Szolnok Megyei Néplap, 1955. május (7. évfolyam, 102-126. szám)

1955-05-01 / 102. szám

Éljenek a testvéri kommunista pártok, a kéke, a demokrácia és a függetlenség élharcosai! M A A z ablak alatt gö- csörtös akácfa nyujtóztatja ágait a rü­gyet bontó, virágot haj­tató, levelet serkentő ta­vaszi fényben s arra biz­tat, hogy írjam meg azt a történetet, ami a napok­ban jutott eszembe, s úgy, amint azt egy néhány év előtti májusi napon hal­lottam (nevezzük így) Varró Lászlóról, aki ma.;: De ne vágjunk a törté­net elé i:; * \ Á prilis 30-a volt, s a gyár esztergaműhe­lyébe megpirosodott arc­cal jött meg az irodából Varga Balázs, a művezető. Ez az apró, mozgékony ember, akit a műhelyben általában csak „Mikro- méter"-nek hívtak, mivel állandóan azt hangoztatta, különösen a fiatal munká­sok előtt, hogy a mikro­méter, illetve annak hasz­nálata nélkül nem esz­tergályos az esztergá­lyos és előbb-utóbb se- lejtgyártóvá lesz, most különösen nagy lendület­tel csapta ki az ajtót, s már onnét kiabált.- — Na, mit mondtam?! — Egyelőre még sem­mit sem — jegyezte meg a tréfamester Balogh, aki­nek a gépe legközelebb állt az ajtóhoz: Amaz csak rávillantotta szürke szemét, mire Ba­logh még mormogott vala­mit, hogy „mit kiabál, hi­szen a zúgástól úgyse hallja senki” aztán újra csak a gép fölé hajolt: Végeredményben ez tör­tént: az irodán azt közöl­ték a művezetővel, hogy a május 1-i munkaverseny­ben az esztergaműhely az első, s ezért ők haladnak másnap az élein afelvomu­JUSI TÖRTÉNET láson, ők viszik az üzem zászlaját: N OS; az öreg most kör­bejárta a gépeket, minden esztergályos előtt megállt, közölte vele a hírt s erőteljesen a lel­kére kötötte, hogy holnap a gyülekezőn aztán ott le­gyen feleségestül, csalá­dostól, amint az illik a versenyben első műhely esztergályosához: — Ne hozzatok szégyent a fejemre — mondta Var­ró Lászlónak is.- — Márpedig én azt ho­zok — felelte Varró. — Mert én nem leszek ott! — Nem-e?! — nyílt tág­ra az öreg szeme. — Ott leszel és punktum' Ha a többiek el tudnak jönni, te is eljöhetsz. Ez a vita gyakran le­zajlott már közöttük. Varró ugyanis soha sem­miféle gyűlésre, értekez­letre el nem ment, legfel­jebb, ha röpgyűlés volt a műhelyben, azon vett részt. Különben dudálás után első volt a mosdó­ban, aztán már bélyegzett is. Az átlagosan teljesítők közé tartozott, de ponto­san, selejt nélkül dolgo­zott: „Engem ne hajtson senki — mondogatta —, elvégzem a munkám. De aztán én rendelkezem az időmmel." Most is ezt mondta, Ä művezető azonban csak erősködött: — Mondtam már, hogy nem megyek; Különben se érek rá. A feleségem szülés előtt áll. Ott van a kert ásatlanul, a ház ren­detlenül, i— Hát akkor nem jössz — hagyta rá az öreg, S már lépett is tovább, Az­tán mégiscsak visszafor­dult. Mondd csak, mikorra várjátok? — Ma,:a vagy holnap,:: mit tudom én? Nem va­gyok én bába — dobta csak úgy félvállról a sza­vakat Varró, — Hát akkor holnap ne is gyere — mondta az öreg, — Ilyenkor az asz- szony mellett a helyed,:: Na,:: Aztán visszaballagott a műhely végén álló üveg­kalitkába s míg az asztal mellett a munkalapokat nézegette, azon gondolko­dott, hogy lám, mégiscsak rendbejött a Varró fele­sége, Három éve volt az esküvő s a vékony asz- szonyka azóta mindig be­tegeskedett, De most már egészséges. Ha gyereket szül! Közben pedig azt is el­határozta, hogy a felvonu­láson Vass Jóska fogja vinni a zászlót, ö a mű­hely első sztahanovistája, M ásnap a gyülekezőn mindenki ott volt, csak Varró László nem. Az ünneplőbe öltözött so­kaság élén az esztergamű­hely munkásai, Vass