Szocialista Nevelés, 1986. szeptember-1987. június (32. évfolyam, 1-10. szám)
1987-04-01 / 8. szám - Gondjainkról - nagyítóval
SOnDJfllľOÓL-nfleyÍTÓUflL Ott, ahol az emberek felismerik a társadalmi fejlődés reális lehetőségeit, annak objektív tendenciáit, és szubjektíve is mindent elkövetnek e tendenciák minél teljesebb érvényesülése végett, meggyorsul a fejlődés. Hogyan is állunk a marxizmus e tézisének realizálásával? Erre a kérdésre ad választ az a tömör jelentés, amelyet a C5KP KB Titkársága a Nyugat-szlovákiai Kerületi Pártbizottság tapasztalatai alapján 1986 novemberében tárgyalt meg. A jelentés megállapítja: pezsgőbb lett a politikai élet. A gazdasági életben beindult a XVII. kongresszus gondolatainak érési folyamata, ezzel összefüggően mélyül a demokratizmus, csökken — de még nem kevés! — a formalizmus, erősödik a szavak és a tettek egysége (ritkább az olyan eset, hogy valaki másként beszél a szónoki emelvényen és másként a munkában). Persze, a hétköznapok gyakorlatában még sok az „objektív“-nak láttatott és nevezett akadály. Nem kevés még a közöny, de a problémák felszámolásához szükséges bátorságból is több kellene. A dolgozók jelentős része azonban okosan és érzékenyen, főleg több racionalitással végzett tettel reagál a kongresszus teremtette lehetőségekre. Kezd tért hódítani az újszerű gondolkodás, a dolgok-problémák nevén nevezése, az igazság nyílt feltárása, ami feltétele a demokratizmus elmélyülésének. Országszerte megnőtt a vita presztízse, mert az újszerű gondolkodás egyik alaptétele, hogy nincs tévedhetetlen ember és egyedül üdvözítő eljárás vagy módszer. Ez a vita fundamentuma, éltető közege. S a vita ilyen légkörében rendkívül fontos, hogy minden történelmi időszaknak, tehát korunk fejlődési folyamatának is reális ellentmondásosságát társadalmi továbbmozgás belső ismérvének fogjuk fel. Persze, mindig is voltak és lesznek, akik hajlamosak a problémákat egyetlen, leegyszerűshett antinómiává — ellentmondássá merevíteni. S ők azok, akik a csak „fehérnek vagy feketének“, illetve a csak „jónak vagy rossznak“ látott világ egyik oldalát minden fenntartás nélkül fogadják, míg a másikat, ugyancsak minden alaposabb ismeret nélkül „maradéktalanul elutasítanák ...“ A szerkesztőségünkbe érkezett néhány levél többek között szintén ezt tanúsítja. Egyik olvasónk például hagyományaink ápolását kéri számon lapunktól. Mert, mint írja „ez is a mi gondunk, tehát írjanak róla“. Eddig tökéletesén igaza van a levél írójának, aki azonban levele további részében kiragad néhány tüneti jelenséget, és ezeket nem „nagyító“, hanem inkább „mikroszkóp“ alá helyezve vizsgálja. Azaz a vizsgált jelenséget környezetéből kiszakítva-és valószerűtlenül felnagyítva mutatja be, és itt-ott az okot-okozatot összemosva, azt egyetlen megmerevedett antinómiaként értelmezi. S ilyenkor felbomolnak az arányok. Például: a múlt megszépül, a jelen eltorzul. Félő, hogy a vitának elszáll ilyenkor a tettekre ösztönző feszítő ereje. Nos, ezt természetesen elkerülendő, egyértelműen állítjuk: szükségünk van az okos szóra, . az emberi aktivitást növelő, tettekre ösztönző vitára. Már csak azért is hadd térjek vissza a levél írójának kérésére. Lapunk természetesen mindig is helyt adott és ad hagyományaink szerető ápolása ügyének. Persze módszertani szaklaphoz illően a hagyományőrzés iskolai alkalmazása formájában tette ezt, például az irodalom-, a zene-, a történelemtanítás kérdéseinek keretén belül. Most — olvasóink kérésére — a felvetett problémához látszólag nem kötődve, hadd szóljunk egy népszokásról, a Gergely- és a Balázs-járásról. Balázs napján az iskolás gyermekek annak idején csapatostól járták a falut. Minden házba beköszöntöttek, hogy kisdiákot verbuváljanak az iskolába, és adományt — tojást, szalonnát, babot, zsírt, lisz-
