Szocialista Nevelés, 1985. szeptember-1986. június (31. évfolyam, 1-10. szám)

1985-10-01 / 2. szám - Csicsay Alajos: Adjunk lehetőséget a kibontakozásra

folyásolja. Személyiségének értékelésekor pedig mindez számításba jön.

Az ember adottságaiból az valósul meg, amit a környezete vagy akár a társadalom igényei jónak tartanak. A pedagógusok mindenkor a társadalom elvárásait valósítják meg. A kérdés súlya tehát a hogyanon van. Mert emberek váltak azokból is, akiket nem ösztönzött senki sem az önmegvalósításra. Sőt, éppen gátolták őket. Lé- nárd Ferenc szerint .. az emberek kidolgoztak maguknak egy sajátos védekezési mechanizmust az új befogadásával szemben ... Általános tapasztalat, hogy az új hallatára szinte kivétel nélkül mindenki hosszasan kifejti, miért hibás az „új”, miért nem valósítható meg. A fejlődésben jóval előbbre jutnánk, ha az „új“ elvetésére fordított energia 5 %-át megvalósítási lehetőségeink kutatására fordítanánk.” (Lénárd Ferenc: A gondolkodás hétköznapjai, Akadémiai Kiadó, Budapest 1982).

A gyakorló pedagógus előtt e szempontból két feladat van. Az egyik, hogy a közösség, mondjuk a fölöttes szervek által elébe tárt újat elismerje, elfogadja, és igyekszik megvalósítani a gyakorlatban. Ez is nagyon időszerű kérdés. Gondoljunk iskolarendszerünk tartalmi átépítésére, s a vele kapcsolatban felmerült rengeteg aggályra. A másik feladat, hogy a pedagógusnak is legyenek elképzelései, tudja, hogy mit akar, ne csak mérlegelés nélkül reprodukáljon, azaz utasításokat hajtson végre gépiesen. Sajnos, ilyen tanítókkal is találkozhatunk lépten-nyomon. Merjen felelősséget vállalni még akkor is, ha közvetlenül fölötteseinek ez néha nem tetszik.

Az is előfordul elég gyakran, hogy kollégák gátolják egymást az „újításban”. Vannak, akik attól rettegnek, ha a kartárs ötletei a gyakorlatban beválnak, ők is kénytelenek lesznek ugyanezt tenni, s ez számukra többlet- munkát jelent. Nem beszélve arról, hogy az ilyen akadékoskodások néha nem is alaptalanok, hiszen van olyan igazgató, aki beosztottjai egyéniségét figyelembe sem véve mások munka- módszereit akarja rájuk erőltetni. Eljutottunk hát ahhoz a gondolathoz, hogy aki kreativitásra akar nevelni, magának is kreatívnak kell lennie és méghozzá — ami természetes — szilárd egyéniségnek.

További kérdés, hogy kreativitásnak tekinthető-e, ha a tanulók eredményesen tevékenykednek énekkarban, tánccsoportban, színjátszó- vagy bábkörben? Mondjuk ki nyíltan, hogy nem, vagy legalábbis kis mértékben. De miért hiba ez? Ha azt akarjuk, hogy a szocialista pedagógia alapelveinek megfelelően sokoldalúan képzett egyéneket neveljünk, az eddig bevált pedagógiai tapasztalatokat sem vethetjük sutba. A kreativitás mellett a reprodukálásnak is megvan és megmarad a maga pótolhatatlan szerepe. Vannak tantárgyak, ahol az egyik, s vannak, ahol a másik tanulási mód dominál. Ott, ahol a gondolkodás kerül előtérbe, több lehetőség nyílik az alkotó- készség fejlesztésére is. Ez természetes. Ezért fontos pl., hogy minél több tanulót kapcsoljunk be a tanulmányi versenyekbe.

Az utóbbi időben gyakran szó esik egy első hallásra furcsa követelményről. Az alapiskolás tanulókat be kell vonni az újítómozgalomba. Aránylag meglepően hangzik, ám a valóságban éppen a kreatív gyerekek felismeréséről, adottságainak korlátok nélküli kibontakoztatásáról van szó.

Minden iskolának elsőrendű feladatai közé tartozik a tehetséges gyerekekkel való foglalkozás. A tehetség fogalmának körülhatárolásakor is felmerülhetnek bizonyos nézetkülönbségek. Melyik gyerek tekinthető tehetségesnek? Akinek a bizonyítványa tiszta kitűnő? Vagy a közepes átlag- eredményt elért tanuló, aki valamiből átlagon felülit produkál? Azt hiszem, ezen még sokat vitatkozunk. Én mindenesetre az utóbbi felé hajlom.

Megszoktuk, hogy az iskolát a felnőttek társadalmához viszonyítjuk. Kiket szoktunk a felnőttek közül jutalmazni? Aki többet tesz a közösségért, mint ami a mindennapi kötelessége.

Iskolánkban már évek óta azokat a tanulókat részesíti jutalomban a szülői munkaközösség és a pionír szervezet, akik egyéni vagy csoportmunkában ál50