Szocialista Nevelés, 1977. szeptember-1978. június (23. évfolyam, 1-10. szám)
1978-03-01 / 7. szám - Könyvekről
terference in American Finnisch Cases” (in: Language Journal of the Linguistic Society of America Volume 50, Number 2, June 1974, page 356—366) szintén eseteket, esetvégződéseket emleget tanulmányában a finn nyelvvel kapcsolatosan. A szerző az esetek (case) fokozatos le- kopását tárgyalja az amerikai finnek nyelvében, ami az angol hatására megy végbe. A névszói viszonyragozást tehát így nevezi: Partitive case, illative case, ines- sive case, accusative case, allative case stb. Számunkra most az a fontos, hogy a szerzőnek eszébe se jutott a névszói viszonyragozás változásairól és lekopásá- ról beszélni, hanem következetesen az esetragok lekopásáról értekezett. A nemzetközi szakirodalom tehát nemigen tartja tiszteletben a sajátos magyar hagyományokat. 2. Tegyük fel azonban, hogy a magyar névszói viszonyragozás mégsem esetrendszer, hanem valamilyen más grammatikai kategória. De vajon minek is nevezzük a névszói viszonyragozást mint grammatikai kategóriát? A viszonyragozás ugyanis a jelenségek taxatív felsorolása, pusztán pozitivista lajstromozás addig, amíg hiányzik az összefoglaló neve, azaz a nemi fogalom. A viszonyragozás ugyanis még önmagában nem grammatikai kategória, mint ahogy az igeragozás sem az. Mármost ha a magyarban nincs esetrendszer, akkor minek nevezzük el a viszonyragozást, hogy a külföldi szakirodalom is magáévá tehesse, s a módszertan is kamatoztathassa. Egy kisebb elkanyarodásra itt is szükség van. A bolgárban szintén van névelő (helyesebben „névelő), de ez másképpen viselkedik, mint a magyar, francia, angol, német stb. névelő. Az a sajátossága, hogy a szóhoz kapcsolódik eképpen: majka (anya) — majkata (az anya); zeni (nők) — ženite (a nők) stb. Amint láthatjuk, a bolgár „névelő teljesen másképp tölti be ugyanazt a funkciót, mint a magyar névelő, ámde egyik is, másik is a határozottság—határozatlanság kategóriájának a kifejezésére szolgál. Ennek következtében senki sem vitatja hovatartozását, holott ez éppúgy vita tárgyát képezhetné, mint a magyar esetrendszer. 3. Sokszor a finnugor nyelvek esetbősége az ellenérvek alapja. Viszont egyes indoeurópai nyelvek esetrendszere sem mindig tesz eleget a követelményeknek, a jelenkori nyelvi állapotnak az esetek számát, illetően. Köztudomású, hogy mind a terminológia, mind az esetek száma töb- bé-kevésbé antik örökség, ami előny is, de hátrány is, amelyet nehéz felszámolni. Erről meggyőződhetünk, hogyha fellapozzuk a szovjet szakirodalomban az esetrendszerről szóló fejezeteket (vö. V. V. Vinogradov: Ruszkij jazik, Moszkva 1972, 140.). Vinogradov érvekkel bizonyítja, hogy az oroszban nem 6, hanem 8 eset van. De M. Lomonoszov még 7 esetet tartott számon a latin mintájára (vö. M. Lomonoszov: Rosszojszkaja grammatika, Szanktpeter- burg 1775, 62—91.). Vinogradov természetesen a vocativust nem tárgyalja, ám megkettőzi a genitivust: szerinte létezik külön partitivus is, amely közismert a finn és az észt nyelvből. A genitivus és a partitivus közötti különbséget példákkal támasztja alá: szahara — szaharu; čaj — čaju stb. De megkettőzi az ún. elöljárós esetet is: szerinte létezik külön a locati- vus és külön a felvilágosító (izjasznyi- tyelynij) eset (ablativus). Amint ebből is látható, korántsem lezárt kérdés egy-egy nyelven belül az esetrendszer. Sokszor csak a hagyományok akadályozzák újabb esetek bevezetését az indoeurópai nyelvek egyikében-másikában is. 4. A magyar esetrendszer is redukálható, amit már eddig is többen felvetettek és érintettek (Antal László, V. Skalička, Lotz János). Egyes ragok ugyanis olyany- nyira a nyelvi rendszer perifériáján helyezkednek el, hogy már-már ki is szóródnak a névszói paradigmából. A -stul, -stül rag pl. ma már oly szorosan tapad egynéhány névszóhoz, hogy e szóalakok a raggal együtt önállósodhatnak és szótári szóalakká, lexémává válhatnak (vö. Zsil- ka Tibor: A -stul, -stül rag stílusértéke, in: A stílus hírértéke, Bratislava 1973, 52). Ez a megállapítás kiterjeszthető más ragokra is (-nta, -nte, -t, -tt; stb.). A centrum-periféria mint sajátos nyelvtani kategória figyelembevétele voltaképpen mindig is döntően meghatározhatja az esetek számát. Úgy gondoljuk, hogy nem szükséges tovább firtatni az értekezés kapcsán az esetrendszer mint grammatikai kategória meglétét vagy hiányát, mert elutasítása nem kizárólag nyelvészeti kérdés. Az okok mindenekelőtt a hagyománytiszteletre vezethetők vissza. Ahhoz azonban aligha férhet kétség, hogy a kétnyelvűségre törekvő tanítás eleve szükségessé teszi a kontrasztív grammatika alkalmazását. Ennek meg szerves része az ún. névszói viszonyragozás és az indoeurópai esetrendszer egybevetése a határon túli nyelvi oktatásban. Bertók Imre már az első fejezetben módszertani kérdéseket érint, amikor felvázolja a szlovák nyelv tanításának történetét a nemzetiségi iskolában. Ebből is nyilvánvaló, hogy az értekezés elsősorban az alkalmazott nyelvészet körébe tartozik. Ugyanakkor a szlovák nyelv második 223
