Szolnok Megyei Néplap, 1955. május (7. évfolyam, 102-126. szám)
1955-05-08 / 107. szám
A P J A 1955 május 9 A győzelem vezérkara Mint két régi bajtárs SÁRKÁNY JÁNOS főpályamester a lakása ajtajában áll és nézi azt a rideg, alaposan tervszerű rombolást, amit a csukaszürkébe öltözött katonák végeznek a szolnoki pályaudvaron. Két-három helyen robbantanak egy sínszelvényt, egyetlenegy váltót sem hagynak épen. Ürítik és rombolják az állomást. ö meg az imént kapta meg a parancsot: irány Sopron. Nem, ő nem megy el. Nem hagyja itt a családot.-.-, az állomást, amelynek talán minden síncsavarját ismeri. De..-, Mi lesz? Ezek mindent elvisznek, a szerszámokat is. A szerszámok . -. -. Azok nélkül pedig nem lehet semmihez sem hozzáfogni. Megmozdul. Amennyit csak lehet, meg kell menteni belőle! Amennyit bír, összeszed és elrejti. De hova? Megvan! Itt a raktár- alatti pince, tele vízzel..} És már szalad is, félve attól, hogy nem talál semmit. % CSEND VAN, már az igyúszó sem hallatszik, Szolnok egy nap óta szabad. „Milyen furcsa" — gondolja Sárkány. A vasutasok úgy megszokták azt a meghatározást: a vasút az ország ütőere, hogy csak most döbben rá, mennyire igaz az, amikor az állomás felszaggatott ütőereit nézi. Emberek jönnek, messziről megismeri őket: Csényi János és Ur- bán István pályamunkások. Amikor kezetfognak, Csényi ezt mondja: — Ideiglenes vasúti hidat építenek a Tiszán. — Akkor fogjunk hozzá mi is — lelkesedik fel Sárkány. A másik kettő értetlenül néz rá: — Mihez1 — Hát, hogy legyen sin. Csényi meg Urbán, talán nevetne is, ha az a tragikus kép, amit az állomás mutat, el nem fojtaná a feltörő mosolyt. Nahát ez a Sárkány ugyanezzel az erővel ráparancsolhatna egy hangyára, hogy húzzon el egy mozdonyt. Azt sem állítaná nehezebb feladat elé. De Ürbán csak ennyit mond: — Mivel? Még szerszámunk sincsen. — De van! Gyertek — húzza a két munkást a vizes pince felé. ■; Még aznap újabb két ember je-{ lentkczík. Az egyik kőműves, j Busch Ferenc, a másik lakatos. j Erdélyi Sándor, ök is beállnak a { munkába. $ Es amikor három nap múlva | megérkeznek a szovjet katonait vasutasok, Sárkány vezetésével £ rangban, egy üveg borral állít be Sárkány Jánosékhoz. Koccintanak a közösen végzett jó munka örömeire. Aztán egyre több sínnel vasalják meg a szolnoki pályaudvart, egyre több vonat szalad át: viszi a győzelemhez szükséges utánpótlást, * 1945 SZEPTEMBER végének egyik napján egy felvirágzott katonavonat áll meg a szolnoki állomáson. Rá pár percre nagysebesen kinyílt Sárkányék lakásának ajtaja. Rebrikov Őrmester lépett be. Kezében egy üveget tart, úgy öleli meg Sárkány Jánost: — Hitler kaput! — ragyog az őrmester, azután önmagára mutogat. ■— Domu. -. -. Domu . -. * Koccintanak, mint két régi bajtárs. Sárkány János azóta sztahanovista lett. Ma is úgy érzi: akkor köszönte meg Rebrikov őrmester, hogy a szolnoki vasutasok hozzájárultak a győzelemhez, Tóth Kornél A Járműjavító mozdonyosztályának kazán műhelyében soha- hasem hallgatnak el a kalapácsok. A munkás kezek nyomán a leghatalmasabbak is határozottan, pontosan