Szocialista Nevelés, 1980. szeptember-1981. június (26. évfolyam, 1-10. szám)

1980-12-01 / 4. szám - Szeberényiné Z. J.: Miről ír a Módszertani Közlemények? / Figyelő

Figyelő

Miről ír a

Módszertani Közlemények?

A szegedi Tanárképző Főiskola Szak- szervezeti Bizottsága kiadásában megjelenő folyóirat aránylag kevésbé ismert pedagógusaink körében, pedig az általános iskolák számára készülő folyóirat nagyon sok olyan problémát tárgyal, amely a mi alapiskoláink pedagógusainak is a gondja. Módszertani lap lévén elsősorban az egyes tantárgyak tantárgy-pedagógiai vonatkozásaival foglalkozik az új tantervek szempontjainak a szem előtt tartásával, azonban számos pedagógiai, lélektani, közoktatáspolitikai kérdést is felvet és válaszol meg színvonalasan. A gyakorló pedagógusok tollából megjelenő tapasztalatbeszá- moiók különösen kedveltek a tanítóság körében. A Szemle rovatban a legújabb pedagógiai, módszertani szakirodalom ismertetését találjuk, s minden számban Tanítványainknak ajánlhatjuk címmel a legújabb ifjúsági regények, ismeretterjesztő könyvek annotációja teszi színesebbé a lapot.

Az emberi kapcsolatok forradalmáról

csak akkor beszélhetünk — írja hasonló című tanulmányában dr. Kerékgyártó Imre az 1980-as év 1. számában —, ha tartalmukban és formájukban minőségi változásokat tudunk teremteni. Az ember élete folyamán a kapcsolatok bonyolult láncolatát alakítja ki maga körül. Van, aki megszállottan vonzódik a hatalomhoz, mások szenvedélyes szerelemmel kötődnek a vagyontárgyakhoz. Ezek közül a kapcsolatok közül azok a legjelentősebbek, amelyek más emberekhez fűződnek. Az ember és ember között minden kapcsolat tartalmaz biogén, pszichogén és szociogén elemeket. A kapcsolatok lehetnek közvetettek és közvetlenek. Közvetett kapcsolatban vagyunk politikusokkal, írókkal, filmszínészekkel stb., akik akkor is hatnak ránk és egész életünkre, ha személyesen soha nem találkoztunk velük. A közvetlen kapcsolatokat érzékszerveink hozzák létre, ezért alapfeltételük, hogy alanyai [akik között a kapcsolat szövődik) térben és időben találkozzanak egymással. Jelentős a hallás szerepe, előfordul, hogy valakit épp hangja alapján minősítünk vonzónak vagy taszítónak.

Minden szociálpszichológus kiemeli a látás szerepét a kapcsolatokban. Nem véletlen, hogy épp ehhez az érzékszervhez kapcsolódnak a legállandóbb és a legváltozóbb normák, amelyek történelmileg a nők teljes elzárásától, elfátyolozásától a nudista strandokig és sztriptízekig változtak. Az emberi szuverenitás tiszteletben tartása azt követeli, hogy mindenki maga határozhassa meg ennek határait, szellemi, fizikai kényszer ebben szerepet ne játszhasson. Ugyanakkor az életben még csak tájékozódó fiatalokat fel kell világosítanunk arról, hogy a látás határainak minden kiszélesítésével szuverenitásukból adnak fel egy-egy területet. Ezért nem érthetünk egyet azokkal, akik a szemérmet elavult dolognak minősítik. Elvetjük azokat a konvenciókat, amelyek kifelé hazug, álszent viselkedési forma felvételére kényszerítették az embereket, de az ellenkező véglettel sem érthetünk egyet, mert az öltözködés merész újításai szexuális tárggyá degradálhatják az embert, a viselkedésével pedig piacra viszik kizárólagos magánügyeit.

A pszichogén tényezők közül legjobban az érzelmeket hanyagolja el pedagógiánk. Az emberi kapcsolatok forradalmában perdöntő az érzelmek szerepe. Törekvésünk, hogy az emberek cselekedeteit még tárgyiasult kapcsolataiban is érzelmeik hassák át:

a) ne csak végezzék, de szeressék is munkájukat,

bj ne a megtorlástól való félelem késztesse őket a társadalom törvényeinek, normáinak magatartására, hanem az azokkal való belső azonosulásuk;

c) ne azért védjék a környezetüket, mert életük elengedhetetlen feltétele, hanem azért is, mert gyönyörködnek benne;

d) ne azért ragaszkodjanak tárgyakhoz, mert azok csak az ő birtokukban vannak, hanem azért, mert életüket teszik értelmesebbé, kényelmesebbé, tartalmasabbá (pl. a hozzájuk fűződő emlékek felidézésével).

Figyelemre méltó írás a Gondolatok a fegyelemre nevelésről. A nevelés történetében a fegyelemre nevelés kérdésében két szélsőséges nézet és gyakorlat alakult ki. Az egyik felfogás a fegyelmezett gyermekeket azonosította a passzív, vakon engedelmeskedő, a tanári tekintélyt mindenáron követendő magatartásformával (spártai nevelés, középkor, jezsuita nevelés, Herbart, a fasizmus pedagógiája). E nevelés tanári típusa az „autokrata”, a „vakfegyelmet” követelő pedagógus. A másik szélsőség pedig ennek az ellenkezőjét, a gyermeki szabadságot hangsúlyozza, s a tevékenységet, önállóságot állítja szembe a tanári vezetéssel, tekintéllyel. E felfogás képviselői többek között Rousseau, Tolsztoj, Ellen Key, Ferry stb.

127