Szocialista Nevelés, 1972. szeptember-1973. június (18. évfolyam, 1-10. szám)
1972-09-01 / 1. szám - Kedves olvasó!
Kedves olvasó! Ilyenkor szeptemberben, az új tanév kezdetén sok téma tódul a toliam hegyére. Köszönet a jó munkáért és jókívánságok az új esztendőre. Az 1972/73-as iskolai év jubileumainak nevelési lehetőségei stb., stb. Nehéz a választás, mert valóban a „témák“ sokasága, a szerkesztőségbe érkezett levelek harmadája hever előttem. Akarva-akarat- lanul is azon a szívet szomorító levélen akad azonban meg a szemem, melyet egy két- három elemit végzett, nehéz kezű és sorsú özvegyasszony írt. Fiát tanulni küldte a városba, a középiskolába, s ott az érettségin két tantárgyból megbuktatták. Ezt írja: „Nincs annyi emberség azokban a tanárokban, hogy az első vagy második osztályban buktatták volna meg fiamat, s küldték volna valami szakmára... Négy évig fizettem érte, szűkölködtem... Ott lakott az internátusbán, de gondját nem viselték, csak megbuktatták ... Még meg is szégyenítették a többi szülő előtt, amikor azt kértem, hogy írják meg helyettem a kérvényt a minisztériumba... Nem tanáremberek azok, hanem szívtelen üzletemberek..Nem a buktatás ténye ellen ágálok, hanem az emberség hiánya ellen. A csehszlovákiai magyar pedagógusok oly ragyogóan állták meg helyüket az árvíz idején emberségből, most elidegenedtek volna tanítványaiktól és azok szüleitől? Ugyancsak izgalmas kérdés: vajon nemzetiségi létünkből eredő tudatunk többlet- munkára lelkesítő emotív forrása kompenzálni tudja-e az általános túlterhelés, a túlórák utáni rohanás, esetleg más (méhészkedés házépítés, autóvezetői tanfolyamon való tanítás és miegyéb) elfoglaltság fáradtságát? Vajon megértették-e ezek a pedagógusok, hogy két kultúra és két nyelv birtokában emberség dolgában és hivatástudatban, segíteni akarásban, — készségben és segíteni tudásban is többletben kell lenniük? A hagyományok féltő ápolására és megőrzésére csak az ilyen pedagógus képes, hiszen csak ő tudja hosszú távra is megnyerni a szülők bizalmát. A csehszlovákiai magyar pedagógusok többsége igényli a társadalmi megbecsülést. S az igény feltétele a megoldásnak, a szülők bizalmát megszerző és — megtartó, a többletmunkára sarkalló eredményességnek, a szülőket látogató, intenzív pedagógiai propagandának, a munkás és paraszt gyermekeket segítő és ösztönző pedagógiai tevékenységnek. Tanítványaink fejlődését befolyásoló társadalmi faktorok „objektíve adottak“ — válaszolta levelemre az érettségin buktató tanár. Az objektív adottságokra való hiavtkozás azonban a pedagógia öngyilkos sága! A művelődési esélyek realizálásának előnyösebb vagy hátrányosabb feltételeit nem egyszerűen a szülők társadalmi munkamegosztása, illetve az ettől függő magasabb vagy alacsonyabb anyagi és műveltségi szintje produkálja. A személyes adottságok fejlesztése szempontjából előnyösebb (hátrányosabb) társadalmi helyzet a legközvetlenebbül valójában az objektív viszonyok talaján kialakult értékrendszerek, szubjektív-tudati képződmények és mechanizmusok hatásaival függ össze. E pszichikus közvetítő szféra Szlovákiában, a zömmel magyarok lakta falvakban sajátos képet mutat, s egy-egy nem megértett buktatás következményeként olyan nem kívánatos képződményeket szívhat magába, amelyek egyrészt leronthatják iskoláink hitelét, másrészt pedig negatívan befolyásolhatják a tanulók magatartásának motivációs szféráját. Mert például ki merné és tudná megmagyarázni, hogy a 6—9. osztályok majdnem minden második tanulójának négyese vagy ötöse van szlovák nyelvből? De folytathatnánk a problémák sorát: a középiskolai irodalomoktatás és matematikatanítás színovnalával, a 15 évesek szlovák nyelvtudásával vagy azzal a. tanulókat pofozó tizenkét esettel az elmúlt tanévben, amikor a szülők panaszkodtak ... Nem a sötétben látás íratja le velem ezeket a sorokat, hanem a féltés. Hiszen a tanulóifjúság ebből a (nemegyszer nemzetiségi „okokkal“ színezett) szférából örökli szociális értéktudatát, művelődési igényszintjét, tevékenysége értékrendjét, igényeit és társadalmi elvárásait, pályaválasztási törekvéseit stb., mely néha több tíz (száz?) tanuló iskolai pályafutását, s ezen keresztül egész további életútját döntő módon befolyásolhatja. A nevelésügy és a társadalom kölcsönviszonyának természetéből nem az anya szívet szomorító levelének pesszimista hangulata vagy az érettségin (a kilencedik osztályban) buktató tanár dölyfössége, sőt még csak nem is az objektív adottság a meghatározó faktor, hanem az, hogy az igazi iskola — márpedig a nemzetiségi iskola létéből ere-
