Szocialista Nevelés, 1975. szeptember-1976. június (21. évfolyam, 1-10. szám)
1976-04-01 / 8. szám - Bertók Imre: Javaslatok néhány szlovák és magyar szófajtani és szóalaktani jelenség összehangolására
gé .képlékeny a másodlagos elöljárószavak csoportja, amely denominális konstrukciókkal és komplex elöljárószavakkal bővül. A legtöbbet vitatott az utóbbi évtizedben a számnevek kategóriája. (Pavel Ondrus: Číslovky v súčasnej spisovnej slovenčine. Univerzita Komenského, Bratislava. 1969.) A szófaji képlékenység arra int, hogy ne vonakodjuk a szófaji felosztást megtisztítani az ellentmondásoktól, hanem a didaktikai és a nyelvtudományi korszerű szemléletváltás érdekében egyszerűsítsük és egyben finomítsuk a szófajok rendszerét. A jelenlegi kutatások igazolják, hogy a szófajok pontosabb meghatározása nemcsak nyelvészeti, hanem didaktikai — módszertani kérdés is. A szófajok felosztásában elvként szögezzük le, hogy egy- egy nyelvtani jelenséget abba a kategóriába soroljunk be, amelyhez a legtöbb sajátság fűzi. A szlovák leíró nyelvtanban például a deverbalis noment az igéknél tárgyalják. A főnévi igenév a magyar leíró nyelvtanban azért került ki a főnevek csoportjából, mert a többi igenévvel alkot egy kategóriát. Elodázhatatlan követelményként jelentkezik a magyar nyelvtanban a cselekvő, a műveltető, a visszaható igék, valamint a főnevek és a melléknevek osztályozásának a fölülvizsgálása. Nem feladatom az egyes szófaji kategóriák besorolását meghatározó kritériumok felállítása. A tárgyalt példák csak bepillantást engedhetnek a témakörbe. Szeretnék azonban a szófajok rangsorolására vonatkozóan olyan javaslattal élni, hogy a csehszlovákiai nemzetiségi iskolákban használt leíró nyelvtanok a főnévnek a szófajok hierarchiájába való besorolását a szlovák leíró nyelvtanok mintájára végezzék. Vagyis a főnevet helyezzék a ranglista élére. Ezzel nem sértenők a tudományosságot, hanem jelentősen tompíthatnék a fellépő interferenciát és erősít- hetnők az analógiát. Egy feltűnően elhanyagolt tényre szeretnék rámutatni, ami a két nyelv viszonylatában érzékeny hiányt szemléltet. Az alapozó magyar szintetikus nyelvtanok nem foglalkoznak a nyelvtani kategóriák fogalmával sem a főnévnél, sem más szófajoknál. A szlovák leíró nyelvtanok viszont ezt a tárgykört alaposan kimerítik. A bázisnyelvi és a célnyelvi főnév ösz- szevetésekor világosodik meg előttünk, hogy a főnév nyelvtani kategóriáinak halmaza eltér. A szlovák főnév nyelvtani kategóriáinak halmazát alkotják a G + N + C, ahol a G (genus) a nyelvtani nem, az N (numerus) a szám és a C (casus) az eset kategóriája. A magyar főnév nyelvtani kategóriáinak halmaza pedig a P + N + C, a- hol a P (possessor-possessio) a birtoklás, az N a szám és C az eset kategóriája. Mindkét nyelvben csak egy kategória azonos, ez a számkategória. A kifejezési eszközök azonban itt is eltérnek. A szlovákban nincs meg a birtoklás kategóriája, a magyarban a nyelvtani nem kategóriája. Az eset kategóriája a bázisnyelvben eltérő funkcióval és kifejezési eszközökkel rendelkezik, mint a célnyelvben. A két nyelvben nem azonos a főnév modellálása. A magyar főnévrago zás modelljét többen megkísérelték felállítani, köztük kiemelkedik Antal László és Igor Melcsik. (Igor Melcsuk: A magyar főnévragozás modellje. A magyar nyelv története és rendszere. Nyelvtudományi Értekezések. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1967. 58. szám, 502—505. 1.) Végeredményben megállapíthatjuk, hogy mindkét nyelv kölcsönösen eltérő nyelvtani kategóriák leltári készletével rendelkezik. A nyelvtani kategóriák fogalmi tisztázása és megértése céljából javasolnám és nem tartanám helytelennek, ha a Lotz János által körvonalazott magyar grammatikai kategóriák, mint a fokozás, a viszonyítás, a birtoklás, a dologszám és bizonyos megszorítással az eset, helyet kapnának a célnyelv könnyebb megértésére való tekintettel a csehszlovákiai magyar leíró nyelvtanainkban. Ezzel bizonyos a- dósságot törlesztenénk, s egyben analógiás fogódzót biztosítanánk a tanulóknak. Az átfogóbb hatósugarú nyelvtani, illetve a szűkebb hatósugarú morfológiai kategóriák hiánya az anyanyelvben és ezeknek megléte a célnyelvben erős strukturális kontrasztot eredményez, egyben erős interferenciát vált ki. A legszembetűnőbb különbség a magyar és a szlovák morfológiai rendszer között: a nyelvtani nem kategóriájának a megléte a szlovák nyelvben és abszolút hiánya a magyar nyelvben. Arra való tekintettel, hogy a nyelvtani nem rendszere az ösz- szes szláv nyelvekben megközelítőleg egyformán tagolódik és működik, valamint arra az általános tapasztalatra támaszkodva, hogy a beszédbeli hibák nagy része a nemek felismeréséből, illetve az egyezésből származik, gyakorlatban kell ezt a kérdést megoldanunk, amennyiben minket e három szláv nyelv — a szlovák, a cseh és az orosz — párhuzamosan egyidőben történő oktatásában érint. Nem elvetendő az az álláspont sem, hogy ezt a kérdést elméletileg is tisztáznunk kell, vagyis meg kell állapítanunk, hogy mi tölti be a nyelvtani nemmel nem rendelkező (agenerikus) nyelvben azt a funkciót, amelyet a nyelvtani nemmel ren249
