Szocialista Nevelés, 1973. szeptember-1974. június (19. évfolyam, 1-10. szám)
1973-12-01 / 4. szám - Mózsi Ferenc: Kedves Olvasó!
KEDVES OLVASÓ! Lehet már vagy másfél évtizede, hogy híre ment: a magyar nyelv és irodalom tanári államvizsgáján az egyik hallgató a kortárs irodalom tételét húzta. Felelete során húsz percig fújta a neveket, évszámokat, műveket. A vizsgáztató tanár ezzel a megjegyzéssel írta be a jelest a katalógusba: „azért kissé féltem tőle az irodalmat“. A jelöltből tanár lett, olyan katedra magasságban székelő, „noteszes tanár". Tanulóitól az évszámok és az események tömkelegét követeli meg. Jó gyötrő tanár, — mondta róla a tanfelügyelő. „Gyötrő tanár“ tanít irodalmat — ez keltette fel érdeklődésemet, meg az is, hogy mint diákembert ismertem. Meglátogattam két tanítási óráját —, s ezután én így módosítottam az annak idején vizsgáztató főiskolai tanára megjegyzését: Nem az irodalmat, hanem a tanulót féltem ettől a tanártól. Pontosabban: a tanulni szerető, olvasóvá nevelt tanulót. Mert ott az osztályban, amikor kinyitotta noteszét és vésztjóslóan megszólalt: „Hát lássuk csak!“ vérfagyasztó csend támadt. Félelmemben én is a pad alá bújtam volna. Mert hát ki is tudna annyi rengeteg adatot a fejében tartani... Mi is történt a tanítási órán? Az, hogy a tanár túlnyomórészt csak a me- moratív tudást osztályozta. Noha itt az ismeretátadás magyarázó módszerével is vitatkozni lehetne, maradjunk a feleltetésnél. Aligha létezik könnyebb dolog, mint eldönteni azt, hogy a tanuló tudja-e vagy nem tudja-e a „tananyagot“. A „képlet“ rendkívül egyszerű. A tankönyv adta anyag adott, s ezt ő, a Tanár jól vagy rosszul, hatékonyan vagy didakticista bőbeszédűséggel átadja az osztálynak, s rábízza a tanulóra, ihogy ezt majd másnap-harmadnapra sulykolják be. „Hát lássuk csak! ... — és ennek alapján jegyzi be az osztályzatot, amely nem egyéb, mint a memorizáló képesség vagy a biflázó-szorgalom értékelése. Jutalmazásnak, de inkább büntetésnek tekinti az irodalomból való felel- tetést. A tantárgy megszerettetése helyett, minden tantárgy megszerettetése helyett, ez a „noteszes tanár“ — és sajnos már az alapiskola alsó tagozatában is egyre több az ilyen! — az adok-kapok zsibvásárévá züllesztette az értelem megnyilatkozását és a tantárgyi attitűd alakulását. A lényeges adatok és törvények memorizálására szükség van. De csupán ilyenekkel tömni a tanuló fejét — vétek. Kedves Olvasó — tudom most azt gondolja, hogy valamilyen „általános könnyítésről“, a „mérce leszállításáról“ van szó. Egyáltalán nem, hanem arról, hogy a tanítás-tanulás során az extenzív elemekről az intenzív elemekre tolódik a hangsúly. A nagy mennyiségű, de statikus ismeretekről (csupán a memóriát terhelő faktografikus adatokról) a dinamikus (tanulásra ösztönző, tanulni tudást nyújtó) ismeretek elsajátítására helyeződik a hangsúly. Mindez pedig a korszerűség igénye, mert közelebb áll a ma társadalmi-gazdasági igényeihez, a közösségben gondolkodó egyéniség kifejlődéséihez. Ennek a célnak az elérése érdekében pedig már nem elég a „noteszes tanár“. Többre van szükség —, mert mi könnyebb: életrajzi adatokat bifláztatni vagy megszerettetni a tantárgyat (ebben az esetben: olvasóvá nevelni a tanulót)? A tananyag központú iskola buktató tanítója — az elmúlt idők elavult figurája. A nevelés központú iskola új típusú pedagógusa a tanulók tanulási kedvének, egészséges öntudatának, a kétnyelv és a két kultúra birtoka többlete tudatának tervezője és megvalósítója — egy örömteli, bukásoktól mentes iskolai légkör teremtője. S ez nem kevesebb, hanem több. Az a kérésem, — Kedves Olvasó — váljék e gondolat hirdetőjévé, s főleg — lelkes megvalósítójává. Kartársi üdvözlettel: Mózsi Ferenc, CSc