mozdulnak. Óriási gépeket „gyógyítanak“. Kispál József, a műhely minőségi átvevője. Egyszerű, szerény ember. Több, mint két évtizedet töltött el ebben a műhelyben. Csakhogy nem ment mindig, minden ilyen rendjén: — A felszabadulás előtt mindig rettegtünk — mondja. Akik az én jelenlegi beosztásomhoz hasonló „rangban“ voltak, azok előtt már nem beszélhettünk. „Vigyázz, mert jön a ‘művezető“ sugtuk.. vagy adtuk tovább, ha megláttuk. Lapultunk, mint aki hibát csinált. Ha valóban hibáztunk, akkor aztán alig álltunk a lábunkon, úgy lehordták bennünket. Emlékszem: hat éven át dolgoztam egy fúróval, s egyszer eltört. Az uj fúró árát vonták le tőlem s még igy is megszidtak érte. S talán Kispál elvtárs egyszerűségével, közvetlenségével éppen az átkos múltat akarja kárpótolni dolgozó társainak. Régen is bátorította őket, eljuttatta hozzájuk a párt szavát, melynek huszonöt év óta tagja. Azóta a Szovjet Hadsereg győzelme nyomán megszűnt a rettegés, s mint milliók az országban, a Járműjavító dolgozói is magukra találtak. A város felszabadulását követő néhány napon belül uj munkához kezdtek. Kijavították a lebombázott, összerombolt épületeket, s újra dolgoztak, most már a maguk javára. — Akkor még mindig tartott a háború. Aggodalommal töltött el bennünket — emlékezik tovább Kispál elvtárs. — De testvéreket, apát, férjet, gyermeket féltő szívek dobbantak boldogan tíz évvel ezelőtt, amikor Reichstagra kitűzték a vörös lobogót. Hála a szovjet nép erejének. hazaszeretetének. A Járműjavító dolgozói tudják. hogy ez a mai nap a békét, az életet jelenti. A békéért dolgoznak szorgalmasan s nap. nint nap, nagyobb eredrnények k Nyikolaf Tyihonov: A VÖRÖS HADSEREG Hús árnyékában eljátszott a gyermek. Zsongott a város, zsongott a világ — nincs hadsereg, amelyet úgy szeretnek, mint ezt, a béke s munka paizsát. Járd be a földet, fürkéssze a kétely, vallassa meg a régi-régi kort, nincs hadsereg, mely valaha a néppel, mint a mienk, oly mélyen összeforrt. \ Vas-üstökös volt, vad fasiszta horda, mely szép hazánkban dúlva megjelent, nincs hadsereg, mely porba zúzta volnr. ezt az üstököst, úgy, mint a mienk. Őrjöng a harc a tűzben és borúban, sohase forrt így forró életünk — nincs hadsereg, melynek a háborúban olyan vezére volna, mint nekünk. A szabadság a népek szomjú álma, és Európát marja az idő — nincs hadsereg, amelynek igazsága , igazságoddal összemérhető. I 1942. | KARDOS LÄSZLÖ fordítása. Egy tanácselnök levele Tíz éve, hogy a hitleri fasiszta hadsereg letette a fegyvert. Tíz év nem nagy idő ahhoz, hogy élénken az emlékezetünkben ne lennének az akkori öröm napjai. Mintegy tizenöt lakostársammal mentünk el Tiszasüly- ről Jászberénybe 1945 áprilisában katonának. Az I. hadosztályba osztottak be bennünket s elindultunk Németország felé. Budapesten utaztunk keresztül. Nem ismertünk rá szép fővárosunkra. Romhalmaz volt az egész. Akkor arról beszélgettünk, hogy még egyszer széppé építeni nagyon sok idő kell. Székesfehérvár, Sopron, Bécsújhely volt az útvonal. Bécsújhelyen rakodtunk ki. Itt nagyon óvatosnak kellett lenni, mert