Szocialista Nevelés, 1989. november-december - Nevelés, 1990. január-június (35. évfolyam, 3-10. szám)

1989-12-01 / 4. szám - Lendvay Tibor: Megoldást a patthelyzetre / Vitázni pedig kell

Vitázni pedig kell

(Az alábbi vitacikkek 1989. október 3-ig érkeztek szerkesztőségünkbe.)

Előző számunkban közöltük Nagy Adorjánnak, a Felsőpatonyi (Horná Potôň) Alapiskola pedagógusának írását, melyben kifejti véleményét a tanterv felépítéséről (magyar nyelv és irodalom a 7. és 8. osztályban) és a tankönyvekről. Véleménynyilvánítása — úgy tűnik — nagy visszhangra talált, ugyanis szerkesztőségünkbe több reagencia érkezett. Örömmel tölt el bennünket, hogy pedagógusaink szívükön viselik tantárgyuk tanítását, hogy nem maradnak közömbösek, amikor a nevelő-oktató munkáról van szó. Ennek láttán úgy döntöttünk, hogy minden egyes hozzászólást teljes terjedelemben közlünk. így akarunk teret adni a nyílt dialógusnak. Ügy véljük, hogy kötelességünk támogatni egy vitát, mely a tankönyvek jobb színvonaláért száll síkra. A mérce emelése csak akkor érhető el, ha valamennyien — pedagógusok, elméleti szakemberek, kutatók, szerzők, szerkesztők, kivitelezők — közreadják észrevételeiket, tapasztala_ taikat és együttes erővel kiküszöbölik a létező hibákat. Egy jól megszerkesztett és megírt tankönyv a pedagógus sikeres munkájának alapfeltétele, de ami még ennél is fontosabb, a tanuló érdeklődése felébresztésének alapköve, az anyanyelv elsajátításának alfája és ómegája.

A vitát ezzel a hozzászólás-sorozattal nem kívánjuk berekeszteni. Minden további írást szívesen veszünk és közlünk.

Megoldást a patthelyzetre

Nagy Adorján a „Gondolatok egy kérdőív kapcsán“ c. vitaindító cikkének bevezetőjében egy rendkívül fontos, oktatásügyünk talán legsúlyosabb gondját érinti, mikor a pedagógusok körében tapasztalható közönyről ír. Korábbi tapasztalataira hivatkozva megemlíti, hogy a Pedagógiai Kutatóintézet dolgozójaként is feltűnt neki, hogy a kérdőívek „begyűjtése“ során még az egyébként kitűnő szakemberként ismert pedagógusok is húzódoztak véleményt nyilvánítani a különböző pedagógiai dokmuentumokról vagy az oktatási rendszerről. Azt írja: „Volt olyan tapasztalatuk is, hogy véleményük rendszerint pusztába kiáltott szó maradt, és érdektelenné váltak az említett kérdőívek, valamint a véleménynyilvánítás írásbeli formái iránt." Talán érdemes lenne ezen a nyomon tovább haladni, tovább árnyalni a képet, és választ keresni arra a kérdésre, miért alakulhatott ki ilyen elfogadhatatlan magatartás még a munkájukat lelkiismeretesen végző pedagógusokban is. Néhány okot én is felsorolnék:

—- a pedagógusok megszokták, hogy a felülről hozzájuk érkező írásos anyagok szakrális jelleggel bírnak, ezekben nem illik kételkedni, s bírálni sem ajánlatos őket;

— ezt a hiedelmet a felettes szervek is igyekeztek közvetve vagy közvetlenül megerősíteni bennük, utasításaikat olykor misztikus ködbe burkolták, pl. a felvetett kérdésekre ilyen válaszokat adtak: ez így van, és ezen nem is lehet változtatni;

— az őszinteség és a nyíltság nem mindenhol erény, különösen ott nem, ahol a maradi vezetés nem igényli a

97