Szocialista Nevelés, 1976. szeptember-1977. június (22. évfolyam, 1-10. szám)
1977-06-01 / 10. szám - Mózsi Ferenc: Kedves Olvasó!
KEDVES OLVASÓ! Az egyik barátom nagy lelkesedéssel mutatta azt a kétszáz és valahány oldalas könyvet, amelyet röviden így jellemzett: — Ez az, amit már régen kerestem. Emil Chanel 1974-ben, Párizsban kiadott könyvét dicsérte. A könyv, melyet azóta sikerült nekem is elolvasnom, arról szól, hogy hogyan kellene megszerettetni az iskolát. Címének „L’école mal aimée“ szó szerinti fordítása: A rosszul szeretett iskola. A szerző ezzel fejezi ki a jelenlegi francia (?j helyzetet. Chanel elmondja, hogy a tanulók miért nem szerették régen és miért nem szeretik ma az iskolát. Célja egyértelműen az, hogy az iskola váljék a tanulók számára vonzó, a szülő részéről megbecsült intézménnyé. A szerző — ügyszeretetéből adódóan — a túlzásoktól sem riad vissza, ha „az iskola“ megvalósításáról ír. Az alapgondolattal természetesen nagyon is egyet kell Emil Chanellel érteni. Mert nekünk is mindent meg kell tennünk, hogy a tanítvány megszeresse, a szülő és mindenki megbecsülje az iskolát. Ez a célhatározói alárendelt mellékmondat ugyanis a szocialista pedagógia alapelvét is magába foglalja. Vannak kis, falusi, hátrányos helyzetű, rosszul felszerelt iskolák. — S mégis szívesen és szeretettel gondolnak ezekre az iskolákra, az ezekben tanító pedagógusokra a volt tanítványok, s még ma is felnéznek rá a szülők és a falu lakossága. Ugyanakkor vannak jól felszerelt városi iskolák, melyeket bizony sietve szeretnek elfelejteni diákok és szülők egyaránt... Mi lehet ennek az oka? Ezt vizsgálja Chanel a tanuló, az iskola és a család szempontjából. A baj szerinte leginkább a tanító és a tanuló közötti személyes kapcsolat hiányában van. S ezzel egyet kell értenünk. Emlékszem az ötvenes évek elején elért nagyszerű eredményekre — pl. a komáromi gimnázium kezdő tanárainak a gyakorlatára. Közel három évtizedes távolságból úgy érzem, hogy a tanár-tanuló közti személyes kapcsolat mintegy pótolta annak idején a tankönyvet ás nem egyszer a pedagógusi gyakorlatot is (!). S az eredmény: 30 tanuló közül 17-en „értek“ kitüntetéssel, s ma, — 20—27 évvel az érettségi után 26-nak van főiskolai-egyetemi diplomája. Persze a „katedra szelleme“ akkor még teljesen idegen volt részünkre. Az iskolai és az iskolán kívüli élet sem különült el egymástól. A személyes kapcsolat valóban ideális volt... A szerző egyik leggyakrabban használt jelzője az „heureux“, azaz a boldog tanuló. Az, aki nem fél, nem feszeng, akinek nincsenek kisebbségi érzetei, aki jól érzi magát az iskolában, mert az iskola testi-szellemi önkielégítésének és önmegvalósításának a színtere. Ebben az iskolában ugyanolyan biztonág- érzete van a tanulónak, mint odahaza. A tanító hasonlóan, mint a szülő, mindenkor jót akar neki, de amellett igényes és szigorú. A szerzőnek éppen ezért az egyik fő kérdése: a fegyelem. Egyértelműen elutasítja a fegyelem nélküli iskolát. Fegyelem nélkül nincs kollektíva, nincs munka, nincs társadalom. Ezért a rend és a fegyelem a gyermeki boldogságnak is elengedhetetlen feltétele. Persze sok mindenben vitatható és — mint már említettem — a túlzásoktól sem mindig mentesei? a könyv gondolatai és tanácsai, mégis érdemes néhány elvi kérdését-következtetését követendő példaként a Kedves Olvosó elé tárni. Ilyen például: az óvoda — az iskola megszerettetésében jelentős eredményeket ért el, főleg a gyermeki kreativitás ügyes alkalmazásával; — a tanító-tanuló viszonya legyen mindenkor őszinte, kölcsönösen és feltétel nélkül segítőszándékú (és soha, semmilyen körülmények között sem bántó); — az önhibájukon kívüli hátrányos helyzetű tanulókat egyéni bánásmóddal fel kell zárkóztatni a többséghez; — minden tanulóban találjuk meg a jót, a valamire való különös rátermettséget, s ezen keresztül fejlesszük sokoldalúvá és optimálissá készségeit. r
