Szocialista Nevelés, 1974. szeptember-1975. június (20. évfolyam, 1-10. szám)
1974-09-01 / 1. szám - Bodnár Gyula: Néhány szó a sematikus irodalomtanítás ellen
a tanítónak egyénileg kell bánnia az egyes tanulókkal. Az előmenetel értékelésekor és osztályzásakor az általános előmenetel megállapításakor és a felsőbb osztályba való fellépés engedélyezésekor tekintetbe veszik elsősorban a tanulók igyekezetét, kitartását és lelkiismeretességét, személyes érdeklődését, s általában a munka és a továbbtanulás iránti érdeklődést, nyelvbeli kifejezőkészségét. Örvendetes tény, hogy az új osztályozási rend arra kötelezi a tanítókat, hogy a tanulókat a legnagyobb felelőséggel értékeljék. Az osztályzást hassa át a szocialista humanizmus, azaz a tanuló képességeibe vetett bizalom, de egyúttal a megfelelő igényesség is. Most már a tanító személyiségétől függ: milyen mértekben tud bánni az új osztályozási renddel, mennyit képes belőle meríteni a saját hasznára s valamennyi tanuló előmenetele fokozása érdekében. Természetesen, ha dogmának tekinti, az e- redmény is ennek megfelelő lesz. Ezt nem lehet helyeselni, ellenkezőleg, az új illetve a „megújhodott“ osztályzási rend i- gyekszik lehetővé tenni a tanulók mindenoldalú helyes irányú fejlődését, hogy felnőtt korukban eredményesen kapcso- lódhassank be hazánk tudományos-technikai forradalma fejlesztésébe. NÉHÁNY SZÓ A SEMATIKUS IRODALOMTANÍTÁS ELLEN (Síneken száguldó irodalomtanításról) BODNÁR GYULA Mielőtt a jura alcím magyarázatát adnám, be kell vallanom, sokáig töprengtem azon, hogy az irodalomoktatásunkkal kapcsolatos problémák körül mozgolódó szerény gondolataimat érdemes e papírra vetnem. Hiszen annyi nagyszerű dolgozat, tanulmány tárgyalta már e témát — nem rajtuk múlott, hogy hatásuk érezhetően elmaradt —, hogy nekem csak nagyon minimális esélyeim vannak a beteges tünetek orvoslására. Elég jellapozni Mózsi Ferenc közelmúltban megjelent gondolatébresztő könyvének A sematikus irodalomoktatás vitája c. fejezetét, és az idézetekkel gazdagított dolgozat olvasása közben az ember rádöbben: itt már nehéz újat mondani. Végül is úgy döntöttem, rögzítek néhány gondolatot, és jelvetek еду-két kérdést a modern vers oktatásával kapcsolatban. I. ígéretemet betartva, következzen most az alcím magyarázata, amely nem a szenzációkeltés ürügyén fakadt, hanem igenis tudatosan választott. A sín egy olyan közlekedési pályát (utat) asszociál, amelyről nem lehet letérni, se jobb, se rosszabb utat választani. Vagyis irodalomoktatásunk a vonathoz hasonlatos, amely (évek, évtizedek óta) a „kijelölt pályán“ halad — annak ellenére, hogy az őt körülvevő világ napról napra változtatja arculatát, fejlődik; annak ellenére, hogy a társadalomban újabb és újabb minőségű csaták dúlnak egy teljesebb emberi életért. Ha még mindig homályban tévelyeg kedves olvasónk, akkor mondjuk ki kereken: egy, új igényeket kielégíteni törekvő társadalomban semmit, még az irodalom oktatását sem lehet százéves, penész szagú módszerekkel végezni. A címben szereplő jelző sem véletlen. Az irodalmi órákon száguld a tankönyv, nyomában a tanító, utána a gyerekek. Alig van egy-egy nagyobb állomás (Ady, Petőfi, József Attila), ahol legalább a váróterem padjain néhány órácskára le-
