Szocialista Nevelés, 1975. szeptember-1976. június (21. évfolyam, 1-10. szám)
1976-03-01 / 7. szám - Bertók Imre: Javaslatok a magyar és a szlovák nyelv oktatásának koordinálására
előhangzóról olvashatunk. A tő és a toldalék között elhelyezkedő magánhangzó (kötőelem] csatája sem dőlt el még véglegesen, itt is találunk előhangzó- és kötőhangzópártiakat. Régóta vajúdik a birtokos személyrag, személyjel körüli vita is. Az akadémiai nyelvtan ragaszkodik a személyrag terminus technicushoz, viszont több nyelvész más nézetet vall. „A más nyelvtanokban „birtokos személyrag”-nak nevezett kategóriát a jelek kategóriájába soroljuk.” (Szabó Dénes: A mai magyar nyelv I. ELTE, Budapest. 1958. 184. 1.) Találkozunk olyan nyelvészekkel is, akik mindkét műszó polgárjogát elismerik. „Magam a birtokos személyrag műszót használom a továbbiakban is annak elismerésével, hogy a birtokos személyjel terminus alkalmazása legalább ugyanannyira jogosult volna.” (Rácz Endre: A birtokos személyragozásnak a birtok többségét kifejező alakrendszere. Tanulmányok a mai magyar nyelv szófajtana és alaktana köréből. Tankönyvkiadó, Budapest. 1975. 135. 1.) Elnézően kezelik leíró nyelvtanaink az -i végű főnevek birtoktöbbesítő jeles formáit, pl. kocsii — kocsijai, holmii — holmijai, férfii — férfijai, kulii — kulijai, bácsii— bácsijai. Egyik alakot sem hibáztatják, mivel egyelőre mind a két nyelvszokás él. A két nyelv összevetésekor több szó esik a zéró-morféma szerepéről is. A szlovák morfológiában ennek, mint egyenrangú szóelemnek a tárgyalását kívánják meg. A magyar leíró nyelvtanok csak szórványosan utalnak rá, illetve elhanya- golhatóságát egyes nyelvészek így indokolják: „A modern formális nyelvírás — érthető okokból — minél egyszerűbb képletek megalkotására törekszik, amelyek a legkevesebb számú morfémát tartalmazzák, azért csak a pozitív morfémákat szimbolizálja, a zérusokat nem.” (Berrár Jolán: I. m. 113. 1.) Viszont, ha el is fogadjuk azt a nézetet, hogy ez a szóelem inkorporálódik a tővel, akkor is bizonyos oppozóciók kimutatásához jelenléte szükséges, azért javaslom feltüntetését a nemzetiségi tankönyvekben annál is inkább, mert a szlovák nyelvkönyvekben ragaszkodnak a nyelvészek következetes alkalmazásához. A zéró-morféma ugyanis a kontrasztivitás szempontjából jelentősen frekventált, pl. minden főnév az anyanyelv egyes számú nominativuszában zéró-mor- fémás, a célnyelvben viszont csak a chlap, dub, stroj, dlaň, kosť paradigmák szerint ragozandó főnevek zéró-morfémá- sak. A zéró-morféma megítélésében teljesen osztom a véleményem a szerzőnek ezzel az állításával: „A zéró-morféma ugyanis nem fikció, hanem rendszertani tény. Ha egy tőalak önmagában jelent valamit, s ugyanezen tőalakhoz affixumok járulván a grammatikai jelentés megváltozik (pl. ház: ház-ban], akkor fel kell tételeznünk, hogy az eredeti tőalak grammatikai jelentését is hordozta morféma, s ez nem lehet más, mint a nulla morféma.” (Havas Ferenc: A magyar, a finn és az észt nyelv tipológiai összehasonlítása. Nyelvtudományi Értekezések. Akadémiai Kiadó Bpest, 1974. 85. szám, 55. 1.] A morféma terminus egyrészt egységesebb, másrészt internacionálisabb. Én a morféma terminust javaslom, ugyanis többször tapasztaltam, hogyha a magyar leíró nyelvtanok nem tudják pontosan meghatározni a toldalékot, akkor a bizonytalan és általános „nyelvi elem” kifejezéssel élnek. A toldalékok mellett a félszabad mor- fémák házatáján sem találunk egységes terminus technicusokat. A magyar leíró nyelvtanok, de még a szakfolyóiratok is a névelőt, a névutót, a kötőszót, az igekötőt globálisan különféle terminusokkal nevezik meg. Például segédszók, álszók, formaszók, viszonyszók, viszonyjelölő lexé- mák, félszabad morfémák stb. Ezt a tarka-barka fogalomrendszert le kell egyszerűsíteni, de nem szabad elsekélyesíteni. Szükségesnek tartom a morféma fogalmának tisztázását, mert a vele kapcsolatos nézetek eltérőek. A szakirodalomban ugyanis a szabad, a félszabad, a kötött morfémák mellett a ponált, a fixált és a mobilis morféma terminus technicusok- kal is találkozunk. A terminológiában annak az elvnek kell érvényesülnie, hogy egy fogalomhoz egy megnevezés tartozzék. Sajnos, ezt az elvet nem tartják be a ragok esetében sem. Alaktanunkban beszélünk ragokról, viszonyragokról, határozóragokról, tárgyragokról, s elvétve itt-ott szót ejtünk az esetragokról. Az alaktanban kétséget kizáróan az esetrag volna a helyes, mert a névszók esetekben állnak, az eseteknek pedig esetragok felelnek meg. A viszonyrag a határozórag megnevezések már bizonyos mértékű mondattani utalást hordoznak magukon. A szófaji felosztással kapcsolatban olyan kérdés is felmerült, hogy esetragja csak a főneveknek lehet. (Simon Györgyi: A szófaji felosztás problémái. Tanulmányok a mai magyar nyelv szófajtana és alaktana köréből. Tankönyv- kiadó, Budapest. 1975, 38. 1.) Ez az okfejtés helytelen, mert ha van a névszónak ragja, akkor természetes, hogy ez a névszó hizonyos esettel van kifejezve, tehát van esete. Ebből következik, hogy 218
