént, hogy a gyerek valahogy gyufá­hoz jutott, meggyujtott valamit. A tűz meg nem kérdi, kell-e égnie vagy sem..» Az édesanyáink egyszerre érkez­tek, futva. Balogh néni haja szét­zilálódott, furcsán, sántilcálva fu­tott, mert a férje cipőjét hordta, ami nagy volt a lábára. Mikor a házhoz ért, nem szólt egy szót sem, csak elült a porban. A szeme száraz volt, csak ült. Az én anyám meg elkez­dett csókolgatni, ölelgetni minket, olyan erősen, hogy majd megfúl­tunk. De a Balogh néni csak ült. A vörös, puffadt lábait maga elé nyúj­totta, a nagy cipő lebillent a lábfejé­ről. Csak a fejével bólogatott, Ba­logh néni, mintha helyeselne vala­mit. he-fel, le-fel járt a feje, mint­ha azt mondaná: így kellett lennie, hogy is lehetne máskép. Piroska kö­zeledett hozzá sápadtan, reszketve. Az anyja olyan furcsán nézett rá, hogy hirtelen végigfutott hátamon a hideg. „Na, most jól elveri” — gondoltam magamban. S csak ámul­tam, amikor láttam: odavonja ma­gához reszkető kezekkel, koraősz fejét ráhajtja á gyerek fekete fe­jecskéjére. s hirtelen nagyon han­gosan, görcsösen, fuldokolva zokog­ni kezd. Igen sajnáltam, de azért nem értettem, miért kezd rá az én anyám is. (Ma már nagyon értem...) Sanyika aztán meghalt a kór­házban. A mi utcánk asszonyai so­káig sopánkodtak az „eset” felett. Egyesek, akiknek a férjük többet tudott hazahozni, mint az asztalos Balogh, rákezdték: „Nahát, az a Baloghné! Hogy még most sem tud itthon maradni a...” — mondták, hogy mijén, Volt ellentxomf is bő­ven:i„Nem sül ki a szeme, még azt a szerencsétlent szapulni. Nem látja, hogy a férje megint munkanélkül van? A gyerekeinek kilóg a..." Ök is megmondták, hogy mijük a nad­rágból. Mi meg Piroskával, persze pár hét után, ismét lementünk a pa­takhoz. Csak az én barátnőm na­gyon megváltozott. S, hogy megnőt­tek a vágyai! Már nem akart taní­tónő lenni, egyre csak azt hajto­gatta: bizony ő csak gazdag ember­hez megy majd feleségül. Gazdag­hoz! Olyan gazdaghoz, aki még ne­velőnőt is tud tartani a gyermekei mellett. Na, mondtam is én ilyen­kor. — „Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka." De ő csak akarta a nevelőnőt, olyant, amilyen a Schönfeld fakereskedőéknél van. Azért arra nem is gondolt, hogy ő majd nem dolgozik. Hiszen álmaink középpontja azért a gyár volt. Pénzt, önállóságot, nagylányságot jelentett a szemünkben. . Aztán eljött az is. Betöltöttük a 14 esztendőnket s eljött az ideje, hogy dolgozni kezdjünk. A Schpar- ber gyárba kerültünk, Rákospalo­tán. Nagylányok voltunk, bár én so­kat keseregtem, mert hirtelen, egyik napról a másikra olyan trampV. kis fruska lettem, hogy legszívesebben fogyókúráztam volna, ha nem sze­rettem volna úgy a zsíroskenyeret hagymával. De Piroska csudaszép volt. Éjfekete hajával, iveit szem­öldökével, karcsú, feszes derekával, bizony forgatta maga után a fiú­fejeket. Csak a férjhezmenésrő3 nejn akart hallani. Kérője volt, mint a pelyva, de ő mindnek felhozta a nevelőnőt. Sanyikéról úgyszólván sohsem beszélt. De a nevelőnőről igen. El is terjedt róla, hogy szép szakadékot a fáradt és csak a munkájával törődő Varsa nem tudja áthidalni, ezért a kényel­mesebb megoldást választja: az asszony „szelid11 zsarnokságának engedelmeskedve kezdi elhanya­golni testvéreit, egyre ritkábban találkozik velük. A testvér k tehát elhidegülnek egymástól, a mérnök pedig feleségétől és gyermekétől is mindjobban el­idegenedik. Mikor Kossuth-dij- jal tüntetik ki, mégis hirtelen elhatározza, hogy ' „ünnepi vacso­rát’1 rendez, és a jutalomdíjat szétosztja -a testvérei között. Ilyen előzmények után foglal helyet az asztalnál a két rokon­ság s ennek a kínos és feszült ■légkörű vacsorának a történetét mcndja el Palotai Boris. Az asz- szony világa teljesen leleplező-* dik, Varsa testvérei nem fogad-* ják el a pénzt, hanem ők aján­dékozzák meg a mérnököt. A mérnök választásra kényszerül felesége családja és testvérei között. Ez a választás jelképes erejű: a két világ, két életforma, két gondolkodásmód közül kell választania s Varsa mérnök sza­kítván feleségével, illetőleg an­nak a letűnő osztálynak gondol­kodás-, élet- és Ízlésformáíjával* melyhez felesége tartozik, test­véreit választja, a dolgozók vi­lágát, ——,n ------------­is , okos is, szorgalmas is, de „van az a bizonyos hóbortja". Már nőm húzom a szót sokáig: A háborúban elkeveredtünk egy­mástól. A múlt héten találkoztam vele. Már nem vékony, de azért karcsú, asszonyos alakja még min­dig vonzza a férfiszemeket. Most, szerintem, szebb mint valaha volt, pedig hát már nem vagyunk mai gyerekek. Alig van ránc az arcán, s a szemei úgy ragyognak, ahogyan csak a nagyon boldog embereké: Egymás nyakába borultunk, hű, mennyi mesélnivalónk volt. Előbb engem faggatott. Szinte szégyenlő­sen mondtam el neki, hogy a mai életem a legmerészebb álmainkat is felülmúlja. Ö meg furcsán, boldo­gan mosolygott, aztán kibökte: — Van ám nevelőnő a gyerme­keim mellett. Mert már három van. — Meghökkenve néztem rá. össze­szorult a szívem. Tán csak nem fu­tott téves vágányra az én dolgos kis gyárimunkáslány barátnőm. Nevelő­nő? Félősen kérdeztem: — Mi a férjed? Te nem dolgozol? Akkor kacagva megnyugtatott. A férje sztahanovista az Olajgyárban, ő most is a régi gyárunkban dolgo­zik. A gyermekei a csecsemőotthon­ban vannak. Szóval nevelőnő vigyáz rájuk. Aztán mivel nők vagyunk, hát sírni kezdtünk. Később meg — nyil­ván ezt is azért, mert nők vagyunk — nevetni kezdtünk, csak úgy. Vé- gül meg egyszerre csináltuk mind a kettőt. Sírtunk is, nevettünk is azon, hogy a Balogh Piroskának, az asztalos Balogh lányának a gyerme­keire nevelőnő vigyáz. Mert mi, a, mai öregebbek, bizony a nagy. bol­dogságtól sírni is tudunk ezen: REMETE IBOLYA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom