Szocialista Nevelés, 1980. szeptember-1981. június (26. évfolyam, 1-10. szám)
1981-03-01 / 7. szám - Pongó István: Az iskolai mondatelemzés néhány kérdéséhez
hogy e bővítmények között az állítmányhoz és az alanyhoz, ill. egymáshoz viszonyítva — bizonyos hierarchikus viszony áll fenn. Másképp kifejezve: a mondatrészek között nemcsak koordináció (mellérendelő viszony), hanem szubordináció is létezik, amelyet viszont csak akkor tudunk megállapítani, ha a mondatból mint egészből indulunk ki. Ezelmek a viszonyoknak a feltárása nemcsak arra szolgál, hogy feltárjuk a mondat alkotóelemei között meglevő kapcsolatokat, hanem egyben a tanulók logikus gondolkodását is fejleszti. A sematikus mondat elemzés, amely csupán arra szolgál, hogy meghatározzuk, mi a mondat alanya, állítmánya, tárgya, határozója stb., csak felesleges idő- fecsérlés, mert a tanulók nyelvtani tudását alig bővíti, és a logikus gondolkodás fejlesztését sem segíti elő. A logikus gondolkodás fejlesztéséhez pedig a nyelvtani diszciplínák közül a mondattan járul hozzá a legjobban. Mint már említettem, az alany és az állítmány közti viszony megállapítása bizonyos logikai művelet, úgy is mondhatnánk, a logikából kölcsönzött művelet szerint történik, amit semmiféle nyelvi tény sem támaszt alá. De vizsgáljuk meg most a többi mondatrészt. Határozónak nevezzük hagyományosan azt a mondatrészt, amely a cselekvés valamilyen körülményét jelöli meg. Amint látjuk, a meghatározásoknál a logika mellett a jelentés is szerephez jut, mivel a határozó meghatározása pusztán szemantikai szempontokból történik. A probléma csak abban van, hogy amit a magyar nyelvtanok sokszor határozónak minősítenek, az más nyelvek nyelvtanaiban mint más mondatrész (legtöbbször mint tárgy) szerepel. Ez nagyban megnehezíti a nyelvek konfrontációját. Ez viszont nem valami nyelvészeti félreértésre vezethető vissza, egyszerűen arról van szó, hogy a határozó és a tárgy között bizonyos rokonság mutatható ki. Sokszor felfogás kérdése, hogy egy-egy nyelvész bizonyos mondatrészt határozónak vagy tárgynak minősít-e. A határozó és a tárgy rokonságát a nyelvészetben talán Zsilka János3 4 dolgozta ki a legalaposabban. Lényegében ugyanez a helyzet a jelzők esetében is. Jelzőnek nevezzük azt a mondatrészt, amely valakinek vagy valaminek a minőségét, mennyiségét vagy birtokosát fejezi ki. Más szóval: a jelző „a tőle jelentésben pontosabbá tett névszói, elvétve határozói jellegű mondatrészhez, illetve szószerkezeti alaptaghoz kapcsolódikVizsgáljuk meg ezt az állítást a valóság szempontjából. Ha abból a tényből indulunk ki, hogy a jelző a jelzett szó jelentését módosítja, pontosítja, nyilván nem nyelvtani ténnyel, hanem a nyelven kívüli valósággal állunk szemben. Vizsgáljunk meg egy jelzős szerekezetet Antal László felfogásából kiindulva. Egy kutya megy az úton. Egy fehér kutya megy az úton. A két mondat közötti különbség lényege az, hogy az első mondatban nincs jelző, a másikban viszont van, vagyis jelzős szerkezetről van szó. Ha igaz lenne a kitétel, hogy a jelző a jelzett szó jelentését módosítja, akkor ez azt jelentené, hogy a kutya szó jelentése fehér. Nyilvánvaló, hogy a jelző használata által ismereteink nem a kutya szó esetében lesznek gazdagabbak, hanem csupán azt tudjuk meg, hogy az a kutya, amelyik az úton megy, fehér. Arról van itt egyszerűen szó, hogy a hagyományos nyelvtanok — ez sokszor a „modern” nyelvtanokra is vonatkozik — összekeverik a jel jelentését annak jeltárgyával, azaz denotátumával.5 Maradjunk még Antal László fejtegetéseinél, aki a kutya szó jelentéséhez frappánsan a következőket írja: „Mi a kutya szó 3 v. ö. Zsilka János: A nyelvi mozgásformák dialektikája. Akadémiai Kiadó, Budapest 1973 A jelentés szerkezete. Akadémiai Kiadó, Budapest 1975 4 A mai magyar nyelv rendszere II. Akadémiai Kiadó, Budapest 1962, 260. 1. 5 Antal László, u. o. (134—153. 1.) 210