a bujkáló SS- ek és nyilasok agyonlőtték a felszabadító csapatok katonáit. Wiesendorf községben álltunk őrségben 1945 május 8-án éjjel nagy tűzijátékot rendeztek a szovjet csapatok harcosai. Mi akkor nem tudtuk, hogy ez a háború végét jelenti. Csak reggel szereztünk erről tudomást. Mindannyian örültünk annak, hogy a pusztítást és a vérontást a békés építőmunka váltja fel. Mind a tizenöten hazakerültünk, s ki-ki a munkaterületén tesz eleget kötelezettségének. Kerekes Pál a MEVIÉP ácsa kiváló dolgozó. Ifj. Kovács Béla, a Sallai Termelőszövetkezet tagja ugyancsak, Dabasi György 15 hold földet kapott, azon dolgozik. Jómagam a dolgozók bizalmából a községi lanács végrehajtóbizottságának az elnöke vagyok, s minden munkámmal segítem a párt és a kormány határozatainak végrehajtását. így emlékezünk vissza arra a győzelemre, melyet a hős szovjet csapatok nagy véráldozattal szereztek meg, hogy mi is szabadságban élhessünk. SÁPI FERENC Tiszasüly már 24 ember takarítja a romokat hajigálja ki a felrobbantott síneket. A parancsnok, egy alezredes megáll, nézi őket, aztán elmosolyodik: — Harasó, tovarisi,,» % KÉT HÉT MÚLVA áll az első provizórikus Tiszahíd. Hamár pedig a vonatok átjönnek a folyó innenső felére, akkor hogy továbbmehessenek, sínre van szükség. Átjöhetnek, vihetik a Budapest felszabadításához szükséges lőszert, hadigépeket, élelmiszert. Vihetik, mert a szolnoki vasutasok a szovjet katonákkal vállvetve addigra elkészítik a sínpárt. Vihetik, mert Sárkány János munkacsapata a Szolnok—ceglédi vonalon egy 4 kilométeres felrobbantott szakaszt helyreállítottt Amikor az első vonat a Tisza felől befut az állomásra, Rebrikov katonai pályamester, őrmesteri Hála a szovjet nép erejének Emlékezzünk ! Emlékezzünk ! Emlékezzünk ! ♦ i A napokban kezembe került egy könyv. Mikor kinyitottam a közepe táján, ahogy ez régi szokásom, egy kép ötlött a szemembe. Egy kép, amitől hirtelen görcsöt kapott a gyomrom, reszketős, hányinger kapott el. Halomra szórt holttestek meredtek rám róla. S ahogyan irtózatos soványságukat, a csontra feszülő bőrüket néztem, reszkető szívvel ismertem fel őket. Igen, megismertem a hullahegyeket, hiszen mily sokat láttam. Dermedten bámultam a képre s csak attól féltem, hirtelen megmozdulnak a halottak s egy kéz kinyúlik, mint akkor... Megismertük a kezet. Mert úgy volt, hogy addig éheztették őket, amíg oly lassan szedték a levegőt, hogy szerintük — az SS-hóhérok szerint — sírba lehetett már tenni őket. Az első ilyen kinyújtott kéz a francia Simoné volt. A lágy szavú, cse- resznyepiros szájú fiatal- asszonyt egy béketüntetésen fogták el. Nem tudtuk, hogyan mentett meg egy kis keresztet, de őrizte, mint a szemefényét. Az egyik napon, — akkor már gyenge volt, elvitték tőljink. Azt mondták kórházba kerül. Délután, mikor a szokásos hullakocsi elment mellettünk, akkor láttuk utoljára. Egy görcsösen mozgó, begörbült EGY KÖNYV MARGÓJÁRA ujjú kézre lettünk figyelmesek. mely mintha beszélni akart volna hozzánk. S az ujjak közül lassan kicsúszott a kis aranykereszt.;, A könyvet, — amiről mindez