Szocialista Nevelés, 1983. szeptember-1984. június (29. évfolyam, 1-10. szám)
1983-11-01 / 3. szám - Gyüre Lajos: Nyelvi gondok - gondolatok
és eszközhatározó -stul, -stül-je [SPN, 1982. Magyar nyelv a 7. osztály részére.] A könyv szerzői minden bizonnyal az ugyancsak nemrég megjelent A mai magyar nyelv-et vették alapul (Tan- könyvkiadó, 1974], ahol az 59. oldalon ezt olvashatjuk: A -lag, -leg; -n; -an, -en; -ul, -ül toldalákos mellékneveket nem tekinthetjük határozószóknak: ezek rágós melléknevek.“ Miért írja akkor az ÉKsz., hogy a „jól“ határozószó? A magyarázat: a jól egyetlen szó, ahol az -1 toldalék előfordul, szinte már megkövesedett ősi alak, s nem bontható fel jó-fl-re. Ezt tehát határozószónak kell tekinteni. De vajon valóban ilyen egyszerű az egész? Ha például fokozzuk a jól-t, amely eddig határozószó volt, mi lesz a fokozás után?: jól (határozószó] — de jobban már rágós névszó? Vagy csak a jó-t fokozzuk? Akkor mégiscsak leválasztható az -1! Mint pl.: rosszul, de rosszabb + ul. Ez pedig felvet egy újabb kérdést: vajon névszóképzésünket nem lenne-e időszerű felülvizsgálni? Vajon az eddig ragoknak minősített toldalékok mindegyike rag-e? Úgy gondolom, közhelynek számít a képző—rag—jelről tanultak ismétlése, ám mégis tegyük meg: a képző új szót alkot, a rag a szónak csak a mondatbeli szerepét változtatja meg, a jel sem új szót nem aljkot, sem pedig a szó mondatbeli szerepén nem változtat. A fenti meghatározás azonban nem egészen helytálló. Antal László szerint azért nem, mert a hagyományos nyelvtan rendszerint a jelentés oldaláról közelítette meg a toldalékok vizsgálatát. Bár ez sem teljesen egyértelmű, hisz az ilyen mondatban, mint „János beszélt a barátjával — vagy János beszélt a barátjáról; még jelentéstani szempontból sem azonos.“ (Egy új magyar nyelvtan felé, Magvető, 1977]. Kínálkozik azonban egy másik módszer a toldalékok pontosabb körülhatárolására: ez pedig a szerkezeti vizsgálat. Először is nézzük közelebbről, mi a szó. Nem egyéb, mint egy állandó hangsorból álló szabad morféma. Szabad morfémának nevezzük azokat a szóelemeket, amelyek önmagukban is állhatnak szóként (pl.: szék]. Ha vannak szabad morfémák, akkor vannak kötött morfémák is. Ezek olyan szóelemek, amelyek önmagukban szót nem alkotnak, csak egy másik — szabad vagy kötött szóelemmel. Pl.: ablak — szabad morféma; ablak-fos; ház, ház + a + s. Ha most megfigyeljük, hogy a képzők e két morfémacsoport közül melyikbe tartoznak, megállapíthatjuk, hogy valamennyi képző kötött morféma. PL: jóság; de ság szavunk nincs, sőt a képzőből más toldalék hozzákapcsolásával sem tudunk értelmes szót képezni. Ezzel párhuzamosan azt is kimondtuk, hogy a képzők szó eleji helyzetekben sohasem fordulhatnak elő', de ugyanakkor más képzőkkel társulhatnak. Pl.: élénk + ség, gazda -H ság-fi. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a képzők sohasem fordulhatnak elő jelek után, csak előttük. Pl. élénkség, de nincs élénkekség vagy szebbség. A képzőkről mindezek mellett még azt is megállapíthatjuk, hogy csak bizonyos szavakhoz járulhatnak. Vannak tehát ún. tiltott szemantikai sávjaik. Mivel esetünkben a határozószók vizsgálata a fontos, hagyjuk figyelmen kívül a névszóképzés más területeit, inkább vizsgáljuk meg tüzetesebben a határozószókhoz járuló ún. ragokat, vajon valóban ragok-e vagy sem. Sőt ott Is csak azokat, amelyeknek rag volta kétséges. Ilyenek pl. a melléknévből keletkező, rágós névszónak mondott (szótani elemzéskor) mód- és állapothatározók. Pl.: halkan, szépen, üresen, szótlanul stb. Antal László szerint az adverbális (határozói) képzőkre a következő dolgok jellemzőek: 1. nem következhetnek utánuk sa69
