Szocialista Nevelés, 1989. november-december - Nevelés, 1990. január-június (35. évfolyam, 3-10. szám)
1989-11-01 / 3. szám - Nagy Adorján: Gondolatok egy kérdőív kapcsán
lérendeiő szószerkezetekről van szó, tehát ezt jelölni kell: A 44. oldal 2., valamint a 45. oldal 3. b feladatának ábráiban az alanyt bővítő jelző indokolatlanul egy szinttel lejjebb „csúszott“. A kakukktojást a 112. oldalon vélem felfedezni. A szlovák nyelvvel történő egybevetés állandó feladat (lenne!), de nem így! Ez még kísérletnek is rossz! Arra a kérdésre, hogy a gyakorlatok, feladatok megfelelnek-e a belső differenciálás szempontjából, kellő tapasztalat híján nem tudok kielégítő választ adni. Azt azonban megkockáztatom, hogy a gyakorlatok egymásutánja (szándékosan kerülöm a gyakorlatrendszer kifejezést) túlnyomórészt véletlenszerű, az elemző és alkotó fel. adatok megoszlása az egyes anyagrészeknél nem célszerűen tervezett, pedig az ismeretek rögzítése szempontjából nagyon lényeges mozzanatról van szó. A kérdőív második része a 7. osztályos irodalomkönyvvel kapcsolatos kérdéseket tartalmazza. Célszerűnek tartom itt is a tantervből kiindulni. Az irodalmi nevelés célja a 7. osztályban szerintem nem elsősorban az, hogy a tanulók megértsék a szépirodalmi alkotások születésének történelmi és társadalmi hátterét, tájékozódnak az átvett irodalomtörténeti részben. A Szocialista Nevelés egyik számában már kifejtettem erről a véleményemet: „Az irodalmi nevelés lényegét tekintve művészi nevelés. Tudatos és tervszerű tevékenységet jelent azzal a céllal, hogy a tanulókat — életkoruk, nak megjelelő szinten — irodalmat értő, élvező, abban gyönyörködni tudó olvasókká, könyvet (színházat, filmet) szerető kulturált emberekké neveljük. Ehhez olyan korszerű irodalmi műveltséget kell nyújtanunk, amely magába foglalja az irodalomnak mint a művészet egyikének — ugyancsak a tanulók életkora által — meghatározott körű és mélységű ismeretét, mégpedig közvetlen olvasmányélmény alapján. Ki kell alakítanunk mindazo. kot a készségeket, képességeket, esztétikai kulturáltságot és ízlést is, amelyek az igényes alkotások tudatos olvasásához, megértéséhez, átéléséhez, valamint a tanulók irodalmi műveltségének továbbfejlesztéséhez szükségesek.“3 — Elnézést a hosszú idézetért, de szerettem volna egy helyen szembe, állítani a két koncepciót. Ahhoz pedig, hogy a tanuló olvasmányélményhez jusson, műelemzésre van szükség. Csak akkor válhat olvasóvá, ha megtanítjuk 6t behatolni az irodalmi alkotások rejtett szépségeibe, ha megismertetjük vele az irodalom jelrendszerét. Ez nagyon időigényes feladat, de — nyilván nemcsak szerintem — ez az egyetlen járható út. Az elmondottak alapján a hetedikes irodalomkönyvet úgy jellemezném, hogy téves tantervi elgondolásokra épült; korszerűtlen, túlzsúfolt. Megpró. bálom ezt az állításomat tényekkel is alátámasztani. A hetedik osztályban 49 irodalomóra áll rendelkezésünkre. Ez alatt az idő alatt kell végigszáguldanunk csaknem 900 év irodalmi termésén! Fénysebességgel cikázunk a magyar irodalom kezdeteitől egészen Ady Endréig. A házi olvasmányok feldolgozására egy-egy órácskát engedélyez ez a feszített tempó stb., stb. Meggyőződésem, hogy éppen itt, a 7. osztályban kezdenek igazán fogékonyak lenni a tanulók az irodalom iránt, és a pedagógusnak nincs ideje kiaknázni ezt a lehetőséget. Az eredmény pedig nagyon elszomorító. Csatát nyerhetnénk, ha meglennének a fegyvereink. Elsősorban is egy korszerű tan-92