Jós­ka a zászlóval, mellette az öreg Varga, a műve­zető. Odajött Dömös elv­társ, az üzem párttitkára is, — Na, hogy vannak az elsők? — kérdezte, — Megvagyunk,:: meg­vagyunk, Dömös elvtárs — bólogatott az öreg Var­ga, — Úgy vélem, igen­igen meleg lesz ma, — Majd lehűtjük ma­gunkat a felvonulás után egy jó korsó hideg sörrel, — Azám, kettővel: Még egy kis mozgoló­dás, Aztán kialakult a rend. Elindultak. S amint ki­kanyarodott a menet a gyár kapuján, egyszercsak ki szalad szembe? Varró László, Szőke haja, amit egész héten sapka szorít, gyöngyöző homlokára bu­kott. Lihegve ért oda, de már messziről kiáltotta! — Fiam van,:: Fiam! A sor megtorpant; Csak úgy röpködtek a kérdé­sek, Varró alig győzött válaszolni, — Három kiló 60 deka.,. Az asszony?? 5 ä Marika jól Van::: — Hát akkor gyere csak, fiam — mondta az öreg Varga, — Ihol-e, fogd ezt a zászlót; Add csak oda neki, Vass elv- társ. Az nem tudta mire vélni a dolgot, de azért átadta. — No, akkor indulha­tunk! S megindultak. Az élen Varró László a zászlóval. Kissé hátrébb az öreg Varga, mellette Vass és a többiek, — Miért adatta át ve­lem a zászlót? — kér­dezte Vass. — Miért? — nézett rá féloldalt az öreg. — Nem látod, hogy örül? Ilyen­kor valami munkát kell adni az embereknek, mert még belebetegszenek az örömbe,:: Különben ne neheztelj. Viszi még Varró ezt a zászlót,;: Kitünte­tésből is,:: Legalábbis én úgy látomj * S most, öt esztendővel később, elmondha­tom, hogy az öreg Vargá­nak ugyancsak jó szeme volt. Varró ma sztahano­vista brigádvezető, ö viszi a zászlót már három éve minden május elsején. Péteri István HBc&*<9<»*ciacscx<&caaí<8axxc9aBcx<ac^^ 1892 május elsejére Orosz, magyar és francia, Minden nemzet munkásfia, Ezt kiáltja ma: Éljen a munkás-szövetség! Éljen a muKkí.:! Nyolcz órai munkanapot, Általános szavazatot, Szabad sajtót mindenkorra Ezt kiáltsuk, mindnyájan ma: Éljen a munkás-szövetség! Éljen a munkás! Népszava, 1892. április 28. Hódmezővásárhelyen az 1892. május 1-1 tüntetésen sokezer példányban forgott a nép kezén az alkalmi dal, melyből a fenti sorok valók. A „Kos­suth Lajos azt üzente.dallamára énekelték öregek és fiatalok. Jlíájiu 1-én . . . Május-fényben bókoló virágok, lágy mezők és fakadó rügyek, tölgyek, mik a viharban álltok, sötétben sem hamvadó tüzek, színesarcú emberek, vidámak, tiszta szívből szólalt hegedűk, éljetek mind a szabad mának, terjesszétek a boldog derűt. Te, ki eddig szomorúan jártál, s megiilte gond, dér a homlokod, éledj, hisz itt Reád is a nyár vár, az örömtűz Élted is lobog, növekszik a holnap nagy reménye, béke lesz s benne bor, kalács, ezer színből nő egyetlen kéve s dús mezőkön nő a dús kalász. Szánalmas, ki sohsem tud örülni, azt várja, mi nem jön már sóba, nem tud többé izzani, vagy hűlni, felindulni nincs soha oka, miénk a lét: gondja örömével, az ország, a rög, a vasdarab, akkor is, ha méltatlanul vész el szivünk, vagy a kíntól megszakad: a határban apánk teste porlik, arra anyánk arcán fut a fű, övék a föld, mit a szellő hord itt, a dűlő mind ismerősnevű, miénk a szó: hangzik az ujjongás, amitől a tér is megremeg, miénk a fény, mitől zászlórúd ban felcsillanva sugárzik a szeg. Kiterülő nagy lobogók alatt szétszórt hajjal vonul fel a nép, mosolyogva is előre halad s mindig fentebb, dombról-dombra lép, én velük és ők velem halálig: foroghat a fekete világ, egyek vagyunk utolsó rostszálig, egy fán hajtott milliónyi ág, elhagyhatnak, el is árulhatnak, én nem hajtom büszke homlokom, mert csak akkor nőhetek fel nagynak, ha mindig a Te kezed fogom, napról-napra