Szocialista Nevelés, 1974. szeptember-1975. június (20. évfolyam, 1-10. szám)
1975-06-01 / 10. szám - Bertók Imre: A prágai funkcionális iskola és a magyar nyelv
tura jazykového výrazu, že prokázat paralelizmus neži témi štruktúrami bylo by lze jen za cenu znásilňování.“12 A bináris oppozíciók alkotó módon történő felhasználása viszont letagadhatatlan t;ény az egyes nyelvi -jelenségekkel kapcsolatban a morfológiában is. A fonológiai fogalomrendszer átvitele a morfológiára a morfémák alapvető egységén nyugszik, ahol bármelyik morfémát az elemi morfológiai oppozíciók nyalábjaként könyvelik el. Skalička ugyan dolgozik a morfémákkal, mint a szémák kapcsolatával, de nála az alapvető morfológiai egység a széma. Szerinte a morféma nem abszolút, hanem többnyire viszonyított értékű. A széma formális és funkcionális egység. Leszögezi, hogy a nyelvben nem lehet a forma funkció nélkül és a funkció forma nélkül. Elismeri a nyelvet mint rendszert, de hangsúlyozza, hogy a nyelvi rendszer nincs mindig az erők tökéletes összhangjában. A funkcionális és a formális identifikálásra három morfematikus ismérvet állít fel: 1. Ahol van két morféma, el kell ismerni két széma létezését. 2. Két széma létezését el kell ismerni egy morféma esetében is. 3. Ahol két morféma létezik más nyelvekben, az adott nyelvben két széma lehetőségére kell gondolnunk.13 Különös gondot fordít a zérus morfémára. Azt állítja, hogy a magyar nyelvben van egy speciális széma, amely a funkciót egymás mellé helyezéssel fejezi ki, pl. jó ember. Ugyanezt a funkciót a szlovák nyelvben a genus szémája helyettesíti, pl. dobrý človek, dobrá matka, dobré dieťa. A viszonyítás, a kötődés a két szémantéma között kongruencia révén valósul meg. Értekezésének második részében a grammatika-egységek viszonyát vizsgálja a nyelvtani rendszerben. Az oppozíciókról van itt szó, amelyekben kölcsönös a viszony a szémák egyes csoportjai között, ezeket ő differenciálódásoknak nevezi. Mindenekelőtt a differenciálódások gazdagsága és természete határozza meg a nyelv grammatikai jellegét. Legfontosabb itt a szémantémák és a formémák oppozíciója, amely talán minden nyelvre érvényes. Ezt követi a széma és a morféma differenciálódása. S azokban a nyelvekben, ahol a szónak világos a létezése, ott a nyelveket felosztjuk a szavak sorára. Ennek alapján további differenciálódás jön létre. Itt a szémantémák (mai nyelvészeti terminus technikusszal: lexémák) és a formális szavak oppozíciójáról van szó. A szavak közötti oppozíciókat Skalička így osztotta fel: ' 1. A kategorikus oppozíciók, amelyek az egyes szófajok között léteznek, pl. főnév-ige, főnév-melléknév. 2. A mondattani oppozíciók, amelyekben a szavak helyzetüknél fogva a mondatban oppozícióban vannak. A mondattani oppozíciók továbbá lehetnek: a) általánosak, pl. az urál-altaji nyelvekben a regensrectum oppozíció. b] speciálisak, pl. az indoeurópai nyelvekben a subjektum-predikátum, objektum-predikátum, atribútum-nomen stb. Skaličkának a mondattani oppozíciókról szóló koncepciója sokban hasonlít a dán Jespersen által kidolgozott elsődleges, másodlagos és harmadrendű szintaktikai egységek kategóriájáról szóló elméletéhez. Ha összehasonlítjuk Jes- persennel, semmi esetre sem lehet őt elmarasztalni. Jespersen fejtegetései ugyan kidolgozottabbak, de felfogása eléggé mechanikus és hiányzik belőle az összehasonlítási anyag. Skalička vele szemben csak szűkszavú vázlatot nyújt, állapítja meg Mathesius, de funkcionális felfogása és analitikus összevető módszere névén az alapgondolatból többet ragad meg a bemutatott nyelvek strukturális differenciálódásait illetően. A szó és a mondat oppozícióját már elnagyolta. Mathesius nem ért egyet Skaličkának azzal a megállapításával, hogy az alkalmi formák a hanyag stílus eredményei a gondos stílussal szemben. Az írott nyelv ugyanis ezt az állítását megcáfolja. Ugyancsak kétségbe vonja Skalička állítását a nominális mondatról, mivel ő itt a névszó és az ige közötti differenciálódás meggyengülését látja az alapformai funkcióban. 299
