Szocialista Nevelés, 1974. szeptember-1975. június (20. évfolyam, 1-10. szám)

1975-06-01 / 10. szám - Bertók Imre: A prágai funkcionális iskola és a magyar nyelv

A második rész lezárásakor Skalička jelentős kijelentést tett: a nyelvészetnek sokat ártott annak a tételnek az elhanyagolása, hogy a megkülönböztető jegy nem mindig állandó, hanem olykor csupán potencionális.

Munkájának harmadik részében a magyar, a finn, a cseh és a török nyelv rendszeres lingvisztikái jellemzését írja le. Az eddigi elméleti fejtegetéseit gyakorlati síkra viszi át és példákkal támasztja alá. Megállapítja, hogy mind a négy nyelvben ugyanazok az oppozíciók fordulnak elő. A különbség mindig csak ezeknek az oppozícióknak a következetességében és a szinkronikus váltakozásokban nyilvánul meg. Meggyőződése, hogy az oppozíciók nem véletlenek, s mindenütt hasonló okból jönnek létre. Többször utal tételére, hogy a differenciálódások egyes jegyei és az egyes differenciálódások kölcsönösen függő vizsonyban vannak egymással. És éppen ezek a strukturális függőségek vezetnek az egyes nyelvek jellemző jegyeihez. A cseh nyelvet úgy lehet jellemezni, mint a differenciálódásokban fejlett nyelvet, a törököt pedig mint a differenciálódásokban gyöngén fejlettet. A finn és a magyar nyelv besorolásáról így nyilatkozik: ,,Sie sind beide eine Art Zwischenstufe zwischen den beiden Typen. Jedoch auch sie sind keineswegs regellos und willkürlich zusammengestellt. Alle Eigentümlichkeiten, die wir für die beiden Typen angenommen haben, kommen in diesen Sprachen vor, jedoch in einer gemilderten Form. Das Finnische liegt näher dem Tschechischen, das Ungarische dem Türkischen. Die Differenziationen im Finnischen sind mehr „flexivisch“, im Ungarischen mehr „agglutinativ“. A felsorolt jegyekhez — írja Skalička — járulnak még sajátosak. A finnben sok az összetétel, ami több mint valószínű a német nyelv közelségével magyarázható. A magyar is gazdag összetételekben. De ezek benne semmi esetre sem játszanak olyan fontos szerepet, mint a rokon nyelvében, a finnben. Különös helye van a magyarnak az elválasztható affixumaival (ezek részben prefixumok). Különben a magyar egy közbülső fokozat a török és a finn nyelv között. Ez abban jut kifejezésre, hogy benne megtaláljuk agglutináló, a flektáló és a poliszintetikus típust jellemző vonásokat. Az agglutináló és a flektáló típus ellentmondása érvényes a névszó és az ige ellentmondására.

Skalička munkája annak ellenére, hogy vázlatos és vannak kisebb fogyatékosságai, illetve a tipológiában azóta jelentős fejlődés történt, még mindig biztos iránytű a magyar nyelv tipológiai vizsgálódásaihoz.

IRODALOM

1 J. D. Aperszjan: A modern strukturális nyelvészet elmélete és módszerei. Gondolat, Budapest. 1971. 41. 1.

2 Vilém Mathesius: Pokus o teórii strukturálni mluvnice. Slovo a slovesnost. Praha,

1936. 2. szám.

3 I. m. 54. 1.

4 Deme László: A saussure-i tanítások magyar visszhangjához. Nyelvtudományi Közlemények. 1959. 1. sz.

5 I. m. 17. 1.

6 Károly Sándor: A mai prágai iskola. Magyar Nyelvőr. 1968. 2. sz. 197—198 1.

7 Balázs János: A nyelvtipológiai kutatások távlatai. Magyar Nyelv. 1971. 4. sz. 387 — 388. 1.

e Radics Katalin: A tipológia és a nyelv univerzálék. Magyar Nyelvőr. 1972. 3. sz. 351. 1.

9 Dezső László: Bevezetés a mondattani tipológiába. TIT, Budapest. 1972. 8. 1.

10 Havas Ferenc: A magyar, a finn és az észt nyelv tipológiai összehasonlítása. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1974. 6. 1.

11 Vilém Mathesius: I. m. 48. 1.

12 Bohumil Trnka: Morfologické protiklady. O védeckém poznávaní soudobých jazykú. Praha. 1958. 93—104. 1.

13 Vladimír Skalička: Zur ungarischen Grammatik. Praha. 1935. 17. 1.

300