sok kicsi boldogság, erő lesz a szürke napokon, aranyfonál, meleg világosság, mit szeretők áldott ujja fon. Látom már a vízmelléki réten fut fel a fény, fut az egekig, szerelem gyűl az ifjak szívében, hirdetve a nap örömeit, s míg a Tiszán ezer csillag úszik, a part árnya hiába komor, a boldogság itt él, itt fonódik s erős, mint a hegyaljai bor...,, ASZŐDI IMRE. A KIS FR4NC1A bányaváros domboldalon fekszik. Úgy, hogy merészen lefelé bukó főutcá­jával, három hepehupás mellékut­cájával szívósan rátapad a ten­gerbe nyúló félszigetre. De hiába veszi körül három oldalról a tara­jos tengervíz, mégis olyan szurtos a városka, mint egy magáraha- gyott öregasszony. A helység mögött púp osedó, örökké nehéz füstöt pipáló szén­piramisok feketébe konzerválták az egymásba kapaszkodó földszin­tes házakat, meg azt a néhány egyemeletes középületet? * Frederic Boisard párttitkár és a vele levő két elvtárs szenporos papírlapot tesz a kék-fehér-piros mintás asztalterítőre. Egyikük szemmeltartja az ajtót, a másik kettő úgy ül, hogy aki véletlenül beles, ne lásson az asztalra. A pa­takparti zöld-vendéglő belső ter­mébe vonultak be néhány percnyi megbeszélésre. A kocsmáros a bá­nyászokból élt és szívesen játszott a kommunisták kezére, ha szükség volt a segítségére. Most is pillanatok alatt, feltűnés nélkül akasztotta a piros függönyt az üveges ajtóra. Erről minden bá­nyász tudta, hogy elvtársak tár­gyalnak odabent. Vigyáztak, ille­téktelenek be ne tévedjenek. — Bourges-Maunoury belügymi­niszter úr betiltotta a május else­jei felvonulást. Még is felvonu­lunk, elvtársak! — ragyog a part- titkár kormos-füstös arca. Élénk szeméből égő lelkesedés árad Mi- cbeire és Jeanra. Meg is van a terv. Nézzétek. C AMIT a ceruzával felvázolt térképen lépésről lépésre el­terveztek, nemsokára a szabadban ellenőrzik. Miközben hol egyikük, hol másikuk rágyújt, a városháza elől szemügyre veszik a terepet. Szélesen, egyenesen hajlik le a fő­út a tenger felé s a parton elég nagyocska csenevész parkba ütkö­zik. Évről évre ezen az úton fzlyt le a május elsejei felvonulás. Itt a főtéren volt a gyülekező, innen indult el zászlókkal, táblákkal, a bányászok serege családostul. A park szürkészöld fái, vézna füvei valósággal megújultak a munkások vidám harci dalaitól, a párt mozgalmi indulóitól. A liget középső térségén tartották meg az ünnepi beszédet, majd a családok, ismerősök megkeresték kedvenc zugaikat a fák alatt, a pázsiton. S olyan egészséges, szívet-lelket erő­CSAK VELÜK LEHET MENETELNI! sítő dolog volt így együtt lenni, enni-inni, gyönyörködni a munkás­színjátszók táncaiban, kórusszá­maiban. — Fél a belügyminiszter úr, fél­nek a burzsujok! — szól elgondol­kodva a párttitkár és mutatja. — A rendőrség biztosan kordont ál­lít ide a térre, hogy ne gyülekez­hessünk menetté és végig-végig rendőr-csatárlánc áll majd az úton, hogy lejebb se egyesülhessünk. Fő erejét tehát a ligetig tartó útra összpontosítja. — De miért ne tarthatnánk a május 1-i nagygyűlést a patakparti réten? — fordul a főtérről merő­legesen kiágazó mellékutcák irá­nyába. Azok mind a rétre vezet­nek .., Most már világos a terv ugye? Itt gyülekezünk, de nem a ligetbe megyünk, hanem majdnem ellenkező irányban. A három mel­lékutcán egyszerre vonulunk, el­tömjük a rendőrség elől. 11/IICHEL és Jean jókedvűen mosolyog. Megértették. Sem ők, sem a bizalmiak nem aludtak április 30-án éjszaka. Meszes vö­dörrel tizenöt-húsz fiatal járta a négy utcát, mászott létrákon ma­gas kőkerítésekre és festette a fel­hívást: „Éljen május 1. A