Szocialista Nevelés, 1985. szeptember-1986. június (31. évfolyam, 1-10. szám)

1985-11-01 / 3. szám - Hadas Katalin: Négyszemközt kitüntetett pedagógusainkkal

I

Amikor beléptem a Nagygáresi (Veľký Horeš) Óvoda udvarába, szembetaláltam magam Diószegi Jolán óvónővel.

1982-ben kapta meg a példás tanító kitüntetést.

Amint ott állt az aprói fgok gyűrűjében, akaratlanul is Rainer Schmidt szavai jutottak az eszembe:

„A csoport vezetőjének katalizátorszerepe van, fontos tulajdonsága a felel sségérzet; nem szabad hagynia senki háttérbe szorítását, állandóan figyelnie kell a résztvevőket.

Megértő képességre és érzelmi melegségre van szüksége.

Nem mindenható, aki kezével gyúrja az anyagot, hanem kertész, aki biztosítja a növényeknek a növekedés feltételeit.“

Később, amikor elbeszélgettünk hivatása szépségeiről és nehézségeiről, kiderült, hogy véleménye egyezik az idézett megállapítással.

Beszélgetésünk elején az iránt érdeklődtem, miért lett pedagógus.

Miután 1957-ben leérettségiztem a Perbenyíki Tizenegyéves Középiskolában, két hét múlva bekerültem a Nagygéresi Óvodába óvónőnek. Munkám mellett Komáromban elvégeztem az óvónőképzőt, a képesítést 1959-ben kaptam kézhez. Mindig szerettem a gyerekeket, s bár meglehet, hogy pályaválasztásom nem volt túl tudatos, s nagymértékben hozzájárultak a kor követelményei is, végül is nem bánom, hogy így alakult az életem. A huszonkilenc év alatt — amióta tanítok — még álmomban sem jutott eszembe, hogy pályát változtassak. Annyi szépsége van ennek a hivatásnak, ami engem is elbűvöl, hogy nem vágyódom más után.

Mi volt nehéz kezdéskor?

A munkakörülmények. Óvodánk nem volt kellőképpen felszerelve, de talán ez volt a kisebb baj. Sokkal több gondunk volt a szülőkkel. Akkor szerveztük az egész napos óvodát, s a szülők azt hitték, hogy el akarjuk venni tőlük a gyerekeket. Felvilágosító munkát kellett végezni, hogy bízzanak bennünk és módszerünkben, s abban, hogy mindent, amit teszünk, értük és gyermekei-