Szocialista Nevelés, 1972. szeptember-1973. június (18. évfolyam, 1-10. szám)
1973-02-01 / 6. szám - Pálinkás Zsuzsa: Egy énekkar működésének története
tisztességben megőszült munkásemberek hangja összecsendül az üde gyermekhangokkal. Két szélső korosztály — s köztük űr. Hiányzik a 16—30 évesek hangja. A következő alkalom a két kórus találkozására a munkásdalárda önálló tavaszi hangversenye, amelyre ismét meghívást kaptunk. Viszonzásul a munkásdalárda is énekelt a gyermekkar minden nyilvános hangversenyén. Ha valaha, úgy a következő időszakban egyre mozgalmasabb, eseménydúsabb a gyermekkórus élete. Az 1969-es év krónikája több jelentős emléket őriz. Ha ragaszkodom a történtek időrendjéhez, úgy azzal kell kezdenem, hogy szerencsés véletlen folytán meghívást kaptunk egy budapesti zenei általános iskola hangversenyére. Félreértések elkerülése végett: nem hallgatóknak (az első pillanatban én is inkább erre gondoltam), hanem szereplőknek. Igen, végtelen kedves hangú, biztató szavú meghívás jött a Váci utcai zenei általános iskolából: szerepeljünk március 21-én, a Tanácsköztársaság megalakulásának 50 éves évfordulója tiszteletére rendezett ünnepi hangversenyen a Zene- akadémián. Először nagy volt a riadalom a megtisztelő, de nagyon is felelősségteljes ajánlat miatt, de mivel nagyon csábított az adott lehetőség, és egyben megható is volt az előlegezett bizalom — elkezdődött a lázas készülődés. Naponta próba, próba, próba. Zokszó nélkül és kitartóan jöttek a gyerekek és énekeltünk. Nagy erőfeszítés, nekirugaszkodás, szólamfelmondás (mert aki nem tudja, az nem jöhet!, volt olyan gyerek, aki háromszor is felmondta, mire hibátlanul sikerült). S végre! Elérkezett a nagy nap, előállt egy „mese“-autóbusz, s mire feljött a nap, már útban voltunk a nagy próbatétel felé. Az ostrom sikeres volt, a gyerekek állták a sarat! A fentemlített nevelő momentumok mellé szabad legyen még megemlítenem: megtanultunk kitartóan küzdeni az összetartozás, a közös munka, a felelősség és az egészséges „magamban bízás“ érzésért. Megtanultuk, hogyan kell egy azonos korúakból álló, de nálunk sokkal színvonalasabb, fejlettebb kórusok több mint egy órás hangversenyét szereplésünk után, felnőtteket meghazudtoló türelemmel és figyelemmel, végighallgatni! A gyerekek olyan neveket, személyeket ismertek meg, mint Szőnyi Erzsébet és más jelentős zeneszerzők. A Zene- akadémia különös, előttünk eddig ismeretlen hangulatának, díszes termeinek gyerekszívet-szemet megejtő varázsa külön élményt nyújtott. Tanultunk utánozhatatlan vendégszeretetet, hogyan kell egy idegen, de máris barát-gyerek családjának asztalához ülni, nekik apró figyelmességről jóelőre gondoskodni, másoknak örömet, magunknak felejthetetlen élményeket szerezni. Hogy praktikusabb, de mégis általános műveltséghez tartozó dolgokról is szóljak: megtanultuk azt is, hogyan kell útlevelet szerezni, hivatalos helyekre eljárni, majd villamoson, földalattin utazni — egyszóval: szoros, szűkebb hazánkból, lakhelyünkről kiindulni. És végül, de nem utolsósorban rácsodálkozni a világra — egy részére a valóban csodálatraméltó látnivalókra. Pesti szereplésünk után megszólított a Zeneakadémia csarnokában egy furcsa kiejtéssel gratuláló fiatal nő, akiről a második mondatnál kiderült: a tengeren túlról jött, Indiana államból, egy kis városkából. Megtanult magyarul, s két éve a Zeneművészeti Főiskolán tanul, hogy Kodály módszerét hazájában terjeszthesse! Neki megéri! S tisztában van vele, pontosan tudja, hogy miért! Ennek az eseménynek a szoros közelében újra a munkásdalárda hangversenyén szerepeltünk, ami már szinte hagyománnyá válik: a város zeneszerető közönsége számontartja s jelenlétével buzdítja a kórustagokat. Pedig nem kis dolog kórus-hangversenynek közönséget toborozni. S a szereplés-taps, a telt ház s a siker elengedhetetlen feltétele egy kórus működésének. Többször énekeltünk a CSEMADOK helyi szervezete által szervezett történelmi sorozat előadásain is, melyek városunk történelmi múltját idézték fel. 178