nagy­gyűlésre a főtérről indulunk/’* Május elsején reggel frissen, ví­gan ébred a városka. Már az maga ünnepi érzést kelt az emberekben, hogy a vakítófehér jelszavakat lát­ják járdán, kerítésen, gyárkémé­nyen. A felvonulás betiltásáról tud­nak, de cinkosan kacsingatnak ösz- sze a szemek. Mindenki érzi, még­is lesz felvonulás. A rendőrfőnököt ágyból rán­gatják ki az ügyeletes altisztek, hogy a legújabb fejleményeket je­lentsék. Még a nyugdíjas rendőrö­ket is berendelik rendkívüli szol­gálattételre, hogy a várható tünte­tést elfojtsák'. Reggel nyolc órakor már állig felfegyverkezett kordon áll végig a főutcán. A liget kerül rendőrautók parkolnak, bennük fegyverben a tartalék, t J7REDERIC Boisard párttitkár nyolc-tíz elvtárssal, a leg­korábban érkezőkkel jelenik meg a főtéren. A bányász-kolónia felől ünneplőbe öltözve majdnem min­den irányból egyszerre indultak el a munkások. Családok, szomszédok, gyerekek, fiatal párok, botra tá­maszkodó öregek. Mire a térre ér­nek, mindenki kezében ott illato­zik, fehérlik a hagyományos gyöngyvirág. Egyik-másik csoport­ban hordozójuk széles vállán fel­tűnnek a jelszavas táblák, össze­hajtogatott vörös zászlók, Egyidőben kezdődött a séta. Azt csak nem tilthatja meg a rendőr­ség, hogy ki mikor jöjjön el ott­honról. Igaz, igy nem tömör rende­zett a menet, de mégis színesen, melegen, erőteljesen betölti a fő­térbe tölcséresedő utcarészt. Minél jobban piszkálják a rendőrök a téren meggyűlt tömeget, annál job­ban sűrűsödik, élénkül. Az elvtársak az első sorokban lépegetnek. Mosolyognak, integet­nek. Csak egymásközt érthető pil­lantásokat váltanak távolabb me­netelő kommunistákkal, akik a mellékutcák torkolatánál igyekez­nek a tömegben elhelyezkedni. Harcrakész izgalommal, minden idegszálukkal figyelnek, akiknek pártfeladata a tömeg irányítása. A rendőrkordon akármit csinál, akkor sem képes a sűrű tömeget apró ízekre szedni. Hiába rohan­gálnak a rohamosztagosak a tömöt- tebb csoportok közé, hiába puffan a puskatus a szélen haladók dere­kán, csak még jobban harcra fűtik a menetelőket. A KORDON első sora előtt már utcaszélességben tolon­ganak a felvonulók. A rendőrfő­nök sápadtan szaladgál a marcona legények között. Látja, ha a térről ráengedik a népet a főúlra, sa'át- maguk lesznek a felvonulás irányí­tói. Már csak méterek választják el a rendőrök első sorát a tömegtől. Parancsszó csattan, eljött a pilla­nat, amikor még egy lépés és re­pülnek a menet közé a gázbombák, tompán sújtanak a gumibotok. A kordon második sorában pedig fel­készülnek a lövésre. — Állj! — zeng a moraj hátán egy mély hang. Mindenki ismeri: Henry Tomist elvtársé, a szervező­titkáré. És a tömeg eleje hálát az utánuk zúdulóknak vetve megtor­pan. Szívdobogtató csend. Szemben a sisakos, sajátmagukat vad indulatba hajszolt rendőrök támadásra készen. Vörös állukon feszül a siskaszíj. Szemük nem lát­szik, mert eggyé vált a sisak szé­lével. — önt teszem felelőssé a történ­tekért! — erőlködik a rendőrfőnök cingár torka és nyújtott karjával Boisard elvtársra mutat, == Nem engedem tovább önöket! — Mit válaszolunk erre? ■—> cseng bátran, huncut árnyalattal Michel ifjúmunkás kiáltása a tö­meg elején. — Pfuj! Pfuj! — viharzik fel el- sodró erővel a kormos utcák part­jai közt az egyöntetű vélemény. És mindenki lába újabb lépesre mozdulna, ha nem tudná, hegy most minden azon múlik, meny­nyire egy irányítás alatt történnek a továbbiak. Az asszonyok szen­vedélyes dühvei rázzák öklüket a néma rendőrkordon felé. — Te eltartott csödör, van po­fád öreg apádra lőni? Nézd, ott jön