Szocialista Nevelés, 1974. szeptember-1975. június (20. évfolyam, 1-10. szám)
1974-11-01 / 3. szám - Mózsi Ferenc: Kedves Olvasó!
KEDVES OLVASÓ! A kultúra nemcsak tudás, hanem magatartás is. Az igazi demokrácia nem képzelhető el a kultúrának a széles tömegek körében való elterjesztése nélkül. Nincs olyan ága a kultúrának, mely ne a régi eredményekre épülne. A kultúra kérdésében a lenini „megőrizve meghaladás“ hívei vagyunk. Megőrizni mindazt a pozitívumot, amit az emberiség alkotott, ezt magunkévá tenni és így meghaladni — minden téren az eddigi szintet. Sokan támadtak minket, hogy nem fordítunk elég gondot a régi, az értékes megőrzésére. Sok esetben persze nem erről volt szó, hanem inkább arról, hogy nem azt tartottuk értékesnek, amit ők. A folytonosság elve ellen azonban sokszor vétettünk. Vétettünk és vétünk például akkor is, amikor a közérhetőség elvét vulgarizáljuk. Voltak évek, amikor a 19. századi realista irodalmi és művészeti irányzatoknak és ezek követőinek biztosítottuk monopolhelyzetet. S mivel a folytonosságból kiesett egy láncszem, a kortárs művészetek értésére nevelésben is beállt egy űr. Csak az volt hosszú ideig az „igazi“ .alkotás, ami az első látásra „közérthető“ volt, amit szavakra „fordíthattunk“. „Húsz-harminc oldalakon“ magyarázták „novellisztikusan“ például Munkácsy „A siralomházban“ c. képét, anélkül, hogy akárcsak egy érdemleges szót is szóltak volna a képzőművészet kifejező eszközeiről, a színek és vonalak harmóniájáról, a kép kompozíciójának egyensúlyáról és az esztétikai hordozóelemek hangulat-teremtő erejéről. Smetana gyönyörűséges szimfonikus költeménye, a „Vltava” egy holmi földrajzi- etnográfiai ismeretközléssé szürkült. Mintha csak a térkép előtt ülve írtak volna erről a muzsikáról, a zene útjáról-útleírást. Persze az irodalom is sokak értelmezésében inkább irodalomtörténeti ismerethalmazzá torzult és jó volt arra, hogy a tanulókat buktathassuk, de arra semmi esetre sem, hogy irodalomértő és szerető olvasókat neveljünk. Megfeledkeztünk a művészeti ágak formanyelvének értésére tanítani, — márpedig e nélkül a művészeti alkotások megközelífhetetlenek. Hazánk felszabadulásának harmincadik évfordulóját ünnepelve ezért ismét felül kell bírálni és a jelenlegi fejlődés követelményeihez kell igazítani a megőrizve—meghaladás mérlegét. Hiszen három eseménydús évtizedre emlékezünk majd úgy, mint az osztály- harc történelmi betetőzésére és minden eddigi szint meghaladásának sürgető igényére. A felszabadulás számunkra megteremtette az emberiség egész tudása — amit a „tőkés földesúr hivatalnoki társadalom igája alatt szerzett meg” (Lenin) — elérésének lehetőségét. De egyben annak az igényét is, hogy a szocialista kulturáltság a minden eddigi műveltség és emberi magatartás magasabb szintjét kell hogy képviselje. Ezt pedig senki sem szerezheti meg elmélyült tanulás, kitartó munka nélkül. Nem hiszünk az „automatizmusban” az „önmagától” megváltozó köztudatban. A szocializmusnak megfelelő köztudatért (ízlésért is például) harcolni, dolgozni kell. — Ennek a köztudatnak az is szerves része, hogy hogyan vélekednek a csehszlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolákról, az ott tanító pedagógusok munkájáról, milyen a társadalmi rangjuk. A kialakult közvéleményért mindnyájan felelősek vagyunk. Hiszen, hogy milyen a magyar tanítási nyelvű iskola, milyen a tanítója, s hogyan vélekednek róla, — ez minket érintő probléma ... Csak azért írtam le ezeket a közismert gondolatokat, mert meglepett az a felháborodott hangú levél, melyet M. Rózsika (ő így írta alá levelét!) írt a „kedves Olvasónak”. A levélíró pedagógus többek közt ezt írja: „ ... Nagyon szépen,szívhez szólóan tud írni a „kedves Olvasó“ arról, hogy ne buktassunk. De mit csináljak akkor, ha a gyerek nem akar tanulni és szemtelen is. A szülőktől nem várhatunk segítséget. Az egyik bukó tanuló édesapjával tárgyaltam, s bebizonyítottam, hogy a lánya nemcsak butácska, de lusta is. Erre ő így válaszolt: De hiszen én nem akarok a lányból se orvost, se ügyvédet flaragtatni, csak tanítót. Annak meg csak jó lesz!( ...) A gyereket két tantárgyból buktattam meg, — ne legyen tanítócska.” Mit válaszoljunk erre? A kultúra nem csak tudás, hanem magatartás is. Olyan kulturáltságot árasztó magatartás, mely a „tanítót” népművelővé emeli, rangot ad neki. Pontosabban: tekintélyt szerez és parancsol. Ehhez kell az egyetemi kultúra fegyelmezettséget parancsoló emberszeretete. A kérdésre — buktassunk, vagy ne buktassunk — a választ a pedagógia egésze adhatja csak meg. Persze a kérdés ilyen feltevése már magában is rossz, mert a szocialista demokrácia igényelte magatartás kialakításáról van szó és nem (a kilóra mért) tudásmennyiségről, meg „bukó tanulóról“. A szülő véleménye sértő, de mért büntetnénk ezért a gyermeket! Aztán annak az eltorzult szülői véleménynek is megvannak a gyökerei. S ez va-
