Szocialista Nevelés, 1977. szeptember-1978. június (23. évfolyam, 1-10. szám)
1977-10-01 / 2. szám - Mózsi Ferenc: Kedves Olvasó!
KEDVES OLVASÓ! Mindig az olvasó ítélheti csak meg, hogy egy írásban, lapban vagy akár egy terjedelmesebb tanulmányban, dolgozaliban mennyire sikerült érvényesíteni a lap és az olvasó, a szerkesztés és a problémáknak az olvasással való átvilágítása, tehát a valóság rideg feltárásának, önmagunk szemléleti alakításának egységét. Be kell látnunk: a hozzánk intézett sok levél arra vall, hogy adottságaink mai szintjén az olvasó elsősorban azt az elméletet fogadja el (be?), ami napi gondjainak szűkebb világához köti, azaz: közvetlen egzisztenciális problémaként van jelen. Az alkotó gondolkodás, a továbblátás a napi rutinmunkába nemegyszer belefáradt olvasót nem vonzza eléggé talán azért, mert nem mindig ismeri fel közvetlen vagy akár közvetett hatékonyságát, azaz: a probléma valóban egzisztenciális voltát. Ebből adódik, aztán, hogy csak az az elmélet válik többnyire gondolkodásmódbeli anyanyelvűnkké, amelyik nem hajlandó ugyan lemondani átfogó igényeiről, de egyben a szűkebb mindennapok tapasztalatait is tágítja, megvilágítja. Nos, ítélje meg az olvasó, hogy pl. a dalolással kezdő és végző tanítás, a minden tanuló egy könyvet az iskolának, az iskola üzenete a szülőknek (amikor a tanuló szüleinek elszaval egy- egy verset, ismerteti, felolvassa az irodalom egy-egy gyöngyszemét stb.) elmélete mennyiben lett a mindennapok gyakorlatává iskolájában és ő mit tett „gondolkodásmódbeli anyanyelvűnk“ birtokában azért, hogy ezzé legyen! ... Sokan mondogatják: lapunk elméleti írásainak nyelve csak nehezen érthető, hogy az önismeretre való törekvést — aminek létjogosultságát mindenki elismeri és szükségét érzi —, „nem lehet a szaktudományokból összerakosgatni“. Nem kívánok vitatkozni, de megjegyzem: a tudományos önismeret része a tudományos világnézetnek és éppen azért tudományos, mert az egyes jelenségekre a választ a szaktudományok, pl. a nyelvészet és a szociológia, a pedagógia és az irodalomtudomány stb. adja meg. Az igazsághoz tartozik, hogy a mindennapok élet-, munka- és gondolkodásmódjára, a mindennapok ellentmondásait kihordó ideológiára nem csak rákérdező, hanem válaszoló elmélet nem használhatja a mindennapok (konyha-) nyelvét. A közvetlenséget meghaladni óhajtó fogalmi építkezés így hát arra kényszerül, hogy következetesé- ségét a szaknyelv pontos fogalmi körülhatároltságával fejezze ki. 3 minél közelebb iár az elmélet a mindennapokhoz, annál nehezebb az elmélet nyelve, még akkor is, ha egyes jelenségek megközelítésmódja nem fulladhat be holmi szaktudományos szemléletbe. S ez a mindennapok didaktikája és az átfogó perspektívát nyitó elméleti igény közötti vissza-visszatérő ellentét valóban sok gondot okoz a szerkesztőségnek. A szerkesztés dilemmája: a megközelítések többes számát választani-e vagy a közérthetőség egyesszámát? Beszélni-e „egyes-számban“ arról, hogy indokolatlan magyar nyelvből és irodalomból oly sok négyest adni a 6—9. osztályokban, hogy 2-es, 3-as tanulót nem ildomos megbuktatni szlovák nyelvből az érettségi vizsgán vagy — mert ilyen is van —, a kartárs gyermekén nem szabad megbosszulni a szülőt! Illetve a „többes-számot“ kell-e használni, bízva abban, hogy az olvasó a mindennapok közérthetőségének (minden) „egyes számára“ le tudja fordítani például a szocialista pedagógia jelszavát — „csak a színvonal vonz“. Tény, hogy a szaknyelv és a mindennapok (konyha-) nyelve nem azonos. Mert a szakma fogalmilag pontosan körülhatárolt nyelve nemcsak az „engedjétek hozzám jönni a szavakat“ sütőandrási felszólításnak engedelmeskedik, hanem a kategóriák törvényeinek is. Elsajátítani és egységben látni a két nyelvet, jelenti a feladatokhoz való
