Szocialista Nevelés, 1974. szeptember-1975. június (20. évfolyam, 1-10. szám)

1974-10-01 / 2. szám - Szathmári István: Fogalmazás és stilisztika

nális stilisztika; szintén hat a harmincas években Amerikikában ejelentkező úgynevezett „New Criticism“ irányzat, amely a mű többértelműségére alapít, s amelynek elemzési eljárása, a „close reading“ az elmélyült olvasás lényegében azt jelenti, hogy az elemző teljesen egyénileg értelmezi a szöveget; számolnunk kell Leo Spitzer iskolájának a hatásával, ez az irodalmi müvet egyedi egésznek tekinti, amelyet az alkotó lelkületére jellemző stilisztikai jegyek elemzésével lehet megközelíteni; megemlíthetjük Roman Ingar- demnek és követőinek az elemzésmódját, amely — e tekintetben — az előbb jelzett irányzatokhoz is csatlakozva magát a művet állítja a középpontba (müköz- pontúság); szólnunk kell a strukturalista névvel megjelölt (illetve helyesebben: összefoglalt) stíluselemző kísérletekről, amelyék mindenekelőtt a szépirodalmi mű strilktúráját, szerkezeti felépítését, valamennyi részelemnek az előbbitől, illetőleg egymástól való függését helyezik e- lőtérbe; említsük meg a szépirodalmi műben motívumokat, emblémákat kereső e- lemzésmódot, továbbá az iniformációelmé- lét és a kommunikációkutatás eredményelit, eljárásokat és az egzaktságra törekvő mennyiségi mutatókat kereső silisz- tikai, valamint matematikai módszereket (1. például P. Guiraud-nak a „kulcsszavakra“, ^kulcsmondatokra“ vonatkozó kutatásait) és végül azt az irányzatot, a- mely az írásműveket, a beszédet, a közlést a mondatnál ,is nagyobb egységek (bekezdések, részek stb.) felől közelíti meg; stb.

De e mérhetetlen gazdagság mellett lehetetlen meg nem látnunk a bizonytalanságot, nemegyszer már-már zűrzavart, olyan alapvető kérdésekben is, mint a következők: mi a stílus; hogy épül fel a stilisztika, egyáltalán mi tartozik a körébe?; irodalmi vagy nyelvészeti jellegű diszciplína-e, vagy mindkét tudományhoz, illetőleg — önálló lévén — egyikhez sem tartozik?; mely stílus- elemző módszer (ek) jelent (enek) járható utat?; stb.

Minderről meggyőződhetünk, ha belepillantunk a Helikon (Világirodalmi Figyelő) című folyóirat 1970. évi 3—4. számába, amelyet a szerkesztő bizottság a modern stilisztika kérdéseinek szentelt. A stilisztika kérdésfeltevéseinek és vizsgálati módszereinek az összevetésére adnak lehetőséget — mint a bevezető mondja — a külföldi szakemberek itt közölt stíluselméleti tanulmányai és stilisztikai elemzésen a ma már klasszikusnak tekinthető Leo Spitzertől és Jen Mukarov- skýtól egészen a legfrisebb lingvisztikái,

statisztikai és strukturalista eljárásokat reprezentáló szerzőkig. A Szemle rovat cikkei pedig nyelvterületek (német, angolszász és francia, szovjet, lengyel) szerint tekintik át a modem stíluskutatások irodalmát és irányzatait. — Hasonlót tapasztalunk akkor is, ha átlapozzuk az MTA Stilisztikái és Verstani Munkabizottságának két, az Akadémiai Kiadónál mostanában megjelent reprezentatív kötetét: „Formateremtő elvek a költői alkotásban“ (az 1968. november 14-15-én, Budapesten megrendezett verselemző vitaülés előadásainak és hozzászólásainak anyaga; az elemzett versek: Babits Mihály — ősz és tavasz között, Kassák Lajos — A ló meghal, a madarak kirepülnek) és „A novellaelemzés új módszerei“ (az 1970. április 9-11-én, Szegeden megrendezett novellaelemző konferencia a- nyaga; az elemzett novellák: Kosztolányi Dezső — Caligula, Krúdy Gyula — Utolsó szivar az Arabs szürkénél, Móricz Zsigmond — Barbárok, Nagy Lajos — Január).

Nem szabad azonban elfelejtenünk h á- rom dolgot. Először azt, hogy igazában mai életünk, mai valóságunk, ennélfogva az azt tükröző szépirodalom bonyolult, nagyon összetett. Hadd idézzem ennek bizonyítására az említett kötetek szerkesztőjének, Hankiss Elemérnek azokat a sorait, 'amelyekkel — igen találóan — mintegy „bekonferálja“ a verselemzó kötetet a Tudományos Magazin című, az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent munkákat propagáló folyóiratban, Kassák elemzett verséből idézve néhány sort: „Vajon mit jelent az, hogy »Az idő nyerített akkor azaz papagályosan kinyitotta szárnyait...« vagy az, hogy »Keresztül szaladt rajtam egy vörös sínpár«. S miért mondanak a költők olyan képtelenségeket, hogy: »S fejük fölött elröpül a nikkel szamovár«. Rejtvények-e ezek a sorok vagy szuggesztív költői képek? Nélkülözhetetlen a versben, mert valami olyasmit fejeznek ki, amit más, egyszerűbb, közérthetőbb nyelvi eszközökkel nem lehet kifejezni felesleges akrobatamutatványok, modorosságok, amelyek 'inkább zavarják mintsem elmélyítik a vers hatását? Szükségszerű s állandó velejárói-e a modern, a mai költészetnek e bonyolult metaforák és szakatlan mond at szer kezetek, vagy meg lehet fogalmazni a mai ember legbonyolultabb élményeit is a hagyományos költészet immár tisztára s egyszerűre lecsiszolódott eszközeivel?

S egyáltalában: hol a határ a hagyományos és a modern költészet között? Mik a sajátosságai, mik a jellegzetes kifejezőeszközei az egyiknek, s .mik a másik43