Szocialista Nevelés, 1977. szeptember-1978. június (23. évfolyam, 1-10. szám)
1977-09-01 / 1. szám - Mózsi Ferenc: Kedves Olvasó!
KEDVES OLVASÓ! Sokan írnak a Szocialista Nevelés szerkesztőségébe, s kérdezik vagy vitatják: miért is lett világszerte divatos a tanulók nyelvi neveléséről beszélni! A helyes választ — úgy vélem— a nyelv funkciójában kell keresnünk. A nyelv eszköz, és funkciója a beszédtevékenység kiszolgálása. Ezért tehát a munkafüzet sok száz kérdése és nyelvi munkáltató tankönyvek feladatözöne. Persze a válaszhoz hozzátartozik a következő kérdés is: mi a beszéd funkciója? Kapcsolatot teremteni a társadalom tagjai között. Tehát közvetlenül társadalmi funkcióról van szó, melynek szerepe elsődleges és sajátos. Elsődleges, mert a kapcsolatteremtés eszköz. Gondoljuk csak el, ha valaki pl. nem tudja a kémiát vagy a biológiát (mint tananyagot), azt a társa csak abban az esetben veszi észre, ha a kémiáról vagy a biológiáról beszélgetnek. Igen ám, de ha valaki nem tudja magát kellően kifejezni, az már az első pillanatban „elárulja“ őt. Mert „a beszéd az egyénnek társadalmi érvényű eszközökkel és formában való hangos reagálása minden külső vagy belső ingerre; szerepe — sőt általában célja is — valami belső tartalom kifejezése s ezáltal a társadalom más tagjainak tájékoztatása és gondolati vagy cselekvésbeli magatartásuk befolyásolása“ (Deme). Tehát, ha a „szlovákiai és magyar“ ifjúság össztársadalmi érvényű eszközzel akarja magát kifejezni, úgy mind a két nyelvet el kell sajátítania. Ez részünkre természetes tény — mégis akad olyan levélíró, aki fennakad ezen a kérdésen. Ezért térünk ki olyan gyakran a szlovákiai és magyar szókapcsolat többletének magyarázatára. Arra. hogy minden többlet — tehát a két nyelv és a két kultúra többletének lehetőségével való élés is — valóra válhasson, nagyobb munkát, több igyekvést igényel. A többletmunkára való motiváláshoz pedig több önismeretre is szükség van, s ez szinte minden esetben viszonyítást igényel. Saját értékeink viszonyítását az országos szinthez, tehát pl. a matematikai tesztek használatának gyakorlatát, a próbafelvételik alkalmazását, s nyelvi-kulturális vonalon pedig mind a szlovák, mind a magyar országos szinthez való igazodást, mert csak ez alakíthat ki bennünk egy igényesebb szellemi magatartást a gyökértelen és éppen ezért perspektívában vagy önáltató illúziókkal szemben. Hadd idézzem Balogh Edgárt, aki a romániai magyar ifjúsághoz intézett levelében ezt írja: „Az atomkorszak atomelemző agyat követel meg, de a nemzetiségi lét helyes felfogásához kettős kapcsolástani elmélet szükséges. A romániai magyar azonos időben és térben fogalmazza meg magyarságát és romániaiságát, s ez a többszörösség kifejthető láncolatban sokszorozza meg értékeit is. Anyanyelvének teljes kibontakozása éppen olyan szükségesség a mai korszerű emberségnek kiváltásához, mint amilyen természetes követelmény mind magával, mind vele szemben a román ikernyelv teljes megszerzése“ (Korunk, 1971, 722. l.j. Ha a mi szóhasználatunkban nem is használjuk a szlovák nyelv megjelölésére az „ikernyelv“ kifejezést, mégis igazat kell adnunk az idézet szerzőjének — Balogh Edgárnak, a Sarlósok nagy nemzedéke egyikének —, mert az ifjúság hazánkban is „azonos térben és időben fogalmazza“ meg magyarságát és cseh- szlovákiaiságát. S csupán ennek tudatossága csökkentheti az esetleges zavaró hatásokat (az interferenciát) és többszörözheti meg értékeinket (szaknyelven: pozitív transzferhatása lehet.) Tehát a kétnyelvűség és a bikulturáltság hazánkban tanulóink szülei által hangoztatott és megkövetelt természetes társadalmi követelmény, melyből törvényszerűen következik a többlet önmagunkkal szemben, igényben és teljesítményben egyaránt. Ennek a szülőkkel való tudatosítása és a többségnek biztosítása az igény kielégítéséről, szintén az egyik eleme szocialista hazafiságunknak. MÖZSI FERENC