eszembe jutott, Lord Russel írta. Címe: „A horogkereszt árnyékában". írója a második világháború után, — mint a Rajnai Brit Hadsereg hadbíróságának jogi tanácsadója résztvett a nürnbergi perben. Ahhoz, hogy könyvét — mely hiteles dokumentuma a fasiszták rémtetteinek, a tőke rémtetteinek — kiadhassa, le kellett mondania állásáról: Lapozgatom a könyvet s emlékezem. — „1944 augusztusában — olvasom amikor a németek Észak- Franciaországban már mindenütt fejvesztetten menekültek, még az eddiginél is több rémtettet követtek el.:: egy őrjárat Lavauxban a helyi ellenállási mozgalom vezetőjének házához indult. Felesége nyitott ajtót: — nyomban rálőttek, megsebesítették combján és eltörték állkapcsát. Azután a konyhába vonszolták, ahol öt gyermeke jelenlétében, akik közül a legkisebb még csecsemő volt, eltörték egyik karját és egyik lábszárát, petróleumot öntöttek rá és meggyujtották”. Gyermekeit a pincébe zárták, a házat felgyújtották. A falubeliek megmentették a gyermekeket, a legidősebb mesélte el a rémtettet. S nekem erről, aki a világ sok - sok országából származó politikai foglyokkal találkoztam, nemcsak a francia kis Simon jut eszembe, hanem egy másik. Egy német asz- szony, akinek három SS fia volt. Igen, a fiai fasiszták voltak, de az anyjukat „politikai“ okokból mellénk zárták a koncentrációs lágerbe. Mikor behozták, hófehér hajával maga volt a megtestesült anyaság. Kezei kidolgozottak, szeme tiszta, méíy- tekintetű s nyugodt, halk szava békességet árasztott. A ztán lassan megőrült. Mellettem feküdt s végeláthatatlan hosszú éjszakákon mesélte, mesélte lelke szörnyű vívódását. Három fiút nevelt fel. Azt mondták neki, kellenek a hazának, védeni a jót, az emberit. Ö pedig hitte. Aztán a fiúk elmentek s a fehérfalú kis községbe jöttek a levelek. — Az egyiké aztán elmaradt hosszú hónapokig s helyette egy napon megjött a fiú. Nem csókolta meg az anyját, de sok ékszert hozott neki. Köztük aranyfogakat is. A falusi édes- \ anya, a nyugodt német t asszony idegenkedett ezek-1 tői, de nem szólt. Aztán | este a fiú berúgott s el- ! mesélte, hogy a buchen-f waldi lágerben szolgál, s* azt amit 'ott csinált. Me-| sélt vigyorogva a sokezer | gyermekről, akiket ő ki- • sért a gázkamrába. A nők-1 ről, akiknek — ha kicsit I teltebbek voltak — meg- ♦ nyomták a mellüket, hogy | nem jön-e belőle a tej,J mert amelyik terhes volt | az „elintézték”. Munká-1 ra nem volt alkalmas, S nem volt tehát létjogo-j sullsága. Mi, a foglyok, j mindezt a saját tapasz- 3 tataiunkból is ismertük.! De az anya csak annyit ♦ értett meg ebből, hogy í kígyót, szörnyű gyilkos ki- | gyót nevelt. Akkor a fiát kizavarta, í * s ezután őt „megbüntet- ♦ ték." Jlf ikor elvitték mellő- f L lem — pedig én * már régebben „listán I voltam” megcsókolt. Azt I mondta: „Fiam! Már tu-j dóm, nem igaz amit me- ♦ séltél.“ Nem tudta, hogy i nem vagyok a fia s azt f sem már, hogy a fia —{ igazat mondott. A csókja a szívemet* égette meg. Lángolóvá tet-| te. S azóta is lángol, harc-! ba visz. Én nem feledtem.* Ne feledjetek anyák Ti; se! Remete Ibolya,*