mögöttünk. — Ingyenélő, mit fenyegetsz a gyíklesőddel. Elsöprünk, mint a férget. A RENDŐRÖK arca mozdulat­lan. A félelem ellen legjobb orvosság: még állatibbá fokozni a gyilkolást vágyat. A tömeg jobb­szárnyán kiugrik egy ék, amely nem bírt ellenállni a hátrább jö­vők _ nyomásának. Felhődül a rendőrfőnök kétségbeesett vezény­szava. Bombadobásra lendülnek a karok. A kommunista vezetők villám­gyors jellel tudatják: nem kell még összecsapni, még kevesen van­nak a felvonulók ahhoz, hogy a regyveres rendőrökkel megbirkóz­zanak. — Vissza! — bong áthatóan Tomist elvtárs utasítása. A kiugró ék vissza is lendül, de négy mun­kás már a kordon mögött dulako­dik a rehdőrökkel. Elfogták őketi cipelik az autókhoz. A rendőrök azonban túlságosan megijedtek. A második sor célzásra emelt puskákkal előreugrott. Elsá­pad a nép, rettenetes erős roham­ra meghátrál két-három lépésre. Szem se rebben, csak a vér lük­tet egyetlen óriási ütemben. A nép szíve dobog. Úgy érzik, hogy ha­talmas törvény teljesedik az elkö­vetkező pillanatokban. Az ezer­szemű sokaság egy akaratra cse­lekszik, gondolkozik. Amint sze­mük a főút végén a parkot, a rendőrautókat átfutja, mögöttük a végtelen tenger gondolatfinom hul­lámaira siklik. A tenger mintha túlsó végével az égig emelkedett volna, hogy nézze a munkások har­cát s biztatná őket: „Mi együtt végtelenül erősek vagyunk.” Közben gyülemlik, zúg a tö­meg, mint a kitörő vihar. Az élen levő elvtársak gyors utasításokat továbbítanak. — Marcel, Etienne, André itt marad, vezeti a harcot. Mi hárman egy-egy mellékutcán irányítjuk a felvonulást. 1[AIG A FESZÜLT percekben ki­jelölt helyükre törekednek, a tüzelésre kész, puskás rendőrkor- dón előtt hallatlan jelenet játszó­dik le. Egy öreg bányász lép a tömeg és a rendőrök közötti tér­ségre, egy fiúcskát vezet magával. — Toullard nagyapó az unokájá­val! — zúg az elszörnyedés. — Meg akar halni, megöleti a gyereket is?! Elment az öreg esze! Az apót semmi nem zavarja, Szívszorító nyugalommal lehajol — görbe háta mintegy fedezékül szol­gál a kisfiúnak — kigombolja az unoka nadrágját s bizalmas hang­súllyal biztatja: — No, most már psss, psss. Te sem találtál jobb al­kalmat! A rendőrfőnök ordításra kész szája nyitva marad, vezénylő kardja megáll a levegőben. A pus­kák is megrezzennek, a bombaha­jításra emelt karok leereszkednek. Véghetetlen nyugalmas, bizton­ságos hangulat ömlik el egyik pil­lanatról a másikra a tömeg elején. Először csak ketten-hárman kun­cognak, majd nevetés támad, to­vább adják az esetet, mire har­sány kacaj hullámzik végesvégig a tüntetőkön. Ebben olyan leszerelő gúny, megvetés van a rendőrkcpók iránt, hogy azok szinte megbé­nulnak. Minden annyira meglepte őket. _ TfLŐRE! — harsan Henry ^ Tomist kiáltása. A roha­mozó léptek nagy csattanássá ol­vadnak össze s mire a rendőrök észbekapnak, már a kordont áttör­ték a tüntetők. Se bomba, se puska nem használható, annyira össze­keveredtek. Folyik a harc a menet élén, a főutcába szorított rendőrök nem látnak messze, nagyon is el vannak foglalva. Közben a felvo­nulók kétharmadát már rendezett sorokban ^ vezetik az elvtársak a mellékutcákon a rét irányába. Pat­tog a Marseilles, élénkpiros dalla­mok visszhangzanak a füstös fala­kon, s egy daloló tömeg olyan, mint mikor ünneplőbe öltözik az ember. Mindig többeket vonz ma­gához s mire a rendőrség észbe­kap. a három mellékutca dugig van emberekkel, akik ellen menetelni már rendőrautóval sem lehet többé. Csak velük menetelni! TÓTH ISTVÁN * V

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom