Szocialista Nevelés, 1972. szeptember-1973. június (18. évfolyam, 1-10. szám)
1973-04-01 / 8. szám - Kedves olvasó!
Kedves Olvasó! Igazi tanítónak lenni többek között annyit jelent, mint naponta felülvizsgálni a tennivalókat, újra fogalmazni, árnyalni, dúsítani, egyre hatékonyabbá formálni a mondandót a tettekre ösztönző meggyőzés érdekében. Ezért a nemzetiségi iskola pedagógusának folytonos búvárkodása, innen az örökös kísérletező kedv, a soha meg nem elégedés nyugtalansága, mely új megoldásokra ingerel, fel nem derített lehetőségek kutatására csábít mind az oktató-nevelői, mind az iskolán kívüli tevékenységben. A csehszlovákiai magyar pedagógusok kutatási kedvtől felajzott kíváncsisága gyakran vág az ismeretlennek. A kitartó munka pedig egyaránt jutalmazhat tüstént alkalmazható apróbb eljárásokkal, vagy a tanítás-tanulás nagyobb horderejű módszeres elgondolásaival, koncepciójával. Mindezt rengeteg példával bizonyíthatnánk. Mégis — egy területen — mintha megrekedtünk volna. Rovatunk közvetlensége vagy mint az egyik kedves Olvasónk írta — „a pőre igazság bátor s nem egyszer a kellemetlenségektől sem visszariadó kimondása“ — kötelez. Ki kell mondanunk: a család és az iskola, a tanító és a szülő kapcsolat-teremtésében az utóbbi években mintha nem fejlődtünk volna. Nem az egyedi esetekből akarjuk levonni „generalizált“ tanulságainkat, sőt még csak nem is abból, hogy igazgatóságaink ebben az évben megfeledkeztek meg küldeni a falu-város öt-hat éves tanulók szüleinek a „Gyermekünk elsős lesz“ c. publikációt, hanem abból a tényből, hogy az igazgatók, a tanítók iskolalátogatásaink során erről a kérdésről szinte alig szólnak. Azaz: e téren kifejtett tevékenységüket nem tartják számottevőnek és elsődleges fontosságúnak — Pedig ez a csehszlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolák egyik legfontosabb feladata. Mert beszélhetünk-e a család és az iskola jó kapcsolatáról, amikor pl. az egyik kartársnő keserű szájízzel mondja el a tantestületi szobában: még álmában is retteg az egyik tanítványa édesanyjától. Attól fél, hogy a sértett anya tíz körmével teszi csúffá arcát. Mi történt itt? Az ideges tanító a kelleténél szigorúbban büntetett, több tanulót buktat. Ezzel aztán a tanító neurozitálja tanítványait. A helytelen megoldások és módszerek idővel csak felhalmozódnak. A problémák a testületen belüli konfliktusok egész sorának forrásává váltak. De erről már nemegyszer szóltunk. Most, a félévi bizonyítvány kiosztása után, azonban mintha a szülők is bekapcsolódtak volna ebbe a konfliktusláncolatba. Az iskolába kerülő gyermeket a szülők többsége fokozott figyelemmel kíséri, összehasonlításokat tesz más hasonlókorú gyermekekkel, más tanítási nyelvű iskolák gyakorlatával, és kényszeredetten veszi tudomásul, hogy gyermeke nem úgy halad, mint szeretné. A sorozatos eredménytelenségek elkeserítik, és előbb a gyermeket, majd a pedagógust, végül az iskolát okolja. Néhányuk elmegy az iskolába is, ahol általában (a) vagy „nagyobb szigorúságot“ (b) vagy — egyszerűen jobb osztályzatot (más tanítót] kér (vagy követel). És otthon jön a gyermek büntetésének „sorozata“. A munkában elfáradt szülő és gyermeke együttléte az idomításhoz hasonló dresszúrává válik. Ez pedig a szülők szinte állandó veszekedését, a családi harmónia felbomlását idézi elő. Majd az idegileg már labilissá vált szülő — mindenért az iskolát okolva — elrohan az iskolába és — nyíltan (rendszerint kiabálva-fenye- getőzve) kétségbe vonja az egész iskola munkájának eredményességét. Ezzel a konfliktusok új sorozata nyílik meg —, mely nem egy esetben a „bizonyítványok szétté- péséhez“, a kis tanulónak egy távolabbi iskolába való beiskolázásához vezet. Mindezt megelőzni csak úgy lehet, ha a család és az iskola, a pedagógus és a szülő kapcsolatának elmélyítése minden iskola, minden pedagógus tevékenységévé, központi problémájává válik. Ehhez a fontos társadalmi-politikai tevékenységhez kell a kö zeljövőben minden csehszlovákiai magyar pedagógusnak szélesítenie tudását, pszichológiai látókörét, hogy a (semmilyen nehézségtől vissza nem riadó) hozzáértő szakember kedvével építse — szépítse a szülő és a pedagógus egymást segítő barátságához vezető utat. MÓZSI FERENC
