Szocialista Nevelés, 1986. szeptember-1987. június (32. évfolyam, 1-10. szám)
1986-09-01 / 1. szám - Gondjainkról - nagyítóval
sonBJflinKRéL-meaíršum Régi igazsága életünknek: akkor kezdünk beszélni bizonyos kérdésekről, amikor ezeknek kimondását belülről feszítőnek érezzük. Ilyenkor kezdjük elemezgetni helyzetünket és problémáinkat. S mivel a belső feszítő erő nagy súllyal ható tudati elem, de ugyanakkor a mozgásterünket meghatározó objektív körülmények adottak, nem egyszer keletkezik feszültség a „van“ és a „kell“ között. Az ilyen feszültségben aztán köny- nyen megeshet, hogy helyzetünket és problémáinkat nem mindig ítéljük meg a tények alapján, hanem úgy, mint ahogyan azt látni szeretnénk. Feladatainkat pedig szintén nem a reális lehetőségeinkhez szabjuk, hanem inkább vágyainkhoz. Pedig tudjuk, ennek nincs sok értelme. Értelme csak annak van, ha alaposan körülnézünk a világban és választ keresünk problémáinkra, megoldásukra. Lapunk mindig ezt a célt igyekezett szolgálni — természetesen a pedagógiai gyakorlatot érintő kérdések terén. Most a XXVII. kongresszus szellemében, a CSKP XVII. kongresszusának és az SZLKP kongresszusának határozatai minél teljesebb valóra- váltása érdekében, új rovattal jelentkezünk. Az új rovatban nem csupán a nagyítóval kiszemelt és felnagyított cikkrészleteket szeretnénk olvasóink figyelmébe ajánlani, hanem megpróbáljuk ezeket a minket is érintő problémákat kommentálni. Elsőnek egy érdekes gondolatot közlünk Hankiss Elemér szociológusirodalmár tollából (Valóság, 2. szám, 37. oldal]. — ♦ — Hányszor keseregtünk már azon, hogy nyugatról kelet felé jövet az európai kultúra gazdag szövetei fokozatosan kopnak, vékonyodnak, egyre inkább kirojtosodnak, élénk színeik elszürkülnek. Porosodnak az utak, málladozni kezdenek a vakolatok, csöpögni a csapok, koszosodni a mosdók, füstölögni a kipufogócsövek; ormótlanodnak a gépek, slam- posodnak a munkák, pontatlanabbul járnak az órák, nyúlóssá válnak a határidők, elernyednek a szerződések, türelmetlenebbé válnak a hiva talok, közönyösebbé, lomposabbá az emberek. E kesergés hol önostoro- zásba csap át, hol magunk mentésébe, önáltatásba vagy mások, a világ a körülmények hibáztatásába; vagy megint csak másokra irányuló nosztalgikus irigységbe. Mindennek, tudjuk, semmi értelme sincs. Értelme csak annak van, ha alaposan körülnézünk itthon, és rendbe tesszük a magunk portáját. E rendbe tételt pedig aligha lehet másképpen elkezdeni, mint hogy választ keresünk a miértekre . . .